ma valamiért eszembe jutott az a puzzle, a kör alakú, amin legkívül a különböző népek fogták egymás kezét sorban, fiú-lány, fiú-lány, aztán alattuk a táj, középen a világűr, az utolsó darab pedig valami gyönyörű (legalábbis gyerekként) ékkő volt. és valamiért ettől sírnom is kellett. talán mert annyiszor raktuk ki, és annyira szerettem azokat a gyerekalakokat, voltak kedvenceim például, akikké szerettem volna válni, és mindig ment a harc is, hogy ki rakja be a közepét. talán mert utoljára akkor vettük elő, évekkel később, amikor pár éve karácsonykor d.ra vigyáztam, és le kellett valamivel kötni, mert már berekedtem a rengeteg meséléstől. talán mert nagyon szeretnék gyereket. talán mert nagyon jó lenne bízni abban, hogy találok valakit, akitől szeretnék gyereket, akivel szeretnénk gyereket. talán mert mégis nagyon félek attól, hogy gyerekem legyen, és - mitszépítsek, kinek - az legyen, mint anyukám és köztem.
de főleg talán csak fáradt vagyok. és ettől egyedül. vagy azért vagyok fáradt, mert egyedül vagyok. és irtó hardcore, hogy tegnap félötkor még beteget veszek fel, aztán névnapozok e.val, aztán éjjel sütök kétfélét, aztán ma elmegyek a klinikára, aztán a képzés után hazafutok, felvágom a sajttortát, bedobozolok mindent, aztán elsprintelek a kórházba, aztán a műsor után még elmegyek lefutni a kötelezőmet a terembe, aztán hazajövök és nekiállok mosogatni, szóval le vagyok nyűgöződve önmagamtól, de tulajdonképpen mégis ezektől érzem magam (hosszú idő után, de) újra egyedül.
mondjuk abban is biztos vagyok, hogy egy nyolc órás alvás sokat dobna a lelkiállapotomon. vagy ha nem akarnék annyira tökéletes lenni, mint amennyire non stop akarok.
meg mondjuk kicsit azért is utálom magam, mert a francnak tör rám a melankólia meg a magány, amikor irtócuki műsor volt bent, kórusoztak a betegek (volt ott két szólam meg minden, mi fülnek ingere), privátim csillagszóróztunk a főnökömmel a szobájában, mindenki az elmúlt két nap sütijeinek a receptjeit követeli, mert annyira jól sikerültek, kaptam b.től oreós milkát, mert hogy mennyit dolgoztam már, az egyik zenésznő elkérte az elérhetőségem, mert neki ilyen pszichiáter kell, mint amilyen én lehetek szerinte, és még a héten is mindenki az előző heti betegbemutatásom miatt dicsér, állítólag magabiztos vagyok, mint a huzat.
azért vicces lenne, ha ők mind belém látnának.
de főleg talán csak fáradt vagyok. és ettől egyedül. vagy azért vagyok fáradt, mert egyedül vagyok. és irtó hardcore, hogy tegnap félötkor még beteget veszek fel, aztán névnapozok e.val, aztán éjjel sütök kétfélét, aztán ma elmegyek a klinikára, aztán a képzés után hazafutok, felvágom a sajttortát, bedobozolok mindent, aztán elsprintelek a kórházba, aztán a műsor után még elmegyek lefutni a kötelezőmet a terembe, aztán hazajövök és nekiállok mosogatni, szóval le vagyok nyűgöződve önmagamtól, de tulajdonképpen mégis ezektől érzem magam (hosszú idő után, de) újra egyedül.
mondjuk abban is biztos vagyok, hogy egy nyolc órás alvás sokat dobna a lelkiállapotomon. vagy ha nem akarnék annyira tökéletes lenni, mint amennyire non stop akarok.
meg mondjuk kicsit azért is utálom magam, mert a francnak tör rám a melankólia meg a magány, amikor irtócuki műsor volt bent, kórusoztak a betegek (volt ott két szólam meg minden, mi fülnek ingere), privátim csillagszóróztunk a főnökömmel a szobájában, mindenki az elmúlt két nap sütijeinek a receptjeit követeli, mert annyira jól sikerültek, kaptam b.től oreós milkát, mert hogy mennyit dolgoztam már, az egyik zenésznő elkérte az elérhetőségem, mert neki ilyen pszichiáter kell, mint amilyen én lehetek szerinte, és még a héten is mindenki az előző heti betegbemutatásom miatt dicsér, állítólag magabiztos vagyok, mint a huzat.
azért vicces lenne, ha ők mind belém látnának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése