najó, ez mi?!?! szemeim kinyitása után még olyan hiú álmokba próbáltam magam ringatni, hogy (a) biztos még hajnalok hajnala van, dehogyis kilenc óra múlt, (b) már megint a szomszéd/felettünk lakó vízvezetékeit szerelik, és az zubog ilyen esőszerűen. és nem, és ez botrányos. mégjó, hogy csak párfelé szerettem volna rohangászni ma a városban, illetve futni menni végre a margitszigetre.
tegnap a sütis élmény margójára azon kattogtam, hogy mennyire frankón be tudom vonzani az összes létező félelmemet. például, hogy az egész hatodév alatt egyedül a sebészettől akartam volna megszabadulni, azt ellógni a lehető legteljesebb módon, erre naná, hogy ott fogtak be bennünket a leginkább. vagy a trauma, amivel kapcsolatban még fifikásnak is gondoltam magam, aztán életem legundorítóbb (és legbejárósabb) két hete lett belőle. és nyilván a sebészet szigorlattól is előre rettegtem, és lőn csoda, valóban a legkellemetlenebb hangulatú vizsgám volt az egész év alatt. az meg csak most esik le, hogy az államvizsgán is sebészetre kerültem. vagy a vécébeszorulás (régen* magamra se mertem zárni semmilyen ajtót nyilvános helyen, inkább akrobatikus pozitúrákban szorítottam a kilincset). vagy a liftbeszorulás (életem legsúlyosabb percei** közt tartom számon, amikor a netes lift nem indult el velem, csak záródtak az ajtók, és ott esélyed nincs gombokat nyomogatni, merthogy nincsenek gombok). és bár nem gondoltam rá tudatosan, de tényleg féltem attól is, hogy milyen hatással lesz rám a süti.
a fő félelmem persze, és ez jöhetett felszínre most is, a kontrollvesztéstől való pánik. ami miatt még hipnózisban is folyton ott kattogott bennem a gondolat, hogy persze, én ezt most akarom, és azért engedem át magam, de igaziból, ha azt szeretném, akkor ellen tudnék állni. vagy ami miatt senkire nem bízom rá magam, és nyilván, hogy én tudok a legjobban megcsinálni mindent. én nem késem el, betartom az ígéreteim, határidő előtt egy hónappal adom le a szakdogám, ha kölcsön kérnek tőlem bármit, azt a következő találkozóra nem felejtem el vinni***, kétszer minimum a végére érek a vizsgák előtt a tankönyvnek, és minden használat után letörlöm a csaptelepeket. és ez részben szuper, de főleg inkább mocskosul fárasztó. és most, két nap erejéig még ijesztővé is vált, mert egy alapvetően izgalmas és jó élményből csinált(am) a kontrollmániám köré szövődő rémálmot (meanwhile j. békés nirvánában fetrengett a kanapén).
viszont elállt az eső.
viszont tegnap két, legfeljebb tizenhat éves fiú cicázott velem, a főkolompos stírölőbajnok még jól is nézett ki. persze tizennyolcnak hazudták magukat, amikor kivettem végre a fülhallgatót, és megkérdeztem tőlük, hogy ebben nekik mi a vicces (a villamoson szúrtak ki, majd a metróra követtek, amit akkor vettem észre, amikor röhögve lezuttyantak mellém). speciel fogalmam nincs, most büszke legyek magamra, mert bejövök a nálam tíz évvel (hol a repülősóm?) fiatalabb fiúknak, vagy kezdjem el most írni a búcsúlevelem, amiért átléptem abba a generációba, akivel menő játszani, mert már nem saját korosztály, viszont annyira (thanks god) azért nem is öreg, hogy kiakadjon egy ilyenen.
vagy egyszerűen próbáljam meg, hogy valamivel kapcsolatban öt percig nem érzek és nem gondolok semmit.
*: és néha még most is, ha rámtör a pánik.
**: amely perceket nevezzük inkább másodperceknek, mert azonnal kiszabadítottak a biztonságiak.
***: kivétel, amikor valakire haragszom, mert annyiszor csalódtam benne, és akkor direkt elfelejtem, amit ígértem. istenbizony tudatosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése