azért az jó, hogy a saját házibulimba nyamvadtan is eljutok. csak el ne felejtsem időben (azaz uszkve fél órával a célidőpont előtt) bekapcsolni a tévét, hogy legyen hang a himnuszhoz.

hátszóval, bújék.

ez a kép nagyjából le is írja az ünnepi hangulatomat (mondanom sem kell, hogy a kép úgy fél órája készült, és azóta egy fia bejgli nincs a tányéron). jövőre áttesszük a karácsony székhelyét hozzám, micsináljak, ha az én fám a legszebb, és itt érzem magam a legjobban.

nem tudom, jó-e vagy rossz, hogy ismét viszonylag hamar sikerült magam kiráncigálni abból a "tejóég-csapdában-vagyok-és-sose-fogok-szabadulni-ha-az-elmúlt-két-évben-nem-szabadultam"-érzésből, ami pár napja elkapott. sanda gyanúm, hogy inkább rossz, mert hát tényleg csapdába raktam magam, és tényleg kurvára ki kéne szabadulnom. és lehet, hogy erre kéne koncentrálnom, nem pedig a tányérfestegetésre. mondjuk meg kell hagyni, eléggé faszák lettek:

szóval, csapda marad, tányérok sokasodnak, meg mindjárt kirakom mécsesekkel a fa alját, adjunk még egy utolsót az ünnepnek.

boldogat.

óbaszki.

megyek, elültetem inkább a karácsonyfámat.

amennyi boldogkarácsonyozás volt csütörtök óta, felőlem akár már túl is lehetnénk az ünnepen. megvoltak az osztálykarácsonyok, szokásosan élveztem mindkettőt, bár az alkohol-metabolizmusommal történt valami tavaly óta, mert teljesen kikészültem pár pohár bortól. vagy csak öregszem.

úgyhogy a tegnapi paintcoctailból már inkább csak a paint-részt szorgalmaztam, de így is tökszép vangogh-ok születtek (a középső az enyém):

ezt a dalt pedig köszi az egyik kedvenc főorvosomnak, főleg, hogy kezdem megunni a karácsonyi playlistemet:

áramlik a medzsik (lásd alább) és a karácsony, ma végre sikerült ajándékokat is szereznem, nem csak idegösszeroppanást, túl vagyok az első ünnepi sütésen, és senki nem fulladt meg a citrommagoktól (lehet, bele sem kerültek a túrósba, csak nekem vannak újabban hallucinátoros élményeim), és becsomagolásra került az első ajándék, van rajta masnika is. azért, hogy hű legyek magamhoz, sikerült nem lefotóznom (egy kisebb képet festettem szokásosan lakkokkal, ez megy a földszinti nővérekkel karácsonyi ajándékhúzásba, szép ikeás kerettel, ofkorsz), és mivel soha (s o h a) korábban nem voltam képes fél órán belül becsomagolni egy nyamvadt könyvet sem, úgy döntöttem, megkérem inkább majd a leendő gazdit a fotódokumentálásra. a kiállításomra (haha) meg majd elkérem kölcsön.

a magyar egészségügyben dolgozni nagyjából egyedül a büfés néni hajnali kérdése miatt éri meg, hogy hallom vizsgázott, gratulálhatok-e. najó, meg mert a nővérek számára tényleg nincs lehetetlen, és az összes elromlott cipzárt felhúzzák az összes csizmán. 

szóval vizsga letudva, a klinika részéről három évre békén leszek hagyva, és még az ügyeletemet sem késtem le. örömömben mondjuk kissé túltoltam ma a karácsonyi égősor-vásárlást. (de hát olyan szép mind a négy.)

néha azért félek, hogy mégsem aggódom eléggé. néha meg teljesen leblokkolok, például az íztől, ami egy egészen másik lakáshoz kötődik. vagy ha a zarahome dark amber-illata, hiába tudom, hogy a saját otthonomban csap orron, akkor is a m. utcában vagyok, és ott hisztériázom a tanulás miatt. 

mondjuk, ha a helyszín nem is, de a hiszti stimmel.

ó, ha minden reggelem (okéoké, hajnalom) azzal kezdődhetne, hogy egy szőke selyemvizsla rámtelepszik, és boldogságában rongyosra csóválja a kanapét. lehet megugrana a boldogság-indexem.

és a wellness-rész még csak most jön.

a tanulás negyedik percében mondta fel a szolgálatot eddig soha nem látott módon a gépem.

mi ez, ha nem égi jel!

ó, azok a gyönyörű emberek szanaszét a városban. hogy tudják magukról a szépségüket.

haragszom egy ideje. magamra, mert szeretlek. kicsit rövidebb ideje tudom, hogy helyetted haragszom. ugyanezért, ugyanarra. ciki, de legalább elviselhető. a szeretet néha mondjuk cseppet sem tűnik elviselhetőnek. 

könnybe van lábadva a szívem. 

festek inkább álfrappáns feliratokat tányérokra!

szóval most nagyon büszke vagyok a barátnőmre, aki ilyen klassz dolgot épített fel a semmiből (és ilyen klassz szülinapi ajándékot lehet tőle kapni). és hát elég menő érzés két és fél órára picassósodni, úgyhogy menjetek paintcoctailra, decemberben lesz hundertwasser is, meg csomó tökszép vangogh és monet és minden van terítéken. (meg lehet közben inni is, ami ezer százalék, hogy dob az ecsetvezetési technikán.)

az már csak a nonplusultra a tortán, hogy a tegnapi instruktor egy pszichiátriai betegekkel foglalkozó egyébként iparművészetet tanult lány volt, aki okos, kedves és gyönyörű a haja.

és ugyan az elején biztos voltam benne, hogy abból a három nyomorék vonalból soha nem lesz kép, de őket sikerült alkotnunk n.val családilag:

nagyságrendekkel jobban kedvelem az embereket azóta, hogy nem kell a nap 8 (kellemetlenebb verzióban 24) órájában odafigyelően empatizálnom velük.

más történet, hogy a zarahome & ikea & hmhome bermuda-háromszögben elköltött összegek is nagyságrendeket nőttek ugyanebben az időintervallumban.

nekik meg lett egy új lemezük, örüljünk együtt!

(modernmagyar)

csupa simogatás, csupa csók az én lelkem.

megkereslek, én életem.

mindenkiért van, akinek összetörik a szíve.

épp gyűjtöm a szavakat.

veled az a baj, hogy maximum huszonkettőnek nézel ki. biztos csak fiatalabb pasik próbálkoznak be, az idősebbek meg nem mernek.

(teg)napi cuki, avagy miért érdemes dolgozni járni.

ettől függetlenül nem bánom, hogy már csak a mai ügyelet választ el a szabadság boldog tengerétől.

de meg fogom még bánni ezt a high rise farmert a zarából, amit az átkoplalt három napomnak köszönhetően vettem ma.

szóval végül mégsem fostam át magam a túlvilágra sikerült megúsznom az öregedést, dehát olyan cuki mindenki (és olyan jó újra kávét inni meg az ízek, istenem, az ííííízek!), hogy lehet, hogy nem is bánom. kaptam finom macaronokat és pihepuha sálat, meg olyan hiánypótló dolgokat, mint tolsztoj-majdnemösszes és vezeték nélküli hangfal.
ezt pedig kb. húsz évvel ezelőtt hallottam először (és ma vagy huszonnyolcszor - ha már, akkor legyünk stílusosak), úgyhogy ezúton is köszi, univerzum, köszi, mindenki.

mindig összemoncsorodik a szívem, ha egyébként kifejezetten elegáns és jól ápolt bácsit látok szétfeslett zokniszárakkal. hát még ezekben a temetőjárós időkben.

hogy ugyanarról az oldalról kerüljük-e ki a celofánpapírt a földön.

két napja üvölti sia a fülembe, hogy ájmölájv, igazán mehetnék vele valamire. 

you took it out but i'm still breathing, hát mennyire gyönyörű már. 

még sose sétáltam korábban egyedül idegen városban, meddig lehet vajon az elveszettséget fokozni. 

határátlépések: kiváló terv a huszonnyolcadikra.

ugye?

a vasárnap estéket még mindig be kéne tiltani (avagy mikor telt el három nap csütörtök óta, mikor?!?!), hátdenem? viszont ma kifejezetten effektív napom volt, így született meg életem első tökfaragása, aki mostantól a vendel névre hallgat (b. szerint nevet adni kötelező), és kint világít az ajtóm előtt, úgyhogy immár semmi esetre sem lopnak el, annyira rémséges. és elkezdtem egy új képet is, meg lett egy arany tököm, miniatűr, meg táblafestékkel bevont borosüvegem, amire lehet majd írni mindenféle scarry-séget a helovínparti alkalmából. szóval egész jól indul ez az ősz, és még van egy hét az életemből, amit huszonhét évesen tölthetek.

vállalhatatlan mértéket öltött ma az örömöm, amikor (ismét) megtudtam, hogy ez a hét csak négy napos. és november második fele szabi, és végülis mi nekem tíz nap alatt három ügyelet. kéne valami részlet-és élménygazdag programtervet kovácsolni, bár jelenleg azt hiszem, hogy a saját ágyamban történő végtelenített alvással is tökéletesen boldog lennék. azért mindjárt lekattanok a blogjaitokról, és nézek színházat meg mozit meg kiállítást meg wellnesst.

ez pedig kötelező szerintem, és csak kicsit giccses néhol:

a szeretet konfetti. a szeretet túlexponált polaroid fotók.

kár, hogy egy lakást csak egyszer lehet felavatni. 

kár, hogy másnap ügyelni jönni.

tévé! internet! tévé! internet! tévétévétévééé!

