végül a barátnőm is lebetegedett, amit egyfelől bántam, mert kinéztem két izgi éttermet is, egy marokkóit meg egy brazilt, másrészt így elmentem helyette moziba, amire már nagyon-nagyon régóta vágytam. a magyarázat mindenre című magyar filmet néztem meg, érdekelt a sztori, plusz egy másik barátnőm statisztált benne, és kíváncsi voltam az ő jeleneteire is. a végén megvártam, amíg megjelenik a neve a filmvásznon, hát, eléggé menő volt. mondjuk amúgy is nagyon szeretek az utolsó feliratig ott maradni a teremben, végighallgatni a zenét, hagyni lecsillapodni az érzéseimet. döbbenetes amúgy, hogy korábban sem voltam egy érzelemmentes valaki, de amióta szültem, brutális erővel tudnak megrázni képek, zenék. volt egy jelenet, amikor a főhős fiú teker éjszaka hazafelé, úgy nagyjából a lakásom környékétől le a rakpartra a bem téren át, aztán végig a duna mellett. na, hát én ott teljesen készen voltam. eszembe jutott az összes ottani biciklizésem, a suhanás, a zene a fülemben, a szabadság, az a teljes és végtelen és alulértékelt szabadság. bár most túloztam, mert nagyon is érzékeltem és értékeltem akkor is a szabadságomat, csak most mégis szíven ütött, hogy vajon lesz-e még ilyen. hogy vajon negyven évesen is lehet-e így száguldani majd egy sportbiciklivel a budai rakparton, elfeledkezve mindenről, ami nem a tekerés, ami nem a patetikus zene a fülemben. egyáltalán, el fogok-e tudni valaha - a jó értelemben - elfeledkezni arról, hogy gyereke(i)m van(nak). 

a másik jelenet az volt, amikor ugyanez a főhős fiú legalább indirekt módon bevallja az apjának, hogy - spoiler - valószínűleg mégsem a zakóján felejtett kokárda miatt bukott meg a töriérettségin, hanem full üres volt a feje és lefagyott. és egyre jobban belelovallja magát abba, hogy semmit nem ért ebből a tárgyból, hogy ő egy buta, hogy ő egy senki. és akkor az apjának is leesik, hogy ez a fiú most nagyon elveszett és meg van ijedve, átöleli, és közben szerintem eléggé meg van ijedve ő is végre a gyűlölködés és externalizálás helyett. nekem a bőgésig összefacsarodott a lelkem a gondolatra, hogy mi lenne, ha á. érezné magát így egyszer, ha ő gyötrődne így, ha ő sodródna a gyötrődése miatt egy hülye hazugságba. és tudom, hogy egy perfekcionista p**** vagyok, könyörtelen magas mércékkel és elvárásokkal, elsősorban önmagam felé - ez biztosan a blogon keresztül is átjön -, de én most mégis azt hiszem-remélem, hogy ha á. fagyna le az érettségin, akkor én arra lennék kíváncsi, hogy ő hogy van, és biztos lehetne a szeretetemben. (tudom, tudom, addig még lesz párezer drámai momentum az életünkben, ahogy én magamat ismerem.)