szívemből írt i., milyen jó is nem mindenáron megfelelni a külvilágnak, amellett, hogy továbbra is örülök, hogy a napok többségében eddig sikerült időt találnom az írásra. kedden délelőtt végre eljutottunk á.-nal foglalkozásra, mondjuk ezt kevésbé szeretem, mint a ringatót, több a nagyon állandó elem és ismétlés, és valahogy ennek a foglalkozásvezetőnek sokkal tanultabbnak tűnik a lelkesedése, mint a másiknak. utána megnéztünk egy játszóházat, ahova már m.-nék is jöttek, úgyhogy jól megbeszéltük, hogy szerintünk itt az újabb szeparációs szorongásos hullám, yay. gyakorlatilag csak teljes testkontaktban lehet bármit is csinálni, á. azt találta ki újabban, hogy amikor a földön ülve mesélünk, a lábaimat is beigazítja úgy, hogy teljesen körbeöleljék őt. ez, amennyire szívmelengetően hangzik, legalább annyira fárasztó, tényleg egész nap nincs megállás, és minden egyes elválás királydrámává fajul: nem akar elindulni nélkülem az apjával a játszótérre, nem akar a szobájába bemenni az apjával nélkülem, nem beszélve arról, amikor én csukom magamra a fürdőszoba ajtót vagy mennék el valahova. természetesen mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, csak minden háromszor annyi energiába (meg időbe) kerül. 

képzelhetitek, hogy az ilyen napok után hatványozottan esett jól tegnap este elmennem fanni új kollekciójának a bemutatójára (annyi pénzt hagytam már nála gyűrűkre, hogy mindig elhív). jött velem n. is, úgyhogy miután a biztonság kedvéért vettem még két gyöngyös gyűrűt, és kellőképpen a fejünkbe szállt a pezsgő, átültünk még a pitpit nevű helyre kajálni. az emúlt egy hétben alig volt étvágyam, ennek köszönhetően most is bőven szint alatt teljesítettem, és az üveg cavából is inkább csak n. ivott, de így is nagyon klassz kulináris élmény volt. az étterem amúgy a padrón gazdáinak a második gyereke, és egy olyan gyönyörű épületben van az ötpacsirta utcában, hogy mindenképpen meg szeretném nézni világosban és kiülős időben is majd.

tegnapra egyébként már á. is elkezdett köhécselni, meg estére hőemelkedése lett kedden és tegnap is, úgyhogy megkértem v.-t, hogy vegyen ki pár nap szabit, mert én zsinórban a harmadik őszi betegséget egyszerűen fizikailag nem bírom végigcsinálni egyedül, pláne úgy, hogy eléggé messze vagyok még én is a gyógyulástól. még jó, hogy eléggé laza a munkahelye, és ő sem az első kisgyerekes években akarja megváltani a világot.