össze se hasonlítható a ma 11.40 utáni életem a korábbival.

hát, nirvána.

és most rendkívül büszke vagyok magamra, amiért a cikkírásra kapott szabadnapomat olyan hasznos és felnőtt dolgokra használtam fel, mint a pianino billentyűzetének megtisztítása a két hónapos festék- és vaxfoltoktól, a nyári ruhák első adagjának könnyes bedobozolása, illetve a két nappal ezelőtti szerelések mocskának eltűntetése. meg arra is büszke vagyok, hogy nem írtam hétfőn egy egészen más témájú bejegyzést.

az új polcok amúgy irtó klasszak, egészen rendezettnek kezdem magam érezni tőlük. ráadásul igaza volt a bolhapiacos néninek, úgyhogy lett két vulkánfiber bőröndöm is tárolásra. és a benti szobám is alakul, lementünk a héten a.val a művészetterápiára, ahol kiderült, hogy nem utálnak, és kaptam két meseszép képet a már meglévő mellé. mondjuk a szerelésért cserébe ismét végig kellett hallgatnom egy primitív cicázást, mondtam is a.nak, hogy legközelebb megtiltom, hogy kettesben hagyjon. vagy hallgatás helyett (ami alatt becsszó nem mosolyogtam, és nem vágtam kedves arcot) megmondom, hogy be lehet fejezni. lassan úgyis megtanulok falat fúrni. a pihepuha párnákat pedig eddig mindenki el akarta vinni, a pácienseket beleértve, úgyhogy melegen ajánlom a h&m home-ot (a szobám kirablása helyett). 

meg ezt a dalt is ajánlom, ha már a nyárnak lőttek:

szomatikus (és anyagi) státuszom rendeződésével összhangban ismét átkerültem a felszálló (értsd hipomán) ágra. elköltöttem egy csomó pénzt, meg már nem sírok minden ötödik percben, meg nem utálok mindenkit, aki hozzám mer szólni. meg ilyenek. és még az sem okozott relapszust, hogy tegnap nem sikerült összeszerelni a ********** ikea ************ polcait, illetve csak az egyiket, és így most egy gyönyörű kész fal helyett van egy közepesen gyönyörű félkész falam a nappaliban. ja, meg hogy közben csőtörés volt az utcában, és nem volt víz. ja, meg hogy a kaputelefon is elromlott.

(a pozitív világszemlélet chimborazójaként itt hozzátehetném, hogy micsoda öröm, hogy ma úgyis ügyelek, és a kórházban van víz, kapucsengő meg minek, de semmi vész, itt azért még nem tartunk.)

tegnap azon gondolkodtam az egyik maradvány sötétebb pillanatomban, hogy vajon ha megírnám én is itt, hogy hányan szólítottak le az elmúlt két hétben, kulturált, jólöltözött férfiak, akkor jobban érezném-e magam a bőrömben. hogy vajon mások azért írják-e meg, mert így átkereteződik némileg az egyedüllétük/párkapcsolati nehézségük. aztán úgy döntöttem, inkább azt írom meg, hogy mennyi pénzt szórtam el ruhákra meg ajtógombokra a zara home-ban. és hogy mennyire szép ez a dal, és mennyire húsbavágó a sorozat (the affair), aminek a főcímdala:

   

már nem mérhette árvasága súlyát.

a gilgames tényleg szép, simán kenterbe ver kortárs költőket. liszt is tökéletes párosítás hozzá, mégsem hiszem, hogy jó helyen lennék ebben az egészben. ha bárki tud a pályaelhagyásnál jobb anti- burn out alternatívát, ne fogja magát vissza. vagy semmi baj, ha nem tudom, valóban vágyom-e arra, amire egyszer kitaláltam, hogy vágyom? vagy semmi baj, mindjárt elmúlik? 

vagy egyszerűen csak nem szabadott volna megnéznem a bankszámlám. igaza van a kétéveseknek. amit nem látsz, az nincs. ha te nem látsz, téged se mások. minek is komplikálom túl, hülye felnőttélet.

különben is, ma jön haza n.. nem is leszek tovább árva.

egyszerre kifejezetten jó ötletnek tűnt meginni azt a még egy pohár bort. hisz lehet még ebből parti! itt van velem montana gold (festékszóró)! úgyis kategorikusan hannah montana-nak hívom.

hátnaugye.

köztudott klisé a minden-csoda-három-napig-tart. úgyhogy pontosan három napig próbáltam simára fésülni a frissen fodrászolt hajam. #firstworldproblem nr. 65.978.

elhivatottságom fizetés nélküli szabadságon van. bizonytalan ideig. 

tegnap négy lakás kulcsa csörgött a táskámban, amikor elindultam újpestre, hogy leteszteljem, igaz-e a jungi típusom azon tézise, miszerint mint-hal-a-vízben háziasszonykodom. az elfogyasztott tequila- és vörösbor-mennyiségnek köszönhetően mondjuk nem igazán emlékszem, hogy háziasszonykodtam-e egyáltalán, vagy csak ment minden magától, majd holnap megkérdezem. de nagyon béna nem lehettem, mert egyik majdnem-anyámnyi nővér sem fintorgott túl látványosan, és a quiche lorraine (örökkedvenc) meg a túros-sajtos rúd is finom lett. szóval ez volt a főpróba, októberben pedig jöhet a lakásavatás. valamiért abban reménykedem, hogy addigra már lesznek bútoraim (amúgy nem lesznek).

csak dolgozni ne kéne menni. komplettálódni látszik a burn out-om (ez a részleg egyenes út szerintem), és semmi hízelgő nincs abban, amikor nem egészen két éves rezidensként az ember lánya lényegében egyedül viszi az ún. országos intézet zártosztályát. (oké, egy ilyen nap volt, de már előtte is káosz volt a hét. ha nem lennék piszkosul barna még mindig, el se hinném, hogy voltam szabadságon.)

nyaff.

két és fél könyvnél tartok, két és fél napunk van még hátra. mondjuk jungot halálosan felesleges volt magammal cipelnem, mint az várható volt, anna karenina meg az alkoholista orvos is csábítóbbnak bizonyultak.

ja, és pofátlanul jól áll nekem a tenger. tökéletesen leplezi a sz**kupacot, aminek mindeközben érzem magam.
és igen, ilyen és ehhez hasonló nyálakon* prüntyögtetem magam:

*: most micsináljak, ez tetszik.

allora, arrivederci, nyolc nap és jövök.
bezártam a széfbe a karórámat, szabadság felsőfokon.

az ábécében észlelt tükörképemet nézve épp az utolsó utáni pillanatban jött ez a szabadság. (arról mélyen hallgatva, hogy csütörtökön bejelentettem, hogy gyorsan menjünk vizitelni, mert utána szeretnék elvonulni sírni. nem néztek rám furcsán, hanem kaptam helyette simogatást meg ebédet.)

nade már csak három nap, és a tenger habja lesz a ránctalanítóm.

íme hát még pár gyönyörűség. nemrossz ez az internet-nélküliség sem, csak a büszkélkedést teszi némiképp komplikálttá.

most akkor megmutatom a lakásom fénypontjait.

kicsit azért büszke vagyok, na.

gyönyörű, gyönyörű délután a tónál, most pedig viharillat és a bőröm húzódása.

mégis. túl nagy ez a te csönded hozzám.

ez a sajátlakás-dolog kifejezetten serkentőleg hat a társas az instagram-életemre.

különben meg még a fülemet is megríkatta a chicken madras. (első kajarendelés a lakásba.)

a saját lakás szexi!

a banánosdoboz-bútor szexi!

ja, viszont brékingnyúz: nem tudjátok, hol lehetne szép (és nem vészesen megfizethetetlen) ruhát venni esküvőre? és tényleg tilos fehéret (vagy a fehér bármely árnyalatát) magamra vennem? annyira analfabéta vagyok az ilyenekben.

köszcsi.

mennyire kellett már egy ilyen este. csend és chaim potok (most épp az ígéretet olvasom, és tökéletesen magába szippant a világa, na ezt nevezem én könyvnek). de főleg a csend.

úgyhogy példátlan módon elhanyagoltam a kötelességeimet (nem agyaltam lánybúcsús dolgokon, nem listáztam, hogy miket kéne holnap beszereznem, nem olvastam utána a sürgősségi pszichiátriás cikkhez anyagoknak, és még csak arrébb sem rúgtam a tegnap szétdobált ruhadarabjaimat). helyette például azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy oltári nagy hülyeség afölött örvendeznem, hogy milyen jó véleménnyel vannak rólam a munkatársaim. teszem azt, a nehéz, feszült helyzetekben azt hiszik, én mindenképpen fogom tudni menedzselni. az én természetemmel, mondják. hátde, milyen az én természetem, kérdem én. ja, hogy kedves vagyok és talpraesett alkalmazkodó (?????????) és bláblá. hátde, mekkora szívás ez, mondom én. hogy akkor most már örökre lehetetlen, hogy kedvetlen, netán talpraesettlen és alkalmazkodóképtelen (netán bláblátlan) legyek? 

mindenesetre csak tanulok én ebből az akut részlegből, és profitálok is. például tökjóban lettünk b.val, és megyünk együtt bánkitó-fesztiválra. ami nyilván szupertitkos, mert így is necces, hogy egyszerre veszünk ki szabadnapot, hát még ha kiderülne, hogy együtt partizunk a nyaralóban.

szóval, pszt, hallgassunk inkább zenét.

megint nyári, hőségriadó idejére ez jut:

és már csak harmincnyolcat kell aludni, és olaszország (!nyár!tenger!nyár!tenger!)!

a pénzem ugyan még nincsen meg rá, de a telefonom naptára már kijelzi, hogy -tól -ig, stay at hotel bláblá. 

ma pedig megfújattam a hajam a cabrió menetszelével.

hát most akkor mégis igaz? a másodpercek létezése, amikor minden rendben?

szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda.

megyek haza, mit megyek, röpülök a biciklimmel (kicsit zörög a kosár, mondjuk ez ront némit a romantikán). én ezt annyira szeretem, a munkát, a biciklizést, de most főleg a munkát. kisimult az arcom, meg mintha nyaraltam volna, ezt mondják, ezek szerint mégiscsak jót tehetett a vadaskerti hegyi ájer, de hiába, ha én itt vagyok jól és otthon. ma is megölelgetett exploráció közben az egyik nővér, magyarázkodhattam a betegnek. hát micsináljak, nekem ez kell, ezerszer inkább, mint a fenti burn out-os semmittevés. 

és egyelőre szeretem. hogy miénk a munka dandárja b.val, hogy a referálóig megírok két zárót, hogy az első napom végére tudom az összes beteg nevét és nagyjábóli kórtörténetét, hogy perszehogykellek. (mondjuk tényleg persze, mert ki hülyének ne kellenék, amikor már rég kész vagyok a feladattal, mire őbenne megfogalmazódik, hogy mit kéne csinálni.)

mínvájl életem első lánybúcsúját is szervezem, holnap meg zs. dipiosztója, és hétfőn szállítják a bútoraimat.

úgyhogy akad kompenzáció bőven. (mégis

munka után lezárt szívvel.)

hétfőn kiderült, hogy csákányi eszter egy istennő. kedden, hogy férfiakat is lenyűgöz az iphone-tokom, amiben arany csillagok zuhannak fel s alá a csillámos kék háttérrel egyetemben. ma pedig, hogy egyes gyermekek szerint én szintén gyerek vagyok, felnőtt semmi szín alatt. 

a the box nevű helyen pedig finom a szögletes fánk (igaz, csak hatfélét kóstoltam), az etap nevű borbárban pedig a finomak a borok.

rövidhíreinket hallották.

(portrék.)

szerelmem, mondja a hajamba. aztán, hogy most egy darabig jófiú lesz, és az ittésmostban muszáj is, hogy higgyek neki, különben végképp disszociálok. néz maga elé, néz a tévére, néz rám, néz csukott szemmel, néz sehova. 

néha még mindig felébredek arra, hogy a légzését számolom. 

*

tartja a teáspoharat, előtte a félig tele kancsó. fintorog jobbra-balra, figyeli, hogy figyelem-e. kilencvenhárom éves, az elmúlt egy-két évben kíséret nélkül nem hagyta el a házat, és egyetlen panaszt nem tud mondani. csak hát ezt a fránya teát. ezt ne kéne mindmeginni.

a belvárosban az a jó, hogy elindulok kávéért, és a következő sarkon máris belefuthatok életem első igazi (skizofrén) és saját betegébe, aki néhány kórosnak tűnő vonatkoztatás után meghív magához kávézni. mondjuk sanda gyanúm, hogy szerepelek a téveszmerendszerében (és hogy kevés a négyhetente járó depot), és nyilván ha kevésbé lenne skizofrén, akkor se fogadhatnám el, de akkor is cuki.

ez a dal meg egyazegyben, ahogy én most:

felébredek az ügyeleti csengőhangra, tapogatózom körbe, aztán persze itthon vagyok, a saját ágyamban, és semmi se szól, a szívem viszont úgy dübörög a torkomban, hogy a tamtamdob hozzám képest kutyafüle. 

(fél óra múlva meg arra ébredek, hogy z. írt üzenetet, még a szöveget is tudom. persze álom ez is, csak most már gyorsabban helyre teszem a szívem.)

újabban csupa szexes filmbe botlok, a blue is the warmest colour volt a legszebb, a zenéből pedig ez:

és tegnap volt az ünnepélyes napja, hogy életemben először behelyeztem egy porzsákot a porszívóba. és működött.

meg kimostam a békávébérletemet.

töksok frappáns gondolat szokott a fejemben tolongani, miközben másfél órákat bumlizok a-ból b-be, de most csak az jut eszembe, hogy visszamehetek júliustól az osztályomra (mármint a felvételes részlegre), és szerintem akkor mostantól kéthavonta eljátszom, hogy elmegyek. és kapok tortát, kapok sok léleksimogatást (hiányzol, nélküled nemműködik, gyerevissza, gyerevisszaaaa), aztán elmegyek, aztán visszajövök, és mindenki örül.

szóval ez jó.

van a dresden dolls-nak ez a dala, amit utoljára 17 évesen hallgattam agyon, mégis, egész héten nem tudom kiverni a fejemből, annyira az agyamhoz álló jelenleg. rám kéne rakni egy holtert, és megmérni, mennyit gyorsul a szívem, amikor olyan márkájú kocsit látok, mint az övé. pláne, ha a környéken. (every major street is a minor heart attack.)

persze a lakás még mindig a most-már-igazán-detényleg-kistürelem-mindjárt-kész állapotban van, és ez a helyzet sem tesz túl jót a kardiális státuszomnak, de nézzük a napos oldalát. így legalább lesz időm elmenni az újabb adag megrendelt festékért, befejezni a másik szekrényt, összekreatívkodni az egyéb rendkívül fontos tárgyakat (amfórát aranyra, tükröcskét ezüstre stb.). 

és legalább a kertben készülhetek fel n.a. újabb, rezidensekkel íratott dolgozatára. juhú. meg barnulhatok még csomót. na, ez tényleg juhú.

ebben a vadaskertes gyakorlatban az a csodálatos, hogy annyira diszkomfortos minden szinten az egész, hogy folyamatosan jutalmazgatom magam, amiért mégis kibírom. ami azzal jár, hogy (1) pénzt költök és hízom, (2) pénzt költök, és ugyan nem hízom, de sok pénzt költök. igaz, lett gyönyörűséges arany vans-cipőm meg két tökfölösleges ékszerem a mangóból (egyet fizet, kettőt kap!! - csak szólok) meg haspólócskám a h&m-ből (vajon minek, bár talán sportra motivációnak megteszi).

úgyhogy szerintem az anyagi csődre való tekintettel fogok felmentést kérni.

pláne, hogy

vasárnap

(elvileg)

kész

lesz

a

lakás

!!!

és akkor költözés meg pár dolgot azért mégiscsak kéne vennem, bár lakásavatókat szerintem úgy fogok hirdetni, hogy mindenki hozzon magával még egy széket. meg hagyja is ott, ha lehet. (oké, párna is megteszi. imádom a párnákat.)

ráadásul apukám valóban nekem adja a hűtőnket, szóval alapos kifogás hiányában mostantól kajákat is kénytelen leszek venni.  

hát, izgi.

átfordítottam a naptárt, chagall, ez is még tőle, az első közös élményünk volt a kiállítás, mármint ami nem a kórházi szobájában. persze, ölelkező szerelmespár, meztelen, mi más lenne, nyár van. 

legyen végre már, hogy nem. 

aki esetleg kéne, az se kell igazán. az utcai pillantások nem számítanak, a mellettem lelassítás/megtorpanás sem. barikádokat emelek magam köré, fülhallgatóból és zenéből épített égigérő falakat.

naphosszat szeretnék heverni a melegben, mint a huskykutya az utcánkban. kutyát szeretnék, vagy legalább életet, amibe belefér egy kutya. vagy nem tudom. ha túl sokáig szaglászom az ölemben ülő kisbaba pihepuha porcikáit, kisbabát is szeretnék. 

a vadaskertben az a legrosszabb, hogy nincs rám szükség. én oda nem kellek, nyilván a hiányom azért feltűnne, úgyhogy kelhetek minden hajnalban. hiányzik az osztály. fogaskerék szeretnék lenni a napok folyásában megint. 

the houses of my dreams are always red and pink.

tegnap volt az utolsó napom a lenti részlegen, és persze, engem nem nagy kunszt meglepni, amilyen gyanútlan szoktam lenni, de ez még annál is váratlanabb volt. mondjuk az egészben a legjobb nem is a hatalmas csokitorta volt (kivételesen), még csak nem is az ölelgetések (szintén kivételesen), hanem az a rengeteg dicséret. amúgy is, egész héten egyesével jöttek oda hozzám az emberek, hogy mi lesz itt nélküled, meg hogy össze fog omlani a rendszer, meg hogy jahahahaaaaj. ami nyilván nem igaz (mármint az összeomlás), de akkor is cukik. hogy ekkora jelentőséget tulajdonítanak a képességeimnek. legjobban g.nak az a mondata tetszett, miszerint rendesen megszívattam jópár rezidenst azzal, hogy ilyen magasra tettem a mércét. 

szóval ahhoz képest, ahogy nekiindultam ennek az új részlegnek, ahogy a centivágást képzeltem, ahhoz képest erősen morfondírozom, hogy mi lenne, ha mégis a vészmadaraknak lenne igazuk, és n.a. kénytelen lenne engem visszaengedni az ősztől. máris kezdenek megszépülni az emlékek, elég volt ideiglenesen-végleg elhagynom a kórház területét.

de addig is, ma wellness és bulika, holnap sok alvás és bulika, vasárnap sok alvás és gyereknap (=madártejes-epres bulika anyukámmal), hétfőtől pedig vadaskert. és ha újraépítik az egész többszáz lakásos házat azok az idióta munkások, akkor is muszáj lassan, hogy végezzenek végre a lakásommal. és akkor költözés és soksok (sok) házibulika. 

otthagytam a töltőmet zs.nál, és én egy rendezett lány vagyok, nem vagyok felkészülve a váratlan helyzetekre, nekem nem szoktak váratlan helyzeteim lenni. úgyhogy most kikapcsoltam, mert kedd estig ki kell, hogy bírja, hát, dráma.

nagyjából tíz percenként ütök a saját kezemre, hogy ne akarjam nyomogatni, pláne visszakapcsolni, hogy nyomogathassam. azt hiszem, kezdem érteni a kényszerbetegeket.

ez viszont a világ legtökéletesebb jókedv-generátora most:

(no you can't pretend at all.)

nem is tudom, mi a legjobb a biciklizésben. hogy nem vagyok emberek közt, és ha néznek is, úgyse veszem észre. hogy kifújja a száguldás a fejemből az összes gondolatot, és nincsenek betegek, hozzátartozók, nincs soha-el-nem-készülő lakás, és persze nincs z. sem. hogy érzem az izmok mozgását, és tetszik, hogy végre újra fájnak, és legalább a sportolás illúziója az enyém. 

hogy szél, hogy szabadság.

(se talállak téged, életem.)

azthiszem, végérvényesen bagel-függő lettem, és vettem szalmakalapot, és holnap már a szépújra megcsinált bringámmal mehetek dolgozni. mert nyár van. a tőle kapott plüsskutyával támasztom ki az ágyban a pohár boromat. mert nyár van, és ilyenkor esténként dukál a borozás. nem vártam meg reggel, eljöttem köszönés nélkül, és igyekeztem ettől okosnak és jónak érezni magam. magán-evolúció, mert nyár van, és még egy nyaram nem mehet rá arra, hogy nélküle borozom, miközben vele szeretnék.

úgyhogy

saját magamnak megbocsátanom, hogy lehetett volna máshogy is.

hazátlanabb az én szavam a szónál.

karikagyűrű.

eszébe sem jutott, hogy fájhat.

hát nem ez a tökéletes magány? 

lett egy amolyan keserű ránc a szám mellett, szerencsére csak az arcom egyik felén. fél reményem még maradt. hogy mégsem huszonhét (oppárdon, akkor még csak huszonhat) évesen fogom eltemetni a szerelmi életem. valaki miatt, aki valószínűleg meg sem érdemli. (mikor fogom ezt belátni.)

barnább vagyok, mint egy hete, könnyebb egy újabb kilóval, és még mindig az összes élményem mögött ott lappang a hiánya. félszívvel vagyok benne bárki másban, de hát ha féllábbal lehet a sírban, így miért is ne lehetne a szeretésben. (mikor fogom nem őt.)

keresem a jót, keresem a hangot. (a kinek a hangját.)

(kire vagy valójában dühös, és ki az, akit egész életedben hiába próbáltál megmenteni.)

újra képes vagyok a rendszeres éhségérzetre. a testem sztrájkol a sztrájkom ellen.
(mégsem tudom abbahagyni önmagam emésztését. háhá. vajon hiányzom-e csak feleannyira, amennyire ő nekem. csakazértse fogom megkérdezni.)

viszont.
a kisasztalt és az egyik könyvespolcot már csak csiszolni kell, aztán fedőréteg, és kész. és majdnem befejeztem egy képet is, nem beszélve a kondányi műanyag-malacról, akiket lefestettem mindenféle cuki színűre.
és igazán próbálom mások szeretésével lefoglalni a hülyekis szívemet.
és vettem megint koncertjegyet, stravinsky-prokofjev-rachmaninov.
és találtam új szép zenét.

amúgy meg csak remélni tudom, hogy a saját lakásomba picit nagyobb örömmel fogok majd hazajönni külföldről. (nem, nem szeretnék máshol élni, de nem, nem szeretném ezt a lecsoszott kiábrándultságot sem, ami már a ferihegyen is túl intenzíven és túl azonnal nyomódott az arcomba.)

hiába, hogy három nap csak, mégis hiányoznak az emeletes buszok, de főleg n. hiányzik, akinek nem is értem, hogyan lehet ennyire klassz személyisége. tökbüszkevagyok. 

közben próbálom magam nem belehergelni a ténybe, hogy hétfőtől megint munka, és semmi konkrét jó (=utazás), amit várhatnék, és még a nap sem süt rendesen. 

nyaff. megyek, bánateszem valami finomat.

anyai szépcsaládom.

nagymamám.

nagymamám az anyukájával és a nagybátyjával.

anya, nagybátyám.

nagyapai dédanyám.

nagyapai ükszüleim és dédanyám.

nagyszüleim, anya, nagybátyám.

úgy csinálod, mint aki mindjárt elkezd játszani egy chopint, mondja nekem epikrízis-gépelés közben a kollégám, pedig nem is tudja a zongorát, pláne a chopin-szerelmemet. ennyire vagyok átlátszó. a testképzavaros betegem pedig megkérdezte tegnapelőtt, hogy eszem-e, remélem, kellőképp autentikusan válaszoltam.

szeretem a munkámat, de jelenleg még jobban azt szeretem, hogy egy hét szabi, és mindjárt helló, london. teszem hozzá, a bőrönd bepakolódhatna magától.

ha még egy kicsit kutakodunk a családfában anyai-nagyapai ágon, az összes celeb a rokonunk lesz. de egyelőre csak schubert, akinek az ave maria-ját egyszer egy egész habos-túrós sütési ceremónia alatt nem tudtam megunni. 

azt viszont sürgősen el kéne döntenem, hogy most akkor ashkenazyba vagy susanne bierbe vagyok szerelmesebb.

(1, 2, 3)

dán filmnap, bútorrestaurálás, a világ legfinomabb vaníliafagyija, holnap meg a müpa. 

kellhet-e több.

(kellhet.)

akartam mesélni, hogy elmentem az ügyelet után a megrendelt csillivilli köpenykémért, és a néni emlékezett rám, tudta a nevemet, és másodjára is lekirálylányozott. kár, hogy aztán kardiológusnak nézett, szóval annyira mégsem jó emberismerő. (kár, hogy közben néha szívem szerint visszaadnám a diplomát inkább, mert ezek az ügyeletek még a magamfajta ál-királylányoknak sem valók, komolyan.)

én lehet, hogy tényleg mindjárt ki fogok égni. már ha ez még nem az. pedig csak holnap nyitják meg ünnepélyesen az új részlegemet. utána vajon kevésbé lenne ciki idegösszeroppanni? az idegek játéka, mondják szakmám egyes nagyjai, ugye, a pszichózisra. és valaki ezt még beveszi. (?)
és persze véletlenül sem magam miatt tartom magam a döntésemhez, óugyan.
empátián alapuló önkontroll. ezt csináljátok utánam. (ne.)

ennyi tehetséges, ennyi szép ember egy családban. majd igyekszem mutatni. (ha már olyannak lenni nem megy.)

ő a nagymamám.

(szeretem, hogy.)

újra olvasok, és szándékomban áll maximálisan visszaszoktatni magam, és a (re-)művelődés rögös útjára lépni.

vannak barátaim, és lehet órákat lógni a telefonjaink végén, tisztára mint kamaszkoromban j.val, amikor felhívtam őt reggeli ébresztőóra gyanánt, aztán valahogy mindig elfelejtettük letenni.

holnap megyünk a zártosztályos kollégákkal alkoholizálni, nyáron pedig szoktak menni aquaparkba (legalábbis egyszer már voltak), és most elhívtak engem is.

nem hisztériázom azon, hogy az aquaparkban majd fürdőruhát kell venni, és undorító a testem.

a vasárnapi ügyeletben életemben először élveztem a locsolkodás kínos hagyományát, főleg amikor a zuhannyal kaptam a reggeli vizit előtt.

szintén a vasárnapi ügyeletben megnéztük az aranyhajat a zárton a betegekkel, másnap pedig énekeltünk velük (szimpla gitározásnak indult, aztán jútyúb-parti lett belőle), és azóta minden nap végén le kell játszanom pár dalt (mégis pályát tévesztettem).

meglepetésből hazajött a húgom pár napra londonból, és mindjárt repülünk hozzá mi is.

van élet legalábbis az ilyen köztes kis halálok után kitmit szeretni.

(something more.)

és a nagymamám ott dolgozott pszichiáterként, ahol most én (eddig csak az aranyketrecet meg az ideggondozót emlékeztem valamiért). és olyan jellemzést írt róla a szobor albert, amilyet remélem, hogy rólam is írnának, ha kéne, a kedvencem a minden helyzetben jelentkező, kissé túlzott, de sohasem káros őszinteség volt. a másik anyai ágról meg kutyabőrünk van, állítólag valamelyik báthori adta. jobban mondva csak címer, mert a kutyabőrt elégették a háborús menekülés alatt.

mikre nem jó a húsvét.

szeretem az élet(em) humorát. hogy részben talán annak köszönhetően kerültem most közelebb anyukámhoz, ami vele a másik oldalról történt meg. és szerintem az olvasottságom is azért nőhetett meg ugrásszerűen, mert végre talán másról is fogok írni, mint a nős férfival való nyűglődéseinkről.

annyival könnyebb betenni a mosógépbe, mint kivenni a ruhákat, mindig elfelejtem, amikor hatalmas elánnal végre csinálok valamit. a hajamat újabban ötnaponta mosom, mit mondhatnék ennél többet. 

nagylevegő, és mindjárt kapok húsvéti lakomát.

(lefejezett.)

kezdek egyre hálásabb lenni, azt hiszem. hogy megmutatódott a milyensége, hogy merek dühös lenni, hogy megmutatódott a milyenségem. hogy mégse félek.

persze, ehhez nyilván hozