magán(y)kívüli.

katarzistól katarzisig sodródom. tulajdonképpen könnyű, mert nem kell hozzá semmi. illendő lenne írnom valamit, gondolom minden nap háromszor, csak aztán túl sok a téma, csak aztán mindig a valahol csatangolásaim közben jutnak eszembe az igazi mondatok.

ültem a semmi (minden?) közepén egy szénaboglyán, és az jutott eszembe, mi van akkor, ha nem csak én. ha nem csak én szeretnék úgy ülni a semmi közepén egy szénaboglyán, hogy már közben arra gondolok, milyen lesz majd arról mesélni mindenkinek, ahogy ültem ott. azon a szénaboglyán. hogy mi van, ha pont ettől, ha pont egyáltalánsemmiben nem különbözöm a mindenkiktől. 

hallottam, ahogy zizeg meg búg meg ciripel mindenféle rovar, és arra is gondoltam, hogy nem irtózom tőlük. átmeneti tűzszünet, ilyesmi. 

és hogy nincs igaza a nőnek, aki meg akarja venni a házat, aztán minden nap talál valami ürügyet, amivel megszólít a stégen, aztán azt hazudja, hogy soha senkinek nem szokott így kitárulkozni, így az életéről beszélni. persze sicc, rosszindulat!, sicc, szkepticizmus!, mert mi érdeke lett volna hazudni bármit, lehetnék egyszerűen csak büszke a karizmámra. de igaza akkor sincs. van biztonság és van, ami állandó. 

amikor elindulok futni, az a hihetetlen lendület, hogy én most igazán bármeddig. kislábujjból. aztán az oldalszúrás, az átkozódás (minekeznekem, úgyisdagadtmaradok, dehogyszeretekénfutni), önmagam hitegetése. mindjárt vége, mindjárt jobb lesz, mindjárt vége. közben az apró büszkeségek, amikor nem hallgatok magamra, és nem állok le, például. felmérem előre az emelkedők saccperkábé hosszát, aztán nem nézek fel direkt, aztán felnézek, és basszameg, még mindig van, aztán újra csak a lábam elé, és basszameg, megcsináltam. a végén nem tartalékolok sehova, az a legszebb, az az oxigénhiányos nirvána. 

ha mostantól ebbe kapaszkodnék, ennek a forgatókönyvnek az állandóságába. fenék-és combizmaim hálája üldözne a sírig.

egyébként meg honnan lehet szovjet filmeket letölteni? (nyikita mihalkov és andrej konchalovsky.)