és igazán kijutottam végül a szigetre én is. amennyire nem jött be idén a volt (nagyrészt önhibámból, tudom), ugyanannyira voltam tegnap elragadtatva (és nem, nem csak a gigászi mennyiségű ingyenfagyitól meg hamburgertől meg roséfröccstől - ez utóbbit gyakorlatilag meg se éreztem, egyszerűen csakúgy láttam fantasztikusnak a felhős égen a reflektorok pásztázását). a parov stelarra végül nem fértünk be, de utána szemfülesen kárpótoltuk magunkat a nemtudomkivel ugyanott. egészen feltámadtak bennem a régi corvintetős érzések. meg voltunk emiliana torrinin, szeretem még mindig. azt viszont nem gondoltam volna, hogy mikára fogok a legnagyobbat bulizni, nem is ismerem (kivétel két-három dalt, amiről mint kiderült, ő énekli), nem is az én stílusom. és szégyen-nemszégyen, élveztem. élveztem a tíz másodperc alatt megtanulható refrénjeit, a cuki kis kalapját meg a többi sztárallűrt, a konfettiesőt, a nyálcsöpögést.
és láttam én, hogy szeméthegyeken taposunk, és műanyagtányér-hegyek állnak az asztalokon, és éreztem én, hogy a toitoi-ok ötvenméteres környezetében mennyire büdös van, mégis, a lampionok meg a fénnyel felaggatott fák maradtak meg bennem egyedül, és ez jó.
meg ami még jó, az az equus. a film, amit úgy találtam, hogy megnéztem az iguána éjszakáját (naná, hogy tennessee), ahol richard burton az egyik főszereplő, és ilyenkor mindig idegesít, hogy miben láttam, valamiben biztos, és muszáj (vö. kényszeresség) leállítanom a filmet, és rákeresnem. és a sztorit ismertem nagyvonalakban, mert volt/van a tháliás darab alföldivel, és már akkor sejtettem, hogy nekem ez való lesz, épp a megfelelő mértékben elmebeteg és nyomasztó. aztán most kiderült, hogy tényleg. valahogy nagyon szépen vannak megfogalmazva benne még a közhelyek is. meg eleve ahogy kezdődik, mindezt richard burton gyönyörű hangjával (azonnal elvesztem):
afterwards, he says, they always embrace. the animal digs his sweaty brow into his cheek and they stand in the dark for an hour, like a necking couple. and of all nonsensical things, i keep thinking about the horse, not the boy, the horse and what he might be trying to do. i keep seeing the huge head, kissing him with its chained mouth, nudging through the metal, some desire absolutely irrelevant to filling its belly or propagating its own kind. what desire could this be? not to stay a horse any longer? not to remain reined up forever in those particular genetic strings? is it possible, at moments we can't imagine, a horse can add its sufferings together, the non-stop jerks and jabs that are its daily life, and turn them into grief? what use is grief to a horse? you see... i'm lost.
erről a dalról pedig egészen méltatlanul el voltam feledkezve tegnapig:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése