drunken heart of mine.

és tegnap ismét feljebb nőttem egy kicsivel, amikor megkaptam az intézmény nevével ellátott receptjeimet. bár tartok tőle, hogy az igazi felnőttek nem kezdenek el indiánszökellni a folyosón, hogy juuuuuj, doktor (igen, még mindig nem dolgozódott fel ez az információ sem százszázalékosan), illetve juuuuuuj, xxx kórház, juuuuuj. de tök cukin örömködött velem mindenki, és az egyik nővér szerint fogytam október eleje óta*, úgyhogy duplán volt jó napom.

estére aztán kamasz lettem újra, klasszul sikerült a találka, hajnal négykor kerültem végül ágyba, és g.néni is beugrott pár órára. egyedül ő nem öregszik közülünk, hallatlan pofátlanság. láttott ő is a tévében, és most azon volt ledöbbenve, hogy hogyan voltam képes olyan hanyag eleganciával kezelni az eseményeket, ő egy négyszemközti beszélgetésben nem tudott volna ennyire laza és frappáns lenni, nemhogy egy tévéfelvételen. egyébként is meglehetősen különös kép él benne rólam. tulajdonképpen nem is lenne rossz hasonlítani a lányra, aki szerinte vagyok.

és előtte voltam a konferencián, értékelhető előadás nagyjából fél darab volt, a többiek létjogosultságát nem teljesen értettem, de bizonyára én vagyok hiperkritikus megint. viszont ott volt az egyik pszichiáternő, akivel szerdán találkoztunk az osztályos összeröffenésen, a területünkhöz tartozó egyik gondozóban dolgozik, és már akkor kiszúrtam, hogy catherine deneuve-sen szép lehetett a maga idejében (tegnap kiderült, hogy hetven felett van), és most is van benne valami nagyon szép. ő is felismert, és odajött hozzám a szünetben, megkérdezni, hogy akit beküldött aznap betege, megérkezett-e**. én pedig vettem egy nagy levegőt, és megmondtam neki, hogy tudom, hogy nem ismerem, és nem illik, de mennyire szépnek találom. eddig életemben egyszer*** csináltam ilyet, amikor az ötödéves belgyógy gyakorlatvezető nénim elé álltam oda, és fejtettem ki, hogy milyen klasszak voltak az órák, és mennyire jól bánik az emberekkel, és köszönöm neki a félévet. mily meglepő, mindketten örültek, és én akkor döntöttem el, hogy nem érdekel se a szokás, se az illem, én dicsérni fogok. nyilván ehhez az kell, hogy őszintén az legyen a véleményem, ez az egyetlen módja a gyávaság és a tradíciók legyőzésének. a reakció különben a teljes döbbenet (tudod, hogy hány éves vagyok?) volt, aztán hogy most nagyon jó napot csináltál nekem, aztán a fél kávészünetet végig beszélgettük, mesélt magáról sokat, aztán az előadások alatt odaült mellém. szóval, azt hiszem, megéri.

ma pedig mérhetetlenül effektív voltam, kitakarítottam a szobám, pókhálótlanítottam az előszobát, mostam két adagot, sütöttem quiche-t, és mindjárt nekiállok a nagymamám pszichiátria tankönyvének, amit tolna judit ajánlott kedden, én meg stréber vagyok, naná.

*: ő amúgy inkább szörnyülködő hangsúllyal kérdezte-mondta, nálam viszont tombol a testképzavar.

**: igen, én pedig meghozhattam életem első önálló döntését, mint orvos, mert egyedül voltam az osztályon és el kellett döntenem, hogy nyílt vagy figyelő, úgyhogy ez utóbbi lett belőle.

***: meg még egyszer, a gyerekneurón, és utána a cikket is ezzel a céllal küldtem el herczegfalvinak.