tegnap reggel vasárnapi chill helyett elrongyoltam kozmetikushoz (kivételesen nem ő volt jófej a kisgyerekes időpontegyeztetési nehézségek miatt, hanem neki jött így ki a lépés, és én vállaltam be). valahogy még a zuhogó esőben is szépnek láttam a környéket, a mindenféle színes leveleket, pedig ez ritka, hogy az ilyen napokat tudjam értékelni. mondjuk az kevésbé volt szerencsés, hogy így a fiúk nem tudtak sehova menni, és nem igazán volt olyan egyedül-időm, amire, ugye, baromira ki vagyok éhezve. persze, cuki, ahogy á. minimum tíz percenként kirongyol hozzám a nappaliba odabújni vagy mutatni valamit, de kicsit mérges vagyok közben v.-ra, amiért túl nagy erőfeszítéseket nem tesz a lekötése érdekében. 

belső puffogás helyett, úgy döntöttem, ezt most megpróbálom neki szavakba önteni, mert igaziból visszatérő probléma (értsd: minden este, amikor ő egyáltalán otthon van, és nekem lenne az a kb. egy-másfél óra szabadidőm, az úgy telik, hogy ha nem vonulok el a pár négyzetméternyi hálóba vagy húzok el otthonról - ha kell, ha nem -, akkor végül feladom az olvasást/emailezést/bármit, és megyek tornyot építeni vagy pepe-könyvet nyomogatni. amibe ráadásul ő nem is csatlakozik be, ami számomra annyira érthetetlen, hogy emiatt zavarba ejt, és tök nehezen teszem szóvá). úgyhogy á. alvásideje alatt dumáltunk, amúgy is volt pár dolog, amit szerettem volna átbeszélni. sokszor érzem azt ugyanis, hogy "ügy" van olyan helyzetekből, amikből nem kéne (pl. szólok, hogy adjon overált á.-ra, mert az esős nap végén biztosan vizes lesz a homok a játszótéren). és ezerszer megvitattuk már, hogy ezek zömében az ő belső köreiről szólnak, hogy mintha mindent kritikaként magára venne, de akkor is baromi nehéz, hogy azt érzem, jobb lenne nem szólni (viszont akkor elviszi alulöltözötten az épphogy gyógyult gyereket), mert ha szólok, abból sértődés lesz. néha olyan, mintha két gyerekem lenne, a dackorszak felé vészesen haladó á., és a kamasz-ellenállásban folyamatosan velem harcoló v.. na, most jól idehánytam a szennyesünket, bevallom, jól esett. sokszor úgy érzem, minden maradék energiámat felemészti ez a dinamika, amiben én kezdeményezek, jutnak eszembe ötletek, szólok dolgok miatt, ő pedig személyes támadásnak vesz szinte mindent. pár tényezőt már sikerült korábban átbeszélnünk, hogy mi triggereli különösképpen, csak így meg mintha folyamatos kontrollban levést és nem emberi, nonstop reflektivitást igényelne az, hogy a megfelelő időben és megfelelő módon fogalmazzam meg számára a dolgokat. mindezt egy meglehetősen kiszámíthatatlan és sok spontanetiást igénylő időszakban. de tegnap erről is beszéltünk, és most bízom benne, hogy sikerült megint közelebb hozni egymáshoz az igényeinket.

délután n.-val mentünk agyagozós workshopra, teljes izgatottságban voltam már délelőtt, hogy melyik mintákat válasszam ki az ezerből, amikbe beleszerettem pinteresten. aztán picit csalódás volt, hogy itt most csak lapostányérokat lehetett csinálni, és ez az engobe nevű technika egy csomó mintához nem is volt alkalmas, de aztán belelkesültünk mindketten. szerencsére amorf formájú tányérokat "szabadott" gyártani, és végül én mindre szabad kézzel festettem (a többség - szerintem rajtunk kívül mindenki az ott kapott mintákat használta), és annyira jó volt, hogy picit sem zavart, hogy tökéletlen lett mind. a végén vicces volt, hogy a workshopot vezető csaj visszaküldött mindenkit sorban, hogy még simogassuk le a széleket, amíg tükörsima nem lesz, én meg mondtam, hogy én szeretném megtartani ezeket a hibákat. látszott rajta, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül engednie (a pár évvel ezelőtti énem is sikítozott volna), de hát mégiscsak én voltam a fizetős kliens. olyan felszabadító egy kicsit kevésbé perfekcionistának lenni.