tegnap

zongoráztam először a lakásban, egészen furcsa érzés, még a billentyűk színe is más itt. némileg frusztrál, hogy nem szigetelnek el úgy falak, mint a házban, és az hallja, aki csak akarja (illetve, aki nem földsüket). és hogy akkor hallatszik például, hogy mennyire (nem) vagyok kitartó. hogy hányszor futok neki egy ütemnek. mondjuk nem teljesen értem, miért feltételezek másokról olyat, amit magamról elképzelni sem tudok (például ezt, hogy ítélkezzenek felettem a zongorajátékom alapján. vagy egyáltalán, hogy foglalkozzanak vele). ezt tanultam meg, egyelőre mérsékeltebb tempóban.

voltam jelen először házi tészta készítésénél, mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy én csináltam. bár gyúrtam a tésztát (nyíl belőle lefele: izomláz a jobb csuklómban), tekertem a ketyerét, szaggattam, sőt (juteszembe), a bolognai mártást én fűszereztem. hah! amúgy ravioli lett belőle, és nagyon finom. 

ültem először robogón, ráadásul egészen véletlenül (becsszó) pont a piros ruhám volt rajtam. szívem szerint végig sikoltoztam volna. szóval ez nekem kell.

hallottam először erről az oravezc nóráról, hát, boldog tudatlanság. áj mín, én voltam boldogabb, amíg nem volt tudomásom erről az istenadta írói vénával megáldott női coelho-epigonról. hováig süllyedhetünk, néha úgy felvillognak bennem kérdőjelek.

nagy nap volt ez. kétezertizenhárom augusztus huszonhárom. tisztára mint egy vers.