amikor átmegyek apukámék házába, sokszor eszembe jut anyukámnak az a, válás után többször elhangzott mondata, hogy de hát nektek mindig az lesz, ahova hazamentek. és bár ezt továbbra is az ő belső békétlenségével hozom összefüggésbe, teljesen egyetértek vele. sosem jut eszembe (de szerintem n.-nak sem) az ő lakásába "menekülni" ilyen-olyan okokból kifolyólag, pedig a mostani otthonunkhoz még közelebb is lenne, és amúgy szeretem, nagyon szép világos, meleg (az én ízlésemnek persze túlzsúfolt mindenféle mütyűrökkel, de ez részben apáméknál is igaz). és ezt nem lehet csak a kerttel (pláne most, hogy mi is házban élünk) vagy a vizslákkal (mondjuk ők azért elég nagy húzóerő) magyarázni, egyszerűen tényleg az van, hogy a világ legtermészetesebb dolga ott meghúzódni akár csak pár órára. pedig híre-hamva sincs már a gyerekszobáinknak, az enyémből gardrób-raktár lett (tényleg hihetetlen mennyiségű holmit halmoznak fel apukámék, és az emeleten gyakorlatilag állandósult a kupi), n.-éból pedig aktuálisan épp unoka-szoba.

egyszóval, szeretek ott lézengeni, tegnap délelőtt picit zongoráztam is, de főleg a vizslákkal hesszeltem a nagyágyon (ez milyen vicces, hogy még mindig nagyágynak hívom a szülői ágyat, mint kiskorunkban) gyógyulás címszó alatt. amúgy tényleg gyógyultam is, tegnap először nem volt hőemelkedésem! úgyhogy, bár a köhögés továbbra is undorító, talán mégsem kell még nekrológot írni, megmaradok.