is all around.

most olvastam valaki blogjának a valamelyik kommentjében, hogy manapság állítólag nem illik kimutatni a szeretetet a szülők, a család, a kollégák felé. mert szerinte, ha szerető lénynek mutatkozunk, azáltal gyengévé és gyengeségünkben kifigurázhatóvá válunk. a keddi nagycsoporton meg többen is kifejtették (nem csak páciensek, sőt, maga az ötlet sem pácienstől jött), hogy a világban semmiféle szeretet nincs.

és nem tudom, ez megint arról szól-e, hogy burok meg királylányság meg kétméterrel a föld fölött lebegés meg, hogy könnyű nekem, mert szép vagyok és a szépeket mindenki szereti*. de engem még senki nem gúnyolt ki vagy nézett rám lefitymálóan, hogy micsoda puha alak vagyok, amiért megszeretgetem szóban-tettben például a kollégáimat. pedig simogatok, és viszek csokit, és megkérdezem, hogy hogy van és érdekel a válasza is, és megmondom, hogy mennyire kedvelem, és hogy mit tisztelek benne. és én is voltam már nyílt színen ölelgetve-simogatva főnővérileg. sokszor. és persze csak a magam részéről nyilatkozhatom, de ezek mögött a kimutatások mögött egészen valódi érzelmek (szeretet) van. amit egészen legálisan fejezek ki azok felé, akik iránt szeretném kifejezni, és még sose fordult meg a fejemben, hogy ettől bárki kevesebbnek, pláne nem gyengébbnek gondolna. 

az egész világon uralkodó szeretetlenség közhelyét pedig soha nem tudtam a magamévá tenni. nyilván voltak a sötét kamasz évek (ami nálam kissé kitolódott ráadásul), amikor azt éreztem, senki nem szeret, de azt hiszem, egyedül magamat nem szerettem akkoriban, a többik szeretetében nem volt hiba. és utoljára tizenhárom-tizennégy évesen érdekelt az is, hogy hány darab ajándékom lesz karácsonykor. utána pedig inkább értetlenkedtem, amikor anyukám olyanokat kérdezett, hogy ugye nem baj, ha idén kevesebb dolgot kaptok. fixa ideám, hogy mindenkinek az egyéni döntése, hogy takarózik-e a világon megszűnőben lévő szeretet gondolatával, mert szerintem ez csak egy baromira kézenfekvő, müllerpéteresen hangzatos kifogás. és szerintem bátran lehet sopánkodás és sokat tudó bólogatás helyett inkább szeretni. ami, naná, hogy kemény meló. és fárasztó. és kreatívnak is kell lenni, basszus, meg ilyenek.

de szerintem ezt csomóan csináljuk a barátainkkal, a családunkkal. sőt, idegeneket is szoktunk szeretni, ez most nagyon nyálas lesz, de én a néniket is szoktam szeretni, akiknek átadom a helyem**. szóval nekem senki nem fogja bemesélni, hogy a világ egy egyre jobban rohanó, csakpénz-orientált, szeretettelen, sötét-sötét verem, mert a világ - tudtommal - mi vagyunk.

*: ezt nem én mondom, hanem többen mondták már nekem.

**: és igen, valamikor sem a néniket, sem senki mást sem szoktam szeretni.