vastagkeretes pszichopata szemüveg, nagyjából a hetvenes évekből, homlokba fésült frufru (szerintem tényleg az anyukája), egy kevés autisztikus előredülöngélés. a kezében körfűrész (ha ez a neve, mindenesetre szerszám).

mellette meg kigyúrt vállaival feszít, ugrásra kész az egész testbeszéde, még az állkapcsa is az izmait sugározza. kötelező jelleggel nyomogatja (intenzív, erőt kifejező mozdulatokkal) a mobilját. 

a következőnél száll fel a három fiú (az egyikük talán lány mégis), kapásból tépik le az egyik kapaszkodót, aztán buzgón vetik rá magukat a többire. hajlik a fémrúd, visítás, fordítjuk a fejünket, automatikusan rosszallunk. intézetisek, ez az első gondolatom, tizenkettő-tizenhárom évesek maximum, egyszerre van bennem düh és sajnálat, pofon és ölelés. szeretném őket megnevelni, érzem, hogy a mellettem ülő dekoratív hatvanas is hasonlókat fontolgat. fiatalabbnak látszik amúgy, a ruháit simán magamra venném, egyedül a kezei árulják el. elkapjuk egymás tekintetét, de a fülemben lógó zene szabotálja a véleménycserét (pont a kedvenc korosztályom pedig).

leszáll az izmos. kémlelek körbe, ki fog most megmozdulni, ha a körfűrészes megmozdul (különösebb fantázia-erőltetés nélkül tudom elképzelni, ahogy a három gyerek nyakának ugrik). a visítás konstans, áthallatszik a playlistemen.

leszáll a körfűrészes. kiengednek az izmaim, himbálóznak a kapaszkodók.

leszállok. nagyon örülök, hogy pszichiátrián dolgozom és nem békávéellenőrként.