másvilág.

természetesen én sem tudtam megállni, hogy az ijesztően fájó lábammal ne menjek el edzeni, és ha már ott voltam, akkor naná, hogy futottam, mert ahogy a tanulás= napi tizenkét óra minimum, úgy a sport= futás (a többi csak a bonus track). mentségemre, hogy csak fél órát (hat kilométert), és hogy ilyen alapon valójában betegszabadságot kéne kivennem, mert a sima sétálástól is konkrétan sikítani tudnék néha. 

egyébként meg arra jöttem rá, hogy a fitnessterembe járás nagy része a legtöbb delikvensnél azzal megy el, hogy fel-alá masírozva nézegetik magukat a tükörben, meg néha meg is állnak előtte, és egészen konkrétan csak méricskélik magukat. aztán nagy elegánsan felemelik/kitolják/meghúzzák/stb. kétszer a súlyzót, és megint kezdődik elölről az egész szeánsz. így speciel én is el tudnék lenni (párdon, edzeni) két-három órákat, aztán lehetne dicsekedni. csak azt nem értem, hogy az izmaik honnan vannak. 

meg azokat a lányokat sem értem, akik szerintem fiatalabbak nálam jóval, szintén karizmoznak órákon át, miközben ott türemkednek kifelé a mindenféle hájacskák. én szerintem sírva sprintelnék az első futópadig, nem pedig egyszál melltartó-toppban feszítenék a súlyzókkal, annak legalább lenne értelme. vagy már megint csak az elcseszett szépségideálom és testképem beszél belőlem.
egyébként most a zongora pedálozásától is fáj a lábam, viszont a családterápiás workshop nagyon tetszett, így új módszerbe szerettem bele (plusz a sématerápiába ismételten). ide nekem a világ pénzét meg idejét.