(all always is it better too soon than never)

the hours you are gone are so leaden
azt mondom én
there is a last even of last times
ha te nem szeretsz nem szerettek engem
if i do not love you i shall not love
hogy szerelem nem lesz
of loving and not you
csak színlelés
if they love you
hacsak nem
love you

köszi, beckett. és köszi, agnus.

az idei évre pedig panaszom nem lehet. elvégeztem az egyetemet, amit el szerettem volna végezni, megkaptam azt az állást, amit meg szerettem volna kapni, az a hivatásom, amit kamaszkoromban elképzeltem, hogy a hivatásom lesz, és még a kollégáim is kedvelnek, de legalábbis nem utálnak látványosan. készült velem interjú, megírtam életem első bulvárcikkeit, megjártam életem első bulvárkonferenciáját. kipróbáltam a füves sütit, és levontam az adaptív konzekvenciát, miszerint soha többet semmit. befejeztem a hipnózis-sajátélményt, és folytattam az önismeretet egy szuper (szerintem a legszuperebb) terapeutánál, elkezdtem futni, részt vettem az első harmad-félmaratonomon, elkezdtem fitnessterembe járni a kinti futás helyett, és egyelőre rendkívül kitartónak bizonyulok. elköltöztem a szülői házból, immár szinte biztos, hogy végleg, és nagyon ügyesen tudunk együtt élni e.vel, szerintem nem is volt az együttlakásból fakadó konfliktusunk, pedig pár hónap híján egy éve már. az emberek, akiket szeretek, szeretnek, és hát mind tudjuk, hogy all you need is, mit mondhatnék még. és ha már szívügyek, akkor megismertem apám régiúj nőjét, és kaptam két mostohatesót (méghozzá öccsöket, vagyis a gyerekkori álmok mégis teljesülnek, vigyázzatok, miről álmodtok), viszont elvesztettem a kutyát, és ez az első gyászom felnőttként. 

ja, és bónuszként így év végére (szívügyek, megint) megvilágosodtam, hogy amit eddig szerelemnek hittem, arról a fene se tudja, hogy mi volt (de legfeljebb valami félgőzös utánzat), viszont most mocsok módon szerelmes vagyok a mocsok módon nem alkalmas személybe. és igen, ő is belém, amitől cseppet sem lesz vidámabb a történet (dehogynem).

ha belegondolok, tulajdonképpen ijesztő. hogy akár ezt, akár a többi évet vesszük, nincs olyan, amit szerettem volna, de hogy úgy tényleg szerettem volna, és ne értem volna el. koccintok is. magammal, újévi eperborral. aztán megpoklozom a bejglit. tökciki lenne, ha maradna belőle jövőre.

a címek hiányát egyébként fogjuk fel terepgyakorlatként. mert úgy általában nem nagyon tudok olyat, hogy valamit elkezdek valahogyan csinálni (jelen példában a blogolást címekkel), majd aztán néha úgy csinálom, máskor meg nem. mert a koncepció, az koncepció, amit vagy mindhalálig vagy sehogyansem. 

úgyhogy most szabályhágás, énfeszegetés.

(noch dazu, még sablont is szeretnék változtatni, amihez a bátorság [és kedv] gyűjtése folyamatban.)

((a zenék viszont maradnak, mert a zenék, azok kellenek.))

conditioner for unhappy hair. és kenguruk ugrálnak rajta körbe-karikába (mert ausztráliából származik), hát, remélem, boldoggá teszik a hajszálaimat, nem győznek majd ujjongani.

kéne választani egy csillagot, amit lehet nézni, ha majd elhagysz. vagy fordítsam meg a sorrendet, és előbb hagyjuk el egymást (mert többesszám lesz az igenis), aztán választom meg a csillagunkat. vigaszdíjként.

vajon mit gondolnék rólam, ha én lennék a csillagunk.

annyira közöm nincs a tetteimhez, de ki másra kenjem rá akkor.

újabban a biztonság kedvéért kérdőjeleket rakok a mondataim mögé. nehogy megijesszelek?

egy perc és a végtelen ugyanannyinak tűnik, ha közben hozzád érhetek?

vastagkeretes pszichopata szemüveg, nagyjából a hetvenes évekből, homlokba fésült frufru (szerintem tényleg az anyukája), egy kevés autisztikus előredülöngélés. a kezében körfűrész (ha ez a neve, mindenesetre szerszám).

mellette meg kigyúrt vállaival feszít, ugrásra kész az egész testbeszéde, még az állkapcsa is az izmait sugározza. kötelező jelleggel nyomogatja (intenzív, erőt kifejező mozdulatokkal) a mobilját. 

a következőnél száll fel a három fiú (az egyikük talán lány mégis), kapásból tépik le az egyik kapaszkodót, aztán buzgón vetik rá magukat a többire. hajlik a fémrúd, visítás, fordítjuk a fejünket, automatikusan rosszallunk. intézetisek, ez az első gondolatom, tizenkettő-tizenhárom évesek maximum, egyszerre van bennem düh és sajnálat, pofon és ölelés. szeretném őket megnevelni, érzem, hogy a mellettem ülő dekoratív hatvanas is hasonlókat fontolgat. fiatalabbnak látszik amúgy, a ruháit simán magamra venném, egyedül a kezei árulják el. elkapjuk egymás tekintetét, de a fülemben lógó zene szabotálja a véleménycserét (pont a kedvenc korosztályom pedig).

leszáll az izmos. kémlelek körbe, ki fog most megmozdulni, ha a körfűrészes megmozdul (különösebb fantázia-erőltetés nélkül tudom elképzelni, ahogy a három gyerek nyakának ugrik). a visítás konstans, áthallatszik a playlistemen.

leszáll a körfűrészes. kiengednek az izmaim, himbálóznak a kapaszkodók.

leszállok. nagyon örülök, hogy pszichiátrián dolgozom és nem békávéellenőrként.

a blue bird of happiness helyett egy sirály szállt el fél méterrel a fejem felett a petőfihídon, és igazán muszáj volt sírnom. pedig utálom a sirályokat. 

tulajdonképpen nagyon szeretném átsétálni a napot.

és készülődik már a láz is bennem, érzem a füleimen, meg ahogy megváltozott a cigaretta füstjének az illata (csak az utcán csapott meg, nyugi), így kezdődik mindig. gyerekként folyton beteg voltam karácsonykor, őrzöm a hagyományt idén is, meg hát megvan a lázra most a másik szokásos okom is.

viszont nem súroltam ki a lakást és nem raktam kényszeresen rendbe a dolgokat, sosem volt világos, miért kell karácsony előtt az ablakokat is megpucolni. ugyanannyira nem erről kéne, hogy szóljon az ünnep, mint az ajándékokról sem. 

g. persze még nem indult el, a sajttorta viszont a hűtőben. 

prot szeretnék lenni a k-pax-ből. vagy aglaja. vagy a pillangó a bambiból.

másodpercenként várom, hátha épp akkor kezdek el másképp érezni.

a rekeszizmomon repesve átigyekvő pillangókkal.
a tarkómon fel s alá masírozó hangyabollyal.
mihez kezdjek.

kész állatkertté váltam.


kösz, szívem.

hogy ez nem egy film, amit valakik megírtak, hogy hogyan lesz majd jól tovább, és a vége lesz a leghepibb, naná.

és baromira nincsen delete-gomb.

song of my day.

najó, ezt most kaptam m.tól, és mivel szívfacsaróan telitalálat, muszáj.

madness is a blessing.

ma valamiért eszembe jutott az a puzzle, a kör alakú, amin legkívül a különböző népek fogták egymás kezét sorban, fiú-lány, fiú-lány, aztán alattuk a táj, középen a világűr, az utolsó darab pedig valami gyönyörű (legalábbis gyerekként) ékkő volt. és valamiért ettől sírnom is kellett. talán mert annyiszor raktuk ki, és annyira szerettem azokat a gyerekalakokat, voltak kedvenceim például, akikké szerettem volna válni, és mindig ment a harc is, hogy ki rakja be a közepét. talán mert utoljára akkor vettük elő, évekkel később, amikor pár éve karácsonykor d.ra vigyáztam, és le kellett valamivel kötni, mert már berekedtem a rengeteg meséléstől. talán mert nagyon szeretnék gyereket. talán mert nagyon jó lenne bízni abban, hogy találok valakit, akitől szeretnék gyereket, akivel szeretnénk gyereket. talán mert mégis nagyon félek attól, hogy gyerekem legyen, és - mitszépítsek, kinek - az legyen, mint anyukám és köztem.
de főleg talán csak fáradt vagyok. és ettől egyedül. vagy azért vagyok fáradt, mert egyedül vagyok. és irtó hardcore, hogy tegnap félötkor még beteget veszek fel, aztán névnapozok e.val, aztán éjjel sütök kétfélét, aztán ma elmegyek a klinikára, aztán a képzés után hazafutok, felvágom a sajttortát, bedobozolok mindent, aztán elsprintelek a kórházba, aztán a műsor után még elmegyek lefutni a kötelezőmet a terembe, aztán hazajövök és nekiállok mosogatni, szóval le vagyok nyűgöződve önmagamtól, de tulajdonképpen mégis ezektől érzem magam (hosszú idő után, de) újra egyedül.
mondjuk abban is biztos vagyok, hogy egy nyolc órás alvás sokat dobna a lelkiállapotomon. vagy ha nem akarnék annyira tökéletes lenni, mint amennyire non stop akarok.

meg mondjuk kicsit azért is utálom magam, mert a francnak tör rám a melankólia meg a magány, amikor irtócuki műsor volt bent, kórusoztak a betegek (volt ott két szólam meg minden, mi fülnek ingere), privátim csillagszóróztunk a főnökömmel a szobájában, mindenki az elmúlt két nap sütijeinek a receptjeit követeli, mert annyira jól sikerültek, kaptam b.től oreós milkát, mert hogy mennyit dolgoztam már, az egyik zenésznő elkérte az elérhetőségem, mert neki ilyen pszichiáter kell, mint amilyen én lehetek szerinte, és még a héten is mindenki az előző heti betegbemutatásom miatt dicsér, állítólag magabiztos vagyok, mint a huzat.

azért vicces lenne, ha ők mind belém látnának.

if this isn't love, i don't think i can handle the real thing.

megnyugtatnak az állandóságok. például, hogy azóta tetszenek a festmények és rajzok a great expectations-ből, hogy először láttam a filmet, és szerintem ugyanúgy fognak tetszeni újabb tíz-tizenkét év múlva is. vagy hogy a dumbo, amit ötévesen láttam utoljára, egy az egyben ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, bő húsz évvel később is. vagy hogy utálom a bohócokat és félek tőlük és irtózom (és most már azt is tudom, hogy ez pont a dumbo miatt van). vagy egyáltalán, hogy egy rajzfilm ezerszer jobban kikapcsol, mint egy átbulizott este.
satöbbi.

és megnyugtatnak a változások. például, hogy még tavaly is csak udvariasságból ettem meg a sült sütőtököt, mert milyen már, hogy édes, levest kell belőle csinálni, és punktum. most meg kétpofára tömöm, ami maradt a süti miatt (ezt csináltam meg, csak a máz nélkül). vagy hogy már szeretnék tudni vezetni is, nem csak birtokolni egy jogosítványt, és tavasszal el fogok menni órákat venni, semmilyen gyávaság meg lustaság nem tántoríthat el. vagy hogy már nem vagyok a rosszullétig tachycard, ha telefonálnom kell, és nem halogatom napokig (sőt, én intéztem az osztálytalira, ugye, a foglalást, és a kolléganőt, aki az ügyeleti beosztást intézi sem iksz átszorongott és halogatott nap után hívtam fel, hanem azonnal, ahogy volt időm és eszembe jutott).
satöbbi.

amúgy meg kínban lennék, ha számot kéne adnom, mi miatt nem jutottam el a héten sokszor a gép bekapcsolásáig sem. pedig már van naptáram, és tekintve, hogy kényszeres vagyok, minden bele is van vésve.
azt viszont tudom, hogy a héten lesz karácsony háromszor, hogy sütök pogácsát (naná, hogy az új kiszúróformákkal, majd mindjárt rakok be képet) és habos-túróst és sajttortát és mézeskalácsot, hogy kitalálom és beszerzem az összes karácsonyi ajándékot (háhá), illetve hogy megírok vagy tíz zárót, mert az ünnepekre bezárnak két emeletet. úgyhogy ha ezen a héten nem fogom bekapcsolni a gépet, arra megvan az alibim, azt hiszem.

és akkor ők a new-wave mézeskalács-formáink:

ő pedig francesco clemente, mármint a legtökéletesebb képei a filmből (szerintem jogosan vagyok szerelmes):

is all around.

most olvastam valaki blogjának a valamelyik kommentjében, hogy manapság állítólag nem illik kimutatni a szeretetet a szülők, a család, a kollégák felé. mert szerinte, ha szerető lénynek mutatkozunk, azáltal gyengévé és gyengeségünkben kifigurázhatóvá válunk. a keddi nagycsoporton meg többen is kifejtették (nem csak páciensek, sőt, maga az ötlet sem pácienstől jött), hogy a világban semmiféle szeretet nincs.

és nem tudom, ez megint arról szól-e, hogy burok meg királylányság meg kétméterrel a föld fölött lebegés meg, hogy könnyű nekem, mert szép vagyok és a szépeket mindenki szereti*. de engem még senki nem gúnyolt ki vagy nézett rám lefitymálóan, hogy micsoda puha alak vagyok, amiért megszeretgetem szóban-tettben például a kollégáimat. pedig simogatok, és viszek csokit, és megkérdezem, hogy hogy van és érdekel a válasza is, és megmondom, hogy mennyire kedvelem, és hogy mit tisztelek benne. és én is voltam már nyílt színen ölelgetve-simogatva főnővérileg. sokszor. és persze csak a magam részéről nyilatkozhatom, de ezek mögött a kimutatások mögött egészen valódi érzelmek (szeretet) van. amit egészen legálisan fejezek ki azok felé, akik iránt szeretném kifejezni, és még sose fordult meg a fejemben, hogy ettől bárki kevesebbnek, pláne nem gyengébbnek gondolna. 

az egész világon uralkodó szeretetlenség közhelyét pedig soha nem tudtam a magamévá tenni. nyilván voltak a sötét kamasz évek (ami nálam kissé kitolódott ráadásul), amikor azt éreztem, senki nem szeret, de azt hiszem, egyedül magamat nem szerettem akkoriban, a többik szeretetében nem volt hiba. és utoljára tizenhárom-tizennégy évesen érdekelt az is, hogy hány darab ajándékom lesz karácsonykor. utána pedig inkább értetlenkedtem, amikor anyukám olyanokat kérdezett, hogy ugye nem baj, ha idén kevesebb dolgot kaptok. fixa ideám, hogy mindenkinek az egyéni döntése, hogy takarózik-e a világon megszűnőben lévő szeretet gondolatával, mert szerintem ez csak egy baromira kézenfekvő, müllerpéteresen hangzatos kifogás. és szerintem bátran lehet sopánkodás és sokat tudó bólogatás helyett inkább szeretni. ami, naná, hogy kemény meló. és fárasztó. és kreatívnak is kell lenni, basszus, meg ilyenek.

de szerintem ezt csomóan csináljuk a barátainkkal, a családunkkal. sőt, idegeneket is szoktunk szeretni, ez most nagyon nyálas lesz, de én a néniket is szoktam szeretni, akiknek átadom a helyem**. szóval nekem senki nem fogja bemesélni, hogy a világ egy egyre jobban rohanó, csakpénz-orientált, szeretettelen, sötét-sötét verem, mert a világ - tudtommal - mi vagyunk.

*: ezt nem én mondom, hanem többen mondták már nekem.

**: és igen, valamikor sem a néniket, sem senki mást sem szoktam szeretni.

másvilág.

természetesen én sem tudtam megállni, hogy az ijesztően fájó lábammal ne menjek el edzeni, és ha már ott voltam, akkor naná, hogy futottam, mert ahogy a tanulás= napi tizenkét óra minimum, úgy a sport= futás (a többi csak a bonus track). mentségemre, hogy csak fél órát (hat kilométert), és hogy ilyen alapon valójában betegszabadságot kéne kivennem, mert a sima sétálástól is konkrétan sikítani tudnék néha. 

egyébként meg arra jöttem rá, hogy a fitnessterembe járás nagy része a legtöbb delikvensnél azzal megy el, hogy fel-alá masírozva nézegetik magukat a tükörben, meg néha meg is állnak előtte, és egészen konkrétan csak méricskélik magukat. aztán nagy elegánsan felemelik/kitolják/meghúzzák/stb. kétszer a súlyzót, és megint kezdődik elölről az egész szeánsz. így speciel én is el tudnék lenni (párdon, edzeni) két-három órákat, aztán lehetne dicsekedni. csak azt nem értem, hogy az izmaik honnan vannak. 

meg azokat a lányokat sem értem, akik szerintem fiatalabbak nálam jóval, szintén karizmoznak órákon át, miközben ott türemkednek kifelé a mindenféle hájacskák. én szerintem sírva sprintelnék az első futópadig, nem pedig egyszál melltartó-toppban feszítenék a súlyzókkal, annak legalább lenne értelme. vagy már megint csak az elcseszett szépségideálom és testképem beszél belőlem.
egyébként most a zongora pedálozásától is fáj a lábam, viszont a családterápiás workshop nagyon tetszett, így új módszerbe szerettem bele (plusz a sématerápiába ismételten). ide nekem a világ pénzét meg idejét.

dernière.

az emlékezhető álmaim:

pinterest.

becsszó, csak napokra, de annyira szeretnék más lenni, mint.
például ilyen:

meg ilyenek is:

(túladagoltam magam megint, igen. meg egy olyan harántimpulzusom is támadt ma, amikor megtaláltam egy fiókban azt az aranybarna fejpántot, amit még m. nagymamája kötött [egyformát] nekünk ötödikes korunkba, és ami most ismét divatba jött, hogy nekem arany [legfeljebb az ezüstig engedek] körmök kellenek, de asap. szóval ebből és hasonló eseményekből induljunk ki, ha elemezni szeretnénk a jelenlegi engem.)

imperatív.

kell az, hogy a mai edzés ne egyedi és megismételetlen alkalom legyen, mert kell, hogy ne legyen narancsbőr a fenekemen, hogy véletlenül se súrlódjanak össze a combjaim, hogy megcsináljam tavasszal a félmaratont.

kell, hogy felmenjek a galériára, és elpakoljam a reggel széthányt holmikat.

kell egy lakás nagyobb szekrény, hogy elférjenek a reggel széthányt holmijaim.

kell még ezer száz tíz sok ruha, ami én vagyok, de a kórházban is fel tudom őket venni.

kell sokkal többet félrerakni a fizetésemből, hogy nyáron elmehessek toscanába (vagy bárhova) megint.

kell új zene, mert unom az összes régit.

kell egy új sorozat, mert a mostani függőségemből már csak két és fél évad van hátra, és mivel esélytelen, hogy ennél összetettebb dolgokkal foglalkozzak mostanában, nagyon hamarosan a végére fogok érni.

kell kitalálni, hogy mit akarok enni, listát írni, bemenni a boltba, megvenni a hozzávalókat, és meg is kell főzni.

kell felnőni, de nem visszavonhatatlanul.

kell összerendezetten irányítani a hangulataimat, és örülni, hogy a gondolat és a tett két egyáltalán nem ekvivalens dolog.

kell leszokni a hipomániáról, és véletlenül sem örülni annak, hogy az új öndiagnózisom a ciklotímia.

kell jó időben tudni igent, és még jobb időben nemet mondani.

kell kevesebb édességet enni. mondjuk nem minden nap.

kell szépnek lenni, de nem foglalkozni annyit a külsőségekkel, de túl annyit a belsőségekkel se. túl sok a jóból is, ugyebár, és egyébként sem feltétlen vezet(ek) bárhova.

kell álmodni minimum heti egyet.

kell zongorázniolvasniszínházbamennimegmoziba.

kell körmöt lemosni, reszelni, újrafesteni.

kell nem belesajdulni a szívnek, ha valaki azt meséli, hogy a fiát, ha látja, akkor még mindig kézen fogva alszanak el, annyira szereti.

de leginkább csak egy kutya kell:

death by chocolate.

még a hyperglykaemiás kómába (pechemre láttam egy plakátot, hogy a cba-ban csak százkilencvenkilenc az oreo kekszes milka, és vinni akartam a lányoknak a kórházba, mert beszéltünk róla, hogy szerintem az a legjobb, és akkor már itthonra is vettem, mégszép. és sajnos megint karácsony lesz, és ilyenkor van az a fahéjas-porcukros csokival borított mandula is, a milkás, és nekem az olyan szinten a gyengém, hogy éveken át vártam, hogy bejöjjön kicsiny hazánkba, miután a nagybátyámék egyszer hoztak ausztriából. és még az aldiban is vettem kekszet, és szerintem túladagoltam magam) zuhanásom előtt szeretnék felháborodni. hogy ma életemben először utaztam a száznegyvenkilences buszon, ahol az átlagéletkor velem együtt is hetven felett volt, és mindenki nagyon szépen öltözött és sminkelt volt, és egyáltalán, mennyire klassz már az egész környék. és mégis, mindenki hozta a kötelező magyarnyugdíjas, citromba harapott formáját, amit a békásmegyeri lakótelepen, a hármasmetrón, a nyanyataligával a hátuk mögött, metróújsággal és macskakajával a kezükben (jobb napjaimon) még meg is tudok érteni. na de itt. 

szóval, ha nem tetszenek tudni értékelni a panorámát, akkor cseréljünk. 

(amúgy voltak tökcukik is, akikkel oda meg visszafele is találkoztam, és nagyon helyes lila kabátjuk volt, hozzáillő sapkával. és lehet, hogy én se vigyorognék, ha hetven évesen egy csupa-emelkedős környéken laknék [ezért mondom, hogy cseréljünk]. és nekem is vannak, ugyebár, a búvalb***ott napjaim, csak ma valahogy nem rezonáltunk össze a nénikkel-bácsikkal.)

xoxo.

nem szabadna se ennyi gossip girl-t, se ennyi szép képet. 

merthogy most felváltva szeretnék azonnal elkölteni vállalhatatlanul nagy összegeket ruhákra és anouk aimee vagy natalie portman vagy vanessa redgrave vagy natalie wood vagy gregory peck lenni. vagy balerina. vagy modell.

pedig én serena van der woodsen vagyok.

drunken heart of mine.

és tegnap ismét feljebb nőttem egy kicsivel, amikor megkaptam az intézmény nevével ellátott receptjeimet. bár tartok tőle, hogy az igazi felnőttek nem kezdenek el indiánszökellni a folyosón, hogy juuuuuj, doktor (igen, még mindig nem dolgozódott fel ez az információ sem százszázalékosan), illetve juuuuuuj, xxx kórház, juuuuuj. de tök cukin örömködött velem mindenki, és az egyik nővér szerint fogytam október eleje óta*, úgyhogy duplán volt jó napom.

estére aztán kamasz lettem újra, klasszul sikerült a találka, hajnal négykor kerültem végül ágyba, és g.néni is beugrott pár órára. egyedül ő nem öregszik közülünk, hallatlan pofátlanság. láttott ő is a tévében, és most azon volt ledöbbenve, hogy hogyan voltam képes olyan hanyag eleganciával kezelni az eseményeket, ő egy négyszemközti beszélgetésben nem tudott volna ennyire laza és frappáns lenni, nemhogy egy tévéfelvételen. egyébként is meglehetősen különös kép él benne rólam. tulajdonképpen nem is lenne rossz hasonlítani a lányra, aki szerinte vagyok.

és előtte voltam a konferencián, értékelhető előadás nagyjából fél darab volt, a többiek létjogosultságát nem teljesen értettem, de bizonyára én vagyok hiperkritikus megint. viszont ott volt az egyik pszichiáternő, akivel szerdán találkoztunk az osztályos összeröffenésen, a területünkhöz tartozó egyik gondozóban dolgozik, és már akkor kiszúrtam, hogy catherine deneuve-sen szép lehetett a maga idejében (tegnap kiderült, hogy hetven felett van), és most is van benne valami nagyon szép. ő is felismert, és odajött hozzám a szünetben, megkérdezni, hogy akit beküldött aznap betege, megérkezett-e**. én pedig vettem egy nagy levegőt, és megmondtam neki, hogy tudom, hogy nem ismerem, és nem illik, de mennyire szépnek találom. eddig életemben egyszer*** csináltam ilyet, amikor az ötödéves belgyógy gyakorlatvezető nénim elé álltam oda, és fejtettem ki, hogy milyen klasszak voltak az órák, és mennyire jól bánik az emberekkel, és köszönöm neki a félévet. mily meglepő, mindketten örültek, és én akkor döntöttem el, hogy nem érdekel se a szokás, se az illem, én dicsérni fogok. nyilván ehhez az kell, hogy őszintén az legyen a véleményem, ez az egyetlen módja a gyávaság és a tradíciók legyőzésének. a reakció különben a teljes döbbenet (tudod, hogy hány éves vagyok?) volt, aztán hogy most nagyon jó napot csináltál nekem, aztán a fél kávészünetet végig beszélgettük, mesélt magáról sokat, aztán az előadások alatt odaült mellém. szóval, azt hiszem, megéri.

ma pedig mérhetetlenül effektív voltam, kitakarítottam a szobám, pókhálótlanítottam az előszobát, mostam két adagot, sütöttem quiche-t, és mindjárt nekiállok a nagymamám pszichiátria tankönyvének, amit tolna judit ajánlott kedden, én meg stréber vagyok, naná.

*: ő amúgy inkább szörnyülködő hangsúllyal kérdezte-mondta, nálam viszont tombol a testképzavar.

**: igen, én pedig meghozhattam életem első önálló döntését, mint orvos, mert egyedül voltam az osztályon és el kellett döntenem, hogy nyílt vagy figyelő, úgyhogy ez utóbbi lett belőle.

***: meg még egyszer, a gyerekneurón, és utána a cikket is ezzel a céllal küldtem el herczegfalvinak.

sweet nothing.

nagyjából arra van kapacitásom, hogy a freemail-es fiókomból a spameket törölgessem. arról mondjuk fogalmam nincs, miért léptem be. a logikát meg se kíséreljük megtalálni a tetteimben.

viszont kihevertem a dolgaimat, és a sok okos, és főleg nálam objektívebb szerettem meggyőzött arról is, hogy felesleges bármit felfújni, és tényleg. és csak egészen halvány árnyalatnyikat vettem vissza magamból, és jó lesz ez így, és kézben tartom a helyzetet. meg hát mégiscsak eszembe jutott valami logikus is (amiben aztán meg is erősítettek bent): ha bármit komolyan gondolnának (mármint ők, az osztályon), akkor nyilván nem poénkodnának vele(m) erről. és a főnővérünk szerint ez hozzá(m) tartozik, és egyáltalán, mit csodálkozok, amikor a pincér is azonnal tudta, hogy meggyes sört kérek, amikor meglátott, pedig csak kétszer voltam korábban a helyen. énmellettem elaludni nem lehet, álá psota irén, úgyhogy meg vagyok nyugodva.

és tökjó volt egyébként is a tegnap este, mert ő is egy cuki, akivel a majdnem-hatvan éve ellenére percek alatt vihogó kamaszlánnyá avanzsálunk, és imádom a mások életét hallgatni (meg a belga sört is imádom, meg azt is, hogy még mindig örömködni tudok afelett, hogy felnőtt vagyok, és egészen spontánul hagyhatom alakulni a napjaimat). persze bulihelyet nem találtunk (eredetileg a karácsonyi parti tervezett helyszínét indultunk lecsekkolni), de azóta van másik jelöltünk. holnap meg megint konferencia. meg osztálytalálkozó (általános iskolás).

meg voltam egy picit egyetemista is a héten, mert kedden volt az első összeülésünk az elsős rezidensekkel a klinikán, és egykor már vége volt, és azonnal megéreztem a fílinget, és baromi klassz volt. (maga a képzés is klassz lesz, mert fogunk tanulni sok-sok pszichopatológiát és explorálni sok beteget felügyelettel [végre], és irtó menő diagnoszta leszek a végére. ja, és a tolna judit osztályfőnöknek titulálja magát, és ez is mennyire cuki már.)

és ha már ennyit cukiztam ma, akkor:

the girl & the dog.

egy kicsit mégis szeretnék karácsonyt. meg a bömbölést abbahagyni is szeretném, csak az a nagy helyzet, hogy a büdös életben semmi nem fájt még ennyire, pedig hányszor hittem, hogy ennél jobban, az már mission impossible. de hát ha egyszer, de hát ha egyszer ennyire:

(soha többet nem vagyok hajlandó kötődni*. pláne nem lesz kutyám**.)

*: mintha ezt el lehetne dönteni.

**: ami még az előzőnél is nagyobb hülyeség, mert kutya kell. és őszintén az a véleményem, hogy ettől az állattól nemkicsivel kaptam többet tizenegy év alatt, mint egy-két ún. közeli embertársamtól. szerintem életemben először gyászolok. 

.can you tell me real things.

oké vagy nemoké egészen komolyan gondolni (tudni) azt, hogy egy csomó embertől (borderline pácienstől, ne beszéljek már félre, legalább magam előtt ne) csupán egy paraszthajszál választ el, ez itt a kérdés. bennem amúgy teljesen rendben van, mert közben azzal is tisztában vagyok, hogy minden hasonlóság ellenére mégiscsak alapjainkban különbözünk. és talán abban viszont segít, hogy véletlenül se szálljak fel arra a fehérköpenyes magas lóra, ahol nem egyen, és nem ketten ücsörögnek. (tisztelet a remélem-sok kivételnek, of course.)

hegyvölgyet megjártam ezen a héten (is), de legalábbis megírtam a cikket, vettem két nagyon csinos ruhát a mango-ban meg egy fekete bőrkesztyűt, masnival, vacsoráztam g.ral, vacsoráztam z.val és vacsoráztam apukámmal. ja, meg volt egy kisebb nervous breakdown-om. úgyhogy tegnap óta az van, hogy el kéne döntenem, melyik fájjon jobban. hogy képtelenség elfojtanom tovább, hogy a kutya meg fog halni, és hagyni kéne elmenni végre. vagy hogy tökéletesen alaptalanul gondolnak könnyű nőcskének, és hogy ez az egész pletykás népség* azon kérődzik, hogy lefekszem valakivel, akinek még azt sem engedtem meg soha (és nem is fogom), hogy hozzám érjen. 

és persze, tudhattam volna, hogy ez fog történni. és persze, húzhatnék magamra zsákot, kihajíthatnám azt a maroknyi sminkcuccom is a kukába, moshatnék kéthetente hajat és abbahagyhatnám a mosolygást, a nyitottságot, a közvetlenséget, a lazaságot. de valamiért az a fránya kényszerképzetem van, hogy nem nekem kéne másként viselkednem. 

(bár haditerveim azért vannak. tegnap alvás helyett például azt vizualizáltam playback-üzemmódban, ahogy g. értem jön majd a karácsonyi bulira, és én nagyon-nagyon érett módon meg fogom vele mutatni, hogy kinek engedek és mit.**)

persze közben ilyenek vannak, meg egyéb igazi dolgok, úgyhogy rohadtul befogom inkább a szám.

*: és itt nem is feltétlen a saját osztályomról beszélek, mert közülük többeket, ha mással nem is, de a tegnapi kirohanásocskámmal meggyőztem arról, hogy a látszat csal, hanem a többi osztály sunyi nyálcsorgatás közepette érdeklődő delikvenseiről. akik nyilván nem tőlem (hiszen nem is ismernek), hanem a kollégáimtól igyekeznek informálódni. hát k****ra tehetnek egy szívességet.

**: nyilván tudom, hogy nem ez a megoldás, de az idegeimnek jót tett ez a gondolati síkon elkövetett manőver is.

without these open arms.

minden előzetes figyelmeztetés nélkül kúsznak belém olyasféle gondolatok, hogy bármennyire szép és jó, azért nem biztos, hogy folyamatosan elviselhető a tény, hogy mostantól tényleg mindig ez lesz (ti. hogy dolgozni kell menni a hétből általában öt napon, és ez a kettő kinek elég a regenerálódásra, noch dazu a feltöltődésre). egyelőre hullámzó kimenetellel hasogat belém a pánik ezügyben.

meg láttam egy idős párt a metrón, a férfi tisztára javier bardem volt, csak kicsit kevésbé széles orral, és a nő is annyira szép volt, és nagyon ízléses gyűrűk voltak az ujjain, és mosolyogtak. és akkor egy kicsit elkezdtem sírni, és irigy is voltam, és szerettem volna ők lenni. ami tudom, hogy hülyeség. tulajdonképpen megelégednék azzal is, ha biztosra vehetném, hogy negyven év múlva ők lehetek én.
igazán szólhatott volna valaki, hogy a havi boldogság-pszichózis után ilyen hamar jön a szokásos lejtmenet, jobban kihasználtam volna.

let me take a ride.

olyan katarzisaim vannak, mint hogy kedden megjött életem első sms-e arról, hogy megjött életem első fizetése. és végül is sokkal kevesebb is lehetne. vagy ugyanennyi valami olyanért, ahol közben nem vagyok a helyemen.

és egyszerre rossz és jó, jó és rossz a túlságosan letörölhetetlen mosolyom. (még nekem is hozzá kell szoknom a szokatlan időzítésű hipomániámhoz.)

egyébként pedig teljesen bezsongódtam:

főleg a benne lévő hangok

miatt szép.

(és mert ma minden szép. pedig elfelejtettem ébresztőt állítani, úgyhogy a referáló eleje táján ébredtem. úgy tip tappingeltem is befelé szélsebesen, hogy a nemsminkelős időszakom [értsd: gimi eleje] óta nem voltam kész ennyire percek alatt. kaptam is azonnal a nővérektől kávét, most hogy meglátták az alapozatlan karikákat a szemem alatt. végül is tényleg mindennek megvan a jó oldala.)

jóestét (xxxx), jóestét (xxxxxxxx).

életem huszonhat évének legakrobatikusabb mozdulatát hajtottam ma végre, amikor megakadályoztam, hogy a mosógépből nagy elánnal kiemelt ruhák közül az egyik zokni ívben repülve konkrétan a vécécsészében kössön ki. komolyan balettot kéne belőlem írni.

meg más csodák is történtek, úgyhogy helló, újév, minden ellenkezésem ellenére örülök, hogy jöttél.

hanging high.

tavaly ilyenkor épp lyonba tartottunk n.hoz (illetve még csak m.hoz kölcsönpulcsiért és kabátért és a kulacs forró kávéért [arra a nagyon reális esetre készülve, ha lezúdulna a hóesés és az autópályán ragadnánk]), de nagyon szerettem azt az utat, édes nosztalgia. közben meg belémtörnek az olyan villámérzések, mint ez a tegnapi, hogy úristen, én dolgozom, én dolgozó nő vagyok, és büszke vagyok, és szeretem ezt az egészet, ami most az életem. absztrakt- és cikkírással, vacsorás előadásra járással, agytágítással, betegbemutatással, fáradtsággal, nemevéssel, mindennel együtt, pontosan úgy, ahogy a dolgok vannak. 

és most valahogy még a defektjeimet is szeretem, például hogy annyira lételemem a visszaigazolás, a dicséret, a bók, hogy sokszor ez tesz tökéletesen kiszolgáltatottá. és mégis, jó ez így. jó, hogy fél napig képes vagyok attól röpködni, hogy az egyik nővér, aki elment most nyugdíjba, a bemutatáson kívül kétszer, ha találkoztunk, de azt mondta, ő ebben a kórházban soha nem látott még ilyen szép doktornőt. és azt is mondta, hogy ő soha nem szokott magáról beszélni, de velem azt érezte, meg kell mutatnia, hogy ő nem csak egy a sok közül, nem akart úgy elmenni, hogy egy kalap alá veszem a bárkivel, neki ez most velem szemben valamiért fontos volt. és azt hiszem, ez még nagyobb bók, mint bármi, amit a külsőmre kaphatok. hogy egy majdnem-nagymamámnyi nő ezt érzi velem kapcsolatban (és tényleg, mondták a többiek, hogy sose hallották még ennyit beszélni). és jó a főnököm sokszor zavarba ejtő tetszésnyilvánítása, kinek hazudjak, hogy nem hízeleg, hogy nem érzem magam a tekintetétől hajszálhíján-tökéletes nőnek. és jó, hogy ezért a cikkért immár pénzt is fogok kapni, vagyis duplán dolgozó nő vagyok, ráadásul a fő-fő főnök megkért, hogy egy másik lapban is írjak, és tudom, hogy más meg dolgozik a klinikumban és phd-zik és gyereket nevel egyszerre, ehhez képest én meg, de akkor is el vagyok ájulva most kicsit, ha nem is magamtól, de minimum a szerencsémtől.

és jó most a perfekcionizmus, a sosemelégjó, jó a megfelelési kényszer, még a testképzavarom is jó.

(mire nem képes egy jó terápiás kapcsolat meg az ember lányának a születésnapja*.)

*: baszki, még a gugli főoldalán is gyertyás tortácskák meg muffinok vannak, esélyem nincs a major depresszióra.

persze

a cikket nem írtam még meg, helyette sütöttem sajttortát meg quiche lorraine-t, és a szezonálisan kötelező sütőtökkrémlevest is megkotyvasztottam. gyakrabban kéne meghívnom bárkit ebédre, magamnak újabban néha egy szendvicsnyi kedvem-erőm sincs. 

és persze házibuliba se mentem, helyette aludtam először a kanapén, aztán felkínoztam magam a galériára valahogy, én nem tudom, mi lesz, ha a sima hétköznapok mellé bejönnek még az ügyeletek is. és hiába volt a héten szabadszerda, így se jut időm semmire, és éjjel fejezem be a fürdő takarítását, és napok óta halogatom, hogy nézzek valami hordható téli-ám-elegáns nadrágot a mangóban.

és persze g.ral is húzódik-halasztódik a találkozás, most, hogy felvetettem témának, hogy mégis, lesz-e köztünk, és mi. mert indirekt jelekből nyilván, hogy teljesen közömbös nem lehetek, na de a lehelpiacon töltött öt perc alatt több bókot kaptam (nullánál, igaz, nem nehéz), mint tőle az iksz darab randinkon. vagy a főnökömtől. vagy a félig japán, félig osztrák sráctól, aki utánam rohant a minap a deákon, amikor egyik kezemben e. sütijével, a másikban meg a brendnyú mangós kalapommal nyargaltam hazafelé, és aki azzal állított meg, hogy én biztos valami actress vagyok, ahogy itt vonulok fekete-fehérben. 

non plus ultraként pedig mindenki dicséri az ane brun koncertet, én meg pont a terapeutámnál voltam aznap, és esélyem nem volt odaérni, pedig imádom. és biztos volt a big in japan.

és persze a poszt minden nyüszögése ellenére jól vagyok. mindig van valami, ami megvisel, amitől elkap a hidegverejtékes pánik, csak azért, mert nem azonnal és gördülékenyen mennek a dolgok, de nagyon örülök, hogy azt választottam, amit. bár ma megkaptam, hogy mindennek dacára pályatévesztő vagyok, ugyanis séfnek kéne lennem egy tizenhat (legfeljebb tizenöt) emeletes óceánjáró hajón. 

psy(cho).

hát megvolt életem első, ha nem is konferenciája, de őszi pszichiátriai napok-ja: wellness és egyéb földi javak, valamint kritikátlanul ittas negyvenes nők és retróparti. azért kíváncsi vagyok, mire én leszek negyveniksz éves, akkor is ugyanezekkel a dalokkal fogják-e fárasztani a népet, vagy akkor a kispál meg a quimby (remélem) lesz a retró, amire a huszonévesek fintoríthatják majd a szájukat.

voltak a családállítós helyről is ismerősök, meg egy nő, akit nem ismertem ugyan, de szintén ott rendel, és akit tegnap azzal sikerült a vacsora alatt megbotránkoztatnom, hogy van pofám jungi analízisbe járni az én koromban. egy pillanatra végigfutott a hátamon a borzongás, mert kísértetiesen mint m., aki szintén fel nem foghatja, hova rohanok én a családállítós papírszerzéssel (hova-hova, mondjuk oda, hogy minden több évbe telik, és attól, hogy ők az én koromnál minimum hússzal idősebben jutottak csak el idáig, attól még nekem miért kéne várnom, és ezt lett volna a legkézenfekvőbb elkezdenem). egyébként is a fél asztaltársaság az éveim számán lovagolt, mintha ők soha nem lettek volna kezdők, aztán mégis én voltam az éjszaka folyamán a legjózanabb. és ha pszichiátriáról nem túlzottan sokat, de azt egészen biztosan megtanultam, hogy ami huszonöt évesen utólagos-pironkodósan kínos, az bizonyos kor felett rémciki. az egyik nő konkrétan a karomnál fogva penderített arrébb, amikor hozzászóltam az általa kinézett (meglehetősen nős és meglehetősen nem iránta érdeklődő) pasihoz, és bármelyikünk közelített a másikhoz (én konkrétan azért, mert jófej volt, és a hivatásos zenésznél milliószor jobb hangja lévén arra igyekeztem rábeszélni, hogy ragadja magához a mikrofont), ő azonnal ott termett, és kissé ugyan bandzsító, ám annál villámlóbb pillantásokat vetett rám. 

és azt eddig is sejtettem, hogy a konferenciák az ivásról és egyebekről (is) szólnak, de a nős férfiak viselkedése valahol nagyon szomorú, és a jövőmre* nézve egyenesen kétségbeejtő. a kedvencem az volt, akinek a tőlünk pár méterre lévő szobájában aludt a felesége és a nyolc éves gyereke, miközben engem bámult kiskutyaszemekkel, és néha-néha merő véletlenségből a kezemhez érintette a kisujja hegyének az oldalát.

mindenesetre azt már biztosan tudom, milyen nem szeretnék lenni.

(amúgy voltak előadások is, amikből számomra kettő volt értékelhető nagyjából. úgyhogy most csíkzenekart fogok hallgatni és megkeresem a haneke szerelem-filmjét.)

*: amiben reményeim szerint azért mégiscsak lesz egy férjem nekem is.

dear life, nice try.

az olyanokat kéne visszaidéznem majd máskor, mint hogy ma a zarában a táska, amibe szerelmes lettem vasárnap olyan vállalhatatlan minőségű volt (potom 13 vagy 14ezerért), hogy még a raktárból előtúrt darab is szét volt karcolódva gyárilag, mire kénytelen-kelletlen (mert képtelenség, hogy szakadt táskával járjak a kórházba) választottam egy tökszimpla feketét, 10ezerért. és már épp maximális hőfokon utáltam magam, amiért csak azért megveszek valamit, ami nem is igazán tetszik, mert megvisel a mélyvíz és a vélt vagy valós inkompetenciám, és muszáj valami a napomba, ami nem csúnya és nem büdös és nem hallucinál és nem krónikus alkoholista. na és akkor bepittyegte a szépfiú a táskámat, és 3500 (ejtsd: háromezer-ötszáz) forint volt, és ennyiért szerintem még a büdös életben nem vettem táskát, ami azért (kicsit) mégiscsak tetszik.

aztán elmentem biofodrászatba, és csak húsz percet kellett várnom (ami alatt megválaszoltam a viberüzeneteimet) a manikűrre (mert képtelenség, hogy lenőtt/letört körmökkel járjak a kórházba), ráadásul egy nagyon jófej lányhoz kerültem, akinek az enyémhez hasonló ambíciói vannak (csak ő írás helyett rajzolni akar), és még a körmeimet is befestette gyönyörű zöldekre.

és attól még, hogy hazafelé újabban mindig sírok, imádok bent lenni, és szeretem a betegeket, azt is, akit nem, és szeretem a kórrajzírást, és amikor magyarázni kell vagy meggyőzőnek lenni. és a hozzátartozókat is szeretem. csak néha jól jönne valami kézikönyv, ami összefoglalja úgy ezer oldalban azokat az adminisztratív teendőket és protokollokat, amiket egy hónap múlva már biztosan kisujjból fogok tudni, de én most szeretném. persze, megint a tíz-húsz év klinikai tapasztalattal rendelkezőkhöz mérem magam, logikus.

és konferenciára is megyek, újságírói minőségben, de pszichiátria. állítólag wellness. rá fog menni a csütörtök éjjelem, hogy embert faragjak magamból. pláne nőt.

és bármelyik nap megérkezhet a mango-ból rendelt álomkalapom.

már megint nem sajnálhatom magam lelkifurdalás nélkül, basszameg.

és

ma hivatalosan is letelt az első munkahetem, és még mindig van bennem némi inadekvát szorongás, és a reggeli kelést örökké gyűlölni fogom, de többnyire jó minden. a főnök pártfogol ezerrel, mindig kell menni például ebédelni együtt, amikor is én vagy csokit vagy pogácsát gyömöszölök le a torkomon, a rendes kajához szerintem még akklimatizálódnom kell. idegen helyen nem megy aludni, új munkahelyen meg nem megy enni.

és volt osztálykirándulás is, káráoki meg tánc meg pálinkaviszki.

és írtam már három kórrajzot, abból két beteget én vettem fel tényleg. 

és van pecsétem, és megálltam, hogy telepecsételjem vele a kórház falait.

és persze lebetegedtem.

és persze csomót kéne utánaolvasni a dolgoknak, hogy okos legyek, ne csak szép cuki.

és találkoztam egy fiúval (nem páciens, és nem is a kórházból).

afterlife.

ja, és már megint lemaradtam a blog születésnapjáról, pedig hát direkt igyekeztem az eszembe vésni előtte. mert szoktam olyat csinálni, hogy összehasonlítok a naplómban meg a blogon napokat (vagy hónapokat), hogy melyik évben mi volt. (baromira ráérek, igen. bár ehhez jellemzően akkor jön meg a gusztusom, ha épp szigorlatra kell készülni vagy vizsgaidőszak van.) és most ezt pont 27-én játszottam el, és gondoltam, hogy micsoda mázli, hogy most ezt észrevettem, így majd írhatok szombaton. aztán lehasználtak családállításon, aztán pizzátrendeltem, aztán mostam, aztán teregettem, aztán konyhát takarítottam, aztán vacogtam a kanapén, aztán vártam r.t (és vacogtam a kanapén), aztán jött r. (és vacogtunk a kanapén), aztán aludni kellett.

egyébként meg valószínűleg jobb is, ha inkább nem realizálom nagy fenékkerítések közepette, hogy három éve írok ide. ez már majdhogynem blogveteránság.

(prámprám.)

azon gondolkodtam tegnap a reggeli rituáléim közben, ha nekem kéne naplót írnom a literán.

illetve inkább azon gondolkodtam, hogy milyen lenne olyan embernek lenni, akit megkérnek, hogy írjon naplót a literán. (jó.) j. tette ki a face-n, és hogy ilyet tudnék én is. sőt, mégilyet.
vagy hogy ez is azok közé a tevékenységek közé tartozik, amiket remekül és frappánsan meg tudok csinálni gondolati síkon, mert úgyse kerül rá(m) sor. (valószínűleg igen.) vagy hogy biztos csalnék. nem is azt a napomat írnám meg, sőt, nem is egy napot, hanem minimum egy hetet csalnék össze egy nappá, kábé azalatt történik velem bármi (jóesetben).
vagy hogy még frappánsabb lennék, és dalcímekből írnám. hogy everybody but me, így kezdem (az összes reggelt, az összes délutánt, az összes estét). aztán jön, hogy j'aime pas l'amour. ami nem is igaz, mert előző nap az állításbeli szerepemben is j'aimeltem, nagyonis. viszont a cinikus, az vicces. legalábbis én a picit szomorú, picit keserű, önmagát olykor kifigurázó, magányából cinizmust gyártó nőket szeretem. fene se kíváncsi a boldog, kétgyerekes családanyák naplójára. (ez sem igaz, csak frappáns megint, beleillik a profilba.) utána magical és fuori dal mondo (kívül a világból [a gugli szerint ki ebből a világból, avagy mennyei], ez meg csodásan rímel az elsőre, milyen menő vagyok már, pedig randomra van állítva a lejátszási listám). welldone.
egyébként meg mostam arcot és fogat, a kávés bögrére viszont nem jutott időm. és ott vannak még a tegnapi pizzaszeletelő kések is, rendelt pizzát főztem megint, ami főleg szégyenteljes. bár ha szeretném, ebből is faraghatok életérzést. vagy stílust. welldone, again.

ma hirtelen még banki ügyintézőnek lenni is kecsegtetőnek tűnt: holnap lesz az első munkanapom, igen. ha lenne pénzem utána újrarakatni, szívem szerint magamra húznám a parketta összes lécét, ideiglenes búvóhelyül. halálos betegséget imitálni mégiscsak ildomtalan lenne.

(most mondjam, hogy épp az szól, hogy poison?)

awakenings.

írtam cikket, írtam emaileket. beleszerettem a vintage-ba, a pinterest-be (véglegesen addikt lettem). hazacipeltem többkiló paradicsomot és tejet, a galériára pedig a nyári cipőket, elkezdtem a dobozolást. mostam arcot, hajat, tányért, jénait. megvártam, amíg eláll az eső. 

ó, boldog alkotói napok, ó.

flame trees.

egyszerű jószág az én lelkem, elég neki a napfény meg a szépúj sötétkék körmök (meg a közelgő glamournapok, allright, allright). utolsó napok láblógatása, helló. 

(az utánába nem gondolok bele, nem vagyok hajlandó pánikot kelteni - marad a glamour-horoszkóp és az őszi sminktrend [nem mintha érdekelne, macskára festem a szemeim úgyis].)

cate blanchett-rajongó lettem újra (a notes on a scandal óta imádom), tökéletes blue jasmine volt, egyszerre taszító és ölelnivaló, szétesett és gyönyörű. előtte meg a little fish-ben láttam, ami lehetne egy újabb drogos film, de nem az. nem is tudom, mikor kötött le utoljára annyira egy viszonylag kevés történésről szóló, kevés szálon futó film, mint az. 

woodyallenista nem vagyok, főleg, mert van egy koncepció a fejemben, hogy milyenek a woody allen-filmek (mint az annie hall, mondjuk, ami egyáltalán nem tetszett, vagy a belső terek, ami viszont tetszett). és se ez a blue jasmine, se a match point, se a vicky christina barcelona, se az éjfélkor párizsban nem woody-s eszerint a koncepció szerint (ellenben mindet nagyon szeretem). a rómának szeretettelt tegnap néztem meg léleksimogatónak, az valahol félúton van az én szubjektív mércém szerint (és nem volt rossz sem, de nem hiszem, hogy rákívánnék még egyszer). 

most meg rájöttem, hogy töksok filmjét láttam ahhoz képest, hogy azt hiszem, nem is szeretem (a férfit látok álmaidbant is, ami egy kalap sz**, meg a jónevű senkit is, de azt még gyerekként és nem emlékszem).

és azt is hiszem, hogy azért lett ilyen hirtelen írhatnékom, mert teregetni kéne helyette meg cikket írni a szombatiról, ha már olyan nagy volt a szám, hogy újságíróskodni szeretnék.

ez volt a legszebb a little fish-ben. persze, hogy megint a zene. persze, hogy megint azok a hülye szavak:

a szeretetről

szuperlatívuszokban nyilatkozni

kamikaze-dolog.

mégis az vagy nekem

ami magamnak nem

vagyok

(akiért megéri).

állítólag ilyet nem lehet

(kamikaze-dolog).

járok is analízisbe

tíz hónapja 

és három hete.

autumn sun.

három nappal ezelőtt leültem egy stégre, direkt a pad legszélére. hogy takarjon el a nád, hogy hozzám tudjon érni, ahogy fúj a szél. nem értettem, miért kell sírnom. azért kellett. 

megszámolhatatlanadik alkalommal láttam magam kívülről. egy filmben most én lennék a szerelmi csalódása feldolgozásának céljából a természet lágy ölére menekült lány. aki, ha megjelenik a falu boltjában, elhallgatnak a pletykák, mert ki kell találni, kifiaborja. napszemüveg mögé rejtettem az idegen szemeim, bedugtam a füleim zenével. és titokban nagyon reméltem, hogy összetévesztenek valami álruhás színésznővel.

persze, megint nem egy filmben vagyok, és lassan egy éve, hogy szakítottam. legalább egy jó kis szerelmi csalódás, legalább egy értelmes bömbölés, az történne végremár.

évről évre lelkemre veszem az őszt ahelyett, hogy írnék róla egy szép dalt, mondjuk.

ilyenekre gondolok.

játékszirénazaj.

el kéne már döntenem. hogy mi akkor most a szép.

a két böhömnyi neszesszert csurig kitöltő csodasmink vagy az álánatúr.

(minek vágyni, ha úgysem tudom, mire való.)

meg a padokon ülő, ijesztő nőkről is szoktam gondolkodni. hogy vajon milyen volt az életük az ijesztő nőség előtt, a padokon ülés előtt. 

(mert félek, hogy se vágyban, se irigységben, se magányban nem más.)

árad, mint a hétszentség.

(a futásról)

nem tudom, hogy a hátborzongatóan darthveder-szerű légzési technikámnak köszönhetően kialakuló masszív hypoxia miatt-e, de tegnap megint a tetőmtől a talpamig futkozott rajtam a hideg, úgy nagyjából a nyolcadik kilométertől a végéig. és ettől valami nagyon paradox módon elkezdtem magam jól érezni. és lefutottam két kört a szigeten, egészen pontosan ötvennyolc perc alatt. és tekintve, hogy az előző heti egy darabot (meg a bánki kettőt) leszámítva, kedden kezdtem el futni egy év írdésmondd nullasport után, szerintem megvan bennem a potenciál a tavaszi félmaratonra. egyedül. nem tudom, miért ilyen fontos ez most, de az. 

meg azon szoktam gondolkodni, hogy mégis ki ez a rengeteg ember délelőttönként a szigeten, mindenki októberben kezd csak el dolgozni? vagy mindenki szabadságon van, és ennyire rémaktívan tölti? mert azért többségében nem a nyugdíjas korosztály képviselteti magát, és nem is az egyetemisták, ezt már kifigyeltem a sasszememmel. bár néha olyan szálkás bácsik robognak el mellettem, hogy kénytelen vagyok lesütni a szemem a szégyentől.

az első fizetésemnek* eddig nagyjából a dupláját költöttem el gondolati síkon, és most felkerültek a listára a futócipő meg egyéb kellékek is. mert életemben talán először (kivéve persze a váciutcai zarát, ahol folyamatosan egy szardarabnak érzem magam) érezhetem magam jogosan toprongyosnak.
ez az össznépi futás pedig minden prekoncepciómat felülmúlóan katartikus volt. a legjobban az olasz néni-bácsi turistacsoport tetszett, akik olyan lelkes bravi! bravi!-kiáltásokkal álltak valahol a balaton utca környékén, amilyenre mi, magyarok sose leszünk képesek. nonszensz módon kellett sírnom szinte végig, mert szentimentális hülye, az vagyok. és nagyon szép ez az együtt.
azóta itthon fetrengek a kanapén, és nem bírom abbahagyni a cerbona meg a snickers meg a chips magamba tömködését. még jó, hogy a nyolcvanhatodik csoki felbontása előtt két perccel állapítottam meg a képeken, hogy dzsízösz, a combom.
íme a fotografikus dokumentáció (szigorúan comb-mentesen):

*: amiről még fogalmam nincs, hogy mennyi lesz, de vélhetően nem lövök túlzottan mellé, ha azt mondom, hogy egyessel fog kezdődni, és közelebb lesz a százhoz, mint a kétszázhoz. (jupijé.)

relatív meztelenség.

(fokozatok)

zene nélkül.

átfutás a margitszigeti munkásosztagok között.

átfutás zene nélkül a margitszigeti munkásosztagok között.

továbbadós mémes nosztalgikus nemblog.

marcipánördögtől kaptam, akinek meg is köszönöm szépen. főleg, mert a lassan teljes homályba vesző gimis évekre emlékeztet, akkor volt divatjuk ezeknek a továbbküldős én-játékoknak.

úgyhogy:

1. kinek a tehetségét irigylem a legjobban.

nem irigylem senkitől, csak szeretnék én is olyat, szeretnék én is úgy.
családállítani, mint m., ez alap. csak akkor szeretném csinálni, ha tudom majd úgy, mint ő.
írni, mint a zetor leila vagy a harper lee.
zenét szerezni és zongorázni, mint ludovico einaudi vagy philip glass.
szépnek lenni, mint natalie portman vagy meryl streep (tudom, ez nem tehetség kérdése).
énekelni, mint antonia vai.
nyújtani a pizzatésztát, mint a tegnapi séffiú.
példákul.

2. melyik a kedvenc könyvem, és miért.

sose értettem a kedvences kérdéseket, pláne nem szeretem őket. mert nincs. vagy csak éppen aktuális van. mint most a ne bántsátok. mert szép, mert tökéletesen van megírva, mert vicces, mert szomorú, mert örökérvényű és fontos dolgokról szól, mert letehetetlen és bárhányszor újra elővehető. olvassátok el.

3. ha újraélhetném életem egyetlen pillanatát, melyik lenne az.

túl sok fajta pillanat van, nem kell őket ismételgetni, amondó vagyok. de ha mégsem bújok ki a válaszadás alól, akkor van azért több katarzisom is.
amikor nyolcszázezer már biztos volt a milliomosban, és akkor járt le az adásidő, és még volt egy telefonos segítségem. és bementünk az öltözőmbe e.vel, és képtelenség volt abbahagyni az egymás nyakában ugrálást meg visítozást.
amikor első nap mentem el futni bánkon, és az utolsó percet végigsprinteltem, és utána az az indokolatlan sírás.
akármikor, amikor sétálok és észreveszem, hogy mennyire gyönyörű ez a város.
amikor tegnap lefutottam a vasárnapi távomat, de nem volt hol megállnom nyújtani, úgyhogy futottam tovább, és tényleg minden maradékomat beleadtam, na és közben, ahogy futkosott rajtam a borzongás (íme, két példa, hogy futni jó. felírom gyorsan máshova is, hogy tunya időszakaimban is emlékezzek).
amikor cs.val anno egy filmes haverjánál voltunk, és hozzákuporodtam a kanapén, és nagyon pár voltunk, olyan giccses, amerikai filmes pár (egyébként vicces, hogy utólag ő is azt a momentumot emelte ki mindig, hogy na az a lány, az volt a szerelmes énem).

4. mi az a téma, amiről nem szeretek beszélni.
semmi ilyen nem jut eszembe. de mondjuk nem szeretek a pszichiátriáról beszélni olyanokkal, akiknek közük ugyan nincs hozzá ("akkor te most pszichológus vagy?"), prekoncepciójuk és előítéletük viszont annál több.

5. mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvelek a másik nemben.
váhh. hogy nem nők.

6. ki volt az, aki a legjobban elkapta a lényegemet, és mit mondott pontosan.
ha tudnám, mi a lényegem, akkor már írtam volna egy teljes müllerpéter-életművet, o.nórát laza csuklómozdulattal ütve ki a slágerlisták éléről. de többen mondták a királylányságot, és amennyiben a királylányok kicsit el vannak varázsolva, gyakrabban néznek felfelé, mint a lábuk elé, hisznek a szőke barna, olajosszemű hercegben, valamint szeretik a szép holmikat, akkor van benne valami. a zongoratanárnőm egyszer azt mondta, hogy szerinte én nagyon szeretném, ha mindenki szeretne, ez szintén telitalálat, és jelentős mértékben meghatározza, ha nem is tudatosan, a működésem. vagy m., aki szerint nem stimmel a képem meg a hangom, pedig ideje lenne ráncba szednem magam. mellesleg, ezt még télen mondta, és azóta lelkesen dolgozom az összhangon.

7. melyik a kedvenc idézetem.
mármegintezakedvencezés. ha a versek számítanak, akkor az apokrif vagy a négysoros. ha nem, akkor most épp az equus-ból, amit már bemásoltam ide. vagy a gattaca vége (maybe i'm not leaving. maybe i'm going home, meg ami előtte van). vagy ami az esküvői szövegem lesz, ha lesz:

ma indulok veled utamon. ahová mégy, oda megyek én is. ahol megállsz, megállok én is. amikor alszol, én is alszom. amikor felkelsz, én is felkelek. hangod hangzásában töltöm napjaimat, kezed érintésében éjszakáimat. és nem állhat közénk senki sem.

(erről beszéltem, amikor a királylányságot emlegettem. mert hogy szerintem ez lehet igaz.)

8. mi a legértékesebb tulajdonom.
eszmeileg a zongorám. amúgy, felteszem, a gép.

9. hiszek-e a halál utáni életben.
nagy értelmetlenség lenne, ha nem milliónyi életünk lenne, és jönnénk vissza újat tanulni, mindig másik testben. ha ez halál utáni életnek számít, akkor igen, hiszek. az örök vadászmezőket,a mennyországpoklot már gyerekként sem tudtam elképzelni.

10. ha más hivatást kellene választanom, mi lenne az.
ha most a magasztos értelmezés szerinti hivatásról (és nem foglalkozásról) van szó, akkor ezzel a személyiséggel esélyem nincs másra, mint megint csak orvosnak lenni. de zongoraművész vagy író nagyon szívesen lennék. ha meg teljesen elrugaszkodom a valóságtól, akkor írhatnék akár útikönyveket is, természetesen úgy, hogy a kiadó megfinanszírozza a világjárásomat. vagy lehetnék ételkritikus. vagy űrhajós. vagy kutyatenyésztő. vagy cukrász.

és akkor klassz lenne, ha kitöltené mondjuk j.l.s., mert rég játszottunk már ilyet, és mert tudom, hogy értelmetlen időtöltést te is ezerörömmel, bármikor. és ivory-nak is örülnék, mert kíváncsi vagyok rád nagyon, hogy mit írnál.

wicked witch of the west.

megkaptam az állást, ami szerettem volna.

megkaptam az egy hónap plusz-nyarat, amit szerettem volna.

lefutjuk hármas váltóban a félmaratont, amit majd egyedül szeretnék egyszer, viszont tekintve az évi edzési frekvenciám, ez egy nemrossz kezdőlépés.

néha félek. hogy valójában túl könnyű én lenni.

fine, fine, fine.

najó, ez mi?!?! szemeim kinyitása után még olyan hiú álmokba próbáltam magam ringatni, hogy (a) biztos még hajnalok hajnala van, dehogyis kilenc óra múlt, (b) már megint a szomszéd/felettünk lakó vízvezetékeit szerelik, és az zubog ilyen esőszerűen. és nem, és ez botrányos. mégjó, hogy csak párfelé szerettem volna rohangászni ma a városban, illetve futni menni végre a margitszigetre.

tegnap a sütis élmény margójára azon kattogtam, hogy mennyire frankón be tudom vonzani az összes létező félelmemet. például, hogy az egész hatodév alatt egyedül a sebészettől akartam volna megszabadulni, azt ellógni a lehető legteljesebb módon, erre naná, hogy ott fogtak be bennünket a leginkább. vagy a trauma, amivel kapcsolatban még fifikásnak is gondoltam magam, aztán életem legundorítóbb (és legbejárósabb) két hete lett belőle. és nyilván a sebészet szigorlattól is előre rettegtem, és lőn csoda, valóban a legkellemetlenebb hangulatú vizsgám volt az egész év alatt. az meg csak most esik le, hogy az államvizsgán is sebészetre kerültem. vagy a vécébeszorulás (régen* magamra se mertem zárni semmilyen ajtót nyilvános helyen, inkább akrobatikus pozitúrákban szorítottam a kilincset). vagy a liftbeszorulás (életem legsúlyosabb percei** közt tartom számon, amikor a netes lift nem indult el velem, csak záródtak az ajtók, és ott esélyed nincs gombokat nyomogatni, merthogy nincsenek gombok). és bár nem gondoltam rá tudatosan, de tényleg féltem attól is, hogy milyen hatással lesz rám a süti.

a fő félelmem persze, és ez jöhetett felszínre most is, a kontrollvesztéstől való pánik. ami miatt még hipnózisban is folyton ott kattogott bennem a gondolat, hogy persze, én ezt most akarom, és azért engedem át magam, de igaziból, ha azt szeretném, akkor ellen tudnék állni. vagy ami miatt senkire nem bízom rá magam, és nyilván, hogy én tudok a legjobban megcsinálni mindent. én nem késem el, betartom az ígéreteim, határidő előtt egy hónappal adom le a szakdogám, ha kölcsön kérnek tőlem bármit, azt a következő találkozóra nem felejtem el vinni***, kétszer minimum a végére érek a vizsgák előtt a tankönyvnek, és minden használat után letörlöm a csaptelepeket. és ez részben szuper, de főleg inkább mocskosul fárasztó. és most, két nap erejéig még ijesztővé is vált, mert egy alapvetően izgalmas és jó élményből csinált(am) a kontrollmániám köré szövődő rémálmot (meanwhile j. békés nirvánában fetrengett a kanapén).

viszont elállt az eső.

viszont tegnap két, legfeljebb tizenhat éves fiú cicázott velem, a főkolompos stírölőbajnok még jól is nézett ki. persze tizennyolcnak hazudták magukat, amikor kivettem végre a fülhallgatót, és megkérdeztem tőlük, hogy ebben nekik mi a vicces (a villamoson szúrtak ki, majd a metróra követtek, amit akkor vettem észre, amikor röhögve lezuttyantak mellém). speciel fogalmam nincs, most büszke legyek magamra, mert bejövök a nálam tíz évvel (hol a repülősóm?) fiatalabb fiúknak, vagy kezdjem el most írni a búcsúlevelem, amiért átléptem abba a generációba, akivel menő játszani, mert már nem saját korosztály, viszont annyira (thanks god) azért nem is öreg, hogy kiakadjon egy ilyenen.

vagy egyszerűen próbáljam meg, hogy valamivel kapcsolatban öt percig nem érzek és nem gondolok semmit.

*: és néha még most is, ha rámtör a pánik.

**: amely perceket nevezzük inkább másodperceknek, mert azonnal kiszabadítottak a biztonságiak.

***: kivétel, amikor valakire haragszom, mert annyiszor csalódtam benne, és akkor direkt elfelejtem, amit ígértem. istenbizony tudatosan.

házi amszterdam.

két napja nyögöm ezt a *** füves brownie-t, amire pedig mennyit vágyakoztam előtte.

amilyen hatással van rám, szerintem semmilyen más tudatmódosító kipróbálására a büdös életben nem lesz többet szükségem. kimerítettem a palettát, na.

majd ha teljesen túl leszek rajta, akkor bizonyára még jobban fogom tudni értékelni azt a megfigyelést, hogy amilyen kontroll-freak vagyok nemtudatmódosultan, ugyanolyan maradok bármilyen szer (nem mintha alkoholon és pár szál közösben elszívott füvescigin kívül próbáltam volna akármit) hatása alatt is. inkább érdekes, mint vicces élmény.

mondjuk ez októberi (majdnem novembert írtam, de ne túlozzunk, plusz 26 éves sem szeretnék lenni) időjárás sem tesz túl jót a lelkemnek. azért némileg pofátlanságnak érzem így lespórolni a nyár végét, kedves illetékesek.

tegnap

zongoráztam először a lakásban, egészen furcsa érzés, még a billentyűk színe is más itt. némileg frusztrál, hogy nem szigetelnek el úgy falak, mint a házban, és az hallja, aki csak akarja (illetve, aki nem földsüket). és hogy akkor hallatszik például, hogy mennyire (nem) vagyok kitartó. hogy hányszor futok neki egy ütemnek. mondjuk nem teljesen értem, miért feltételezek másokról olyat, amit magamról elképzelni sem tudok (például ezt, hogy ítélkezzenek felettem a zongorajátékom alapján. vagy egyáltalán, hogy foglalkozzanak vele). ezt tanultam meg, egyelőre mérsékeltebb tempóban.

voltam jelen először házi tészta készítésénél, mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy én csináltam. bár gyúrtam a tésztát (nyíl belőle lefele: izomláz a jobb csuklómban), tekertem a ketyerét, szaggattam, sőt (juteszembe), a bolognai mártást én fűszereztem. hah! amúgy ravioli lett belőle, és nagyon finom. 

ültem először robogón, ráadásul egészen véletlenül (becsszó) pont a piros ruhám volt rajtam. szívem szerint végig sikoltoztam volna. szóval ez nekem kell.

hallottam először erről az oravezc nóráról, hát, boldog tudatlanság. áj mín, én voltam boldogabb, amíg nem volt tudomásom erről az istenadta írói vénával megáldott női coelho-epigonról. hováig süllyedhetünk, néha úgy felvillognak bennem kérdőjelek.

nagy nap volt ez. kétezertizenhárom augusztus huszonhárom. tisztára mint egy vers.

diary of the very grown woman.

legjobb dolog a felnőttségben, amikor konkrétan számszerint annyi ujjammal kanalazhatom ki a készülő torták nyers tésztáját a lavórméretű keverőtálból, amennyim rendelkezésre áll.

és ha túlpörgött insomniámban hajnali háromkor kívánok rá, akkor gyomor- és szívgörcs nélkül, nemes egyszerűséggel kinyitom a hűtőt.

magical.

elégedettségem mindenre ráomló tespedtsége elleni dicsőséges hadjáratom legújabb manővere, hogy minden reggel post-it-eket ragasztok szanaszét a lakásban arról, amit csinálnom kell esténként, ha hazaérek. bármire képes vagyok a pipálás élményéért.

újra és újra elámulok azon, hogy mennyire túljól vagyok. sans raison, továbbra is, bár hogyne, hogy feldobnak az olyanok, mint a tegnapi gasztro-és városfelfedező túránk b.zsal, vagy a családállítás, vagy a konyhai sikerélmények. na de nehogymár, hogy nekem ennyi (meg a nyár, mint olyan) elég.

hát egy jót szenvedni nem tudok.

pedig olyanokat terveztem eredetileg írni, hogy. nem akarom, annyira nem, hogy a párválasztásom fő motivációi között szerepeljen az az újonnan felismert patológiám, hogy az esküvői autódudák hangjától a gyerekkori öröm helyett mostanában a tökéletlenségem magabiztos tudata, a szégyen és a féltékenység fognak el.

vagy, hogy láttam b. anyukájának a képeit a fészbúkon, és azon a helyen nyaraltak horvátországban, amit tavaly mi fedeztünk fel, és lelkendeztünk nekik, hogy menjenek el. más képeken b. valami újabb szőkével virít, és sokkal normálisabbnak érezném magam, ha ez engem zavarna. de nem, nekem a szülei hiányoznak, patológia nr. 2. 

már visszafelé baktattam a múltkor a futásból, amikor kitért előlem egy traktor. egy fiú traktorral.

ahogy néznek, néha az a kényszerképzetem támad, hogy annyira hülye vagyok, hogy elfelejtettem felöltözni vagy a fülemig folyt el a sminkem vagy fogkrémes vagyok az államig. és mire a metróhoz érek, kénytelen vagyok minden elvemmel szembemenve a telefonkamerával ellenőrizni magam. és ettől soha nem szebbnek, mindössze meztelennek érzem magam. (visszatérő rémálmom, hogy lemerül a telefonom még mielőtt hazaérnék. zene nélkül tudvalevően még pucérabb vagyok.)

aki(k) nem kell(enek), egyet kéne mindössze sokatmondón pillantanom.

aki kellhetne, az lehetetlen, úgyhogy kizárólag akkor gondolok rá, ha blogbejegyzést írok róla.

ennyit a férfinemmel való érintkezéseimről.

(ja, és a címdal, amiért már megérte bekapcsolni a tévét:

)

menten indítok egy gasztroblogot!*

(a bejegyzés esetleges össze nem függéseiért az felelős, hogy közben istván, a király-t nézek. eddig bucink méltó utódja vikidálnak = ő sem tudja kiénekelni koppányt.)

szóval az úgy volt, hogy még olaszországban szereztem az utolsó benzinkútnál mégis fekete tésztát, n. pedig meghívta magát vacsorára hozzám. ez lett belőle:

desszert pedig kötelező jelleggel szintén készült, recept innen, nálam meg így néz ki (nem verődött fel a z a gonoszmakacs tejszín, szülinapomra robotgépet kérek, még időben szólok):

*: viccen kívül szeretnék egyet, csak valaki legyen olyan szíves, és szponzorálja meg a hozzávalókat. fenemód drága ízlésű lány vagyok.

magán(y)kívüli.

katarzistól katarzisig sodródom. tulajdonképpen könnyű, mert nem kell hozzá semmi. illendő lenne írnom valamit, gondolom minden nap háromszor, csak aztán túl sok a téma, csak aztán mindig a valahol csatangolásaim közben jutnak eszembe az igazi mondatok.

ültem a semmi (minden?) közepén egy szénaboglyán, és az jutott eszembe, mi van akkor, ha nem csak én. ha nem csak én szeretnék úgy ülni a semmi közepén egy szénaboglyán, hogy már közben arra gondolok, milyen lesz majd arról mesélni mindenkinek, ahogy ültem ott. azon a szénaboglyán. hogy mi van, ha pont ettől, ha pont egyáltalánsemmiben nem különbözöm a mindenkiktől. 

hallottam, ahogy zizeg meg búg meg ciripel mindenféle rovar, és arra is gondoltam, hogy nem irtózom tőlük. átmeneti tűzszünet, ilyesmi. 

és hogy nincs igaza a nőnek, aki meg akarja venni a házat, aztán minden nap talál valami ürügyet, amivel megszólít a stégen, aztán azt hazudja, hogy soha senkinek nem szokott így kitárulkozni, így az életéről beszélni. persze sicc, rosszindulat!, sicc, szkepticizmus!, mert mi érdeke lett volna hazudni bármit, lehetnék egyszerűen csak büszke a karizmámra. de igaza akkor sincs. van biztonság és van, ami állandó. 

amikor elindulok futni, az a hihetetlen lendület, hogy én most igazán bármeddig. kislábujjból. aztán az oldalszúrás, az átkozódás (minekeznekem, úgyisdagadtmaradok, dehogyszeretekénfutni), önmagam hitegetése. mindjárt vége, mindjárt jobb lesz, mindjárt vége. közben az apró büszkeségek, amikor nem hallgatok magamra, és nem állok le, például. felmérem előre az emelkedők saccperkábé hosszát, aztán nem nézek fel direkt, aztán felnézek, és basszameg, még mindig van, aztán újra csak a lábam elé, és basszameg, megcsináltam. a végén nem tartalékolok sehova, az a legszebb, az az oxigénhiányos nirvána. 

ha mostantól ebbe kapaszkodnék, ennek a forgatókönyvnek az állandóságába. fenék-és combizmaim hálája üldözne a sírig.

egyébként meg honnan lehet szovjet filmeket letölteni? (nyikita mihalkov és andrej konchalovsky.)

dance 'til the morning light.

és igazán kijutottam végül a szigetre én is. amennyire nem jött be idén a volt (nagyrészt önhibámból, tudom), ugyanannyira voltam tegnap elragadtatva (és nem, nem csak a gigászi mennyiségű ingyenfagyitól meg hamburgertől meg roséfröccstől - ez utóbbit gyakorlatilag meg se éreztem, egyszerűen csakúgy láttam fantasztikusnak a felhős égen a reflektorok pásztázását). a parov stelarra végül nem fértünk be, de utána szemfülesen kárpótoltuk magunkat a nemtudomkivel ugyanott. egészen feltámadtak bennem a régi corvintetős érzések. meg voltunk emiliana torrinin, szeretem még mindig. azt viszont nem gondoltam volna, hogy mikára fogok a legnagyobbat bulizni, nem is ismerem (kivétel két-három dalt, amiről mint kiderült, ő énekli), nem is az én stílusom. és szégyen-nemszégyen, élveztem. élveztem a tíz másodperc alatt megtanulható refrénjeit, a cuki kis kalapját meg a többi sztárallűrt, a konfettiesőt, a nyálcsöpögést. 

és láttam én, hogy szeméthegyeken taposunk, és műanyagtányér-hegyek állnak az asztalokon, és éreztem én, hogy a toitoi-ok ötvenméteres környezetében mennyire büdös van, mégis, a lampionok meg a fénnyel felaggatott fák maradtak meg bennem egyedül, és ez jó.

meg ami még jó, az az equus. a film, amit úgy találtam, hogy megnéztem az iguána éjszakáját (naná, hogy tennessee), ahol richard burton az egyik főszereplő, és ilyenkor mindig idegesít, hogy miben láttam, valamiben biztos, és muszáj  (vö. kényszeresség) leállítanom a filmet, és rákeresnem. és a sztorit ismertem nagyvonalakban, mert volt/van a tháliás darab alföldivel, és már akkor sejtettem, hogy nekem ez való lesz, épp a megfelelő mértékben elmebeteg és nyomasztó. aztán most kiderült, hogy tényleg. valahogy nagyon szépen vannak megfogalmazva benne még a közhelyek is. meg eleve ahogy kezdődik, mindezt richard burton gyönyörű hangjával (azonnal elvesztem):

afterwards, he says, they always embrace. the animal digs his sweaty brow into his cheek and they stand in the dark for an hour, like a necking couple. and of all nonsensical things, i keep thinking about the horse, not the boy, the horse and what he might be trying to do. i keep seeing the huge head, kissing him with its chained mouth, nudging through the metal, some desire absolutely irrelevant to filling  its belly or propagating its own kind. what desire could this be? not to stay a horse any longer? not to remain reined up forever in those particular genetic strings? is it possible, at moments we can't imagine, a horse can add its sufferings together, the non-stop jerks and jabs that are its daily life, and turn them into grief? what use is grief to a horse? you see... i'm lost.

erről a dalról pedig egészen méltatlanul el voltam feledkezve tegnapig: