abszolút túlélő üzemmódban nyomom kedd óta, igaz, még 36 évesen is olyan nehéz felfogású vagyok, hogy simán két napba telik elfogadnom, hogy most tényleg nagyon beteg vagyok, és a tüneteim nem csak az idegek játéka (ahogy z. hívta mindig a különféle pszichoszomatikus panaszokat). valószínűleg nagy ötlet volt a láztalan, közepes közérzetű reggelen felbuzdulva kimenni játszótérre a hatalmas szélben, pláne, hogy á. eleinte teljesen kivolt tőle, és csak bújt hozzám (azt mondanom sem kell, gondolom, hogy rajtunk kívül egy lélek sem volt), úgy hintáztunk vagy húsz percet, hogy ült az ölemben, amíg elénekeltem neki a fél repertoáromat. mondjuk legalább pótoltuk a betegség miatt kimaradt ringatót. aztán persze belejött a rohangászásba, valamiért most a "dombokra" flessel, le-föl, le-föl (csak ő mindkettőt le-nek mondja, mert az f betű még annyira nem megy). mire hazaértünk, természetesen már lázas voltam, de még akkor is próbáltam magam meggyőzni, hogy pikk-pakk elmúlik, és másnap megyünk tornára, a klienseket sem kell lemondani stbstb. 

délután megint jött anyukám tehermentesíteni, ezalatt én letudtam pár telefont. még mindig nehéz elhinnem, hogy nem csak a lázálmaim része, de a főnővérünk felhívott kedd este, hogy meghalt egy kollégánk. egy 26 éves srác, aki évek óta segédápolóskodott az orvosi egyetem mellett, az egyik nagy kedvenc nővérem unokaöccse. évek óta együtt bandáztunk a tiszánál abban a pár napban, talán 2-3 éve volt az, hogy amikor az úttalan köves-kátyús utakon bepánikoltam a jaguárral (én voltam az egyik sofőr, ő a másik, nekem az volt az egyik első komolyabb vezetésem back up nélkül), akkor teljes nyugalommal beszállt mellém, nem engedte, hogy átadjam a volánt, és kihozott - a hisztériámból meg az útszakaszról is. akkor beszélgettünk először hosszabban (előtte szerintem nem mert hozzámszólni, olyan kis csendes, udvarias volt), és mivel kacsingatott a pszichiátria felé, leadtam neki a lelkesítő beszédemet gyorsan. emlékszem, főleg arról kérdezgetett, hogy én hogyhogy szeretem a borderline-okat, arról beszéltünk hosszan, aztán a pszichoterápiákról, áttételről, viszontáttételről - tényleg annyira szeretem ezt a szakmát, na. elég meggyőző lehettem, mert a nagynénje pár hónappal később mondta, hogy most már egyértelműen a pszichiátriát választotta g.. aztán idén augusztusban találkoztunk megint, és nem volt kérdés, hogy valami nagy baj van, kívül-belül megváltozott, tényleg még a mostani egocentrikus világomban is megijesztett. próbáltam kérdezgetni, de csak annyi derült ki, hogy halasztott az egyetemen, és talán majd idén folytatja. nem volt mit tovább feszegetni, se a helyzet, se a mi kapcsolatunk nem engedett több rámenősséget, talán ha ott aludtam volna én is, de hát rongyoltam haza szoptatni. írtam neki utána egy üzenetet, hogy tudom, hogy nem állunk egymáshoz közel, de látom, hogy van valami, és amikor elkezdtem dolgozni, megtapasztaltam pár ilyen nagyon káros félrenézést, és megfogadtam, hogy én ezt nem fogom csinálni. sose nézte meg ezt az üzenetet, és közben a többiektől megtudtam, hogy bármi is van vele, teljes tabu fedi, ő és a nagynénje is elzárkóznak mindenféle kérdések elől. ötleteim vannak, részleteket nem tudok, de az biztos, egészen biztos, hogy ilyennek nem szabadna megtörténnie. gyűlölöm a stigmákat és gyűlölöm a titkokat, és igen, mindez néha túl őszintévé és nyílttá tesz, ami miatt veszítettem már el barátságot, és ami tudom, hogy sokszor nehéz v.-nak is, de egyszerűen nem tudok jobbat. egyetlen nagy titkom volt anno, b., amit ő kért (követelt ultimátumként), és én engedelmeskedtem, döbbentesen hosszú időn át. eléggé tönkre is mentem bele, szóval nem, nem, sosem*.

*: idézet az ibusár című parti nagy lajos darab egyik dalából.