(a futásról)
nem tudom, hogy a hátborzongatóan darthveder-szerű légzési technikámnak köszönhetően kialakuló masszív hypoxia miatt-e, de tegnap megint a tetőmtől a talpamig futkozott rajtam a hideg, úgy nagyjából a nyolcadik kilométertől a végéig. és ettől valami nagyon paradox módon elkezdtem magam jól érezni. és lefutottam két kört a szigeten, egészen pontosan ötvennyolc perc alatt. és tekintve, hogy az előző heti egy darabot (meg a bánki kettőt) leszámítva, kedden kezdtem el futni egy év írdésmondd nullasport után, szerintem megvan bennem a potenciál a tavaszi félmaratonra. egyedül. nem tudom, miért ilyen fontos ez most, de az.
meg azon szoktam gondolkodni, hogy mégis ki ez a rengeteg ember délelőttönként a szigeten, mindenki októberben kezd csak el dolgozni? vagy mindenki szabadságon van, és ennyire rémaktívan tölti? mert azért többségében nem a nyugdíjas korosztály képviselteti magát, és nem is az egyetemisták, ezt már kifigyeltem a sasszememmel. bár néha olyan szálkás bácsik robognak el mellettem, hogy kénytelen vagyok lesütni a szemem a szégyentől.
az első fizetésemnek* eddig nagyjából a dupláját költöttem el gondolati síkon, és most felkerültek a listára a futócipő meg egyéb kellékek is. mert életemben talán először (kivéve persze a váciutcai zarát, ahol folyamatosan egy szardarabnak érzem magam) érezhetem magam jogosan toprongyosnak.
ez az össznépi futás pedig minden prekoncepciómat felülmúlóan katartikus volt. a legjobban az olasz néni-bácsi turistacsoport tetszett, akik olyan lelkes bravi! bravi!-kiáltásokkal álltak valahol a balaton utca környékén, amilyenre mi, magyarok sose leszünk képesek. nonszensz módon kellett sírnom szinte végig, mert szentimentális hülye, az vagyok. és nagyon szép ez az együtt.
azóta itthon fetrengek a kanapén, és nem bírom abbahagyni a cerbona meg a snickers meg a chips magamba tömködését. még jó, hogy a nyolcvanhatodik csoki felbontása előtt két perccel állapítottam meg a képeken, hogy dzsízösz, a combom.
íme a fotografikus dokumentáció (szigorúan comb-mentesen):
*: amiről még fogalmam nincs, hogy mennyi lesz, de vélhetően nem lövök túlzottan mellé, ha azt mondom, hogy egyessel fog kezdődni, és közelebb lesz a százhoz, mint a kétszázhoz. (jupijé.)
ez az össznépi futás pedig minden prekoncepciómat felülmúlóan katartikus volt. a legjobban az olasz néni-bácsi turistacsoport tetszett, akik olyan lelkes bravi! bravi!-kiáltásokkal álltak valahol a balaton utca környékén, amilyenre mi, magyarok sose leszünk képesek. nonszensz módon kellett sírnom szinte végig, mert szentimentális hülye, az vagyok. és nagyon szép ez az együtt.
azóta itthon fetrengek a kanapén, és nem bírom abbahagyni a cerbona meg a snickers meg a chips magamba tömködését. még jó, hogy a nyolcvanhatodik csoki felbontása előtt két perccel állapítottam meg a képeken, hogy dzsízösz, a combom.
íme a fotografikus dokumentáció (szigorúan comb-mentesen):
*: amiről még fogalmam nincs, hogy mennyi lesz, de vélhetően nem lövök túlzottan mellé, ha azt mondom, hogy egyessel fog kezdődni, és közelebb lesz a százhoz, mint a kétszázhoz. (jupijé.)
brávóó! 58 perc alatt 2 szigetkör, az nagyon jó. én egyet futok le 33 perc alatt, és akkor meghajottam magam, jó, oké, hozzád képest nem vagyok mai csirke, de akkor is. szerintem van esély a félmaratonra, símán!
VálaszTörléshátköszi! :)) néha tényleg nénik meg bácsik (értsd: hatvan felettiek) zúznak el mellettem, de lihegés nélkül, úgyhogy a kor nem számít, inkább, hogy mennyit van időd ezzel foglalkozni. úgyhogy már csak a kitartást kéne megtanulnom, és jöhet az a félmaraton. :)
VálaszTörlés