ma először hiányzott úgy igazán á.. egészen pontosan fogalmazva, ma először kaptam arra lehetőséget, hogy eltöltsek annyi időt nélküle, hogy hiányozni tudjon. ott ültünk a kabinban apámékkal, és azt éreztem, haza szeretnék menni a fúkhoz - haza is mentem, amúgy is csak a vizslákat szerettem volna megsimogatni. á. épp a kertben sikoltozott meg totyogott össze-vissza, még mindig hihetetlen, hogy már jár, részeg kispingvin, minden alkalommal meghatódom tőle. 

az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy előtte öt órán keresztül meg sem álltam a nyaralóban, takarítottam, pakolásztam, szanáltam, szortíroztam - egyszóval kiéltem a lappangó ocd-met -, mégis, olyan volt, mintha egy ötcsillagos wellnessben lennék. gyanítom, hogy ennek ahhoz van köze, hogy öt órán keresztül senkiért nem voltam felelős, csak önmagamért. már el is felejtettem, mennyire könnyű érzés ez, mintha súlytalan lennék. vezetni pedig egyre jobban szeretek, ez a bánki út, a nagy kanyarjaival legalábbis évről évre tökéletesebb. (ma eszembe jutott, hogy milyen hosszúnak tűnt gyerekkoromban - oké, akkor nem is volt még az autópálya-szakasz, tehát tényleg hosszú volt -, és hogy vajon milyen élmény lesz majd á.-nak ugyanez, ő milyen emlékeket fog majd őrizni erről később. úristen, de szeretem ezt, hogy a tanúja lehetek annak, ahogy felfedezi a világot.)

meg hát az sem volt rossz, hogy nem gryllus vilmos szólt a hangszórókból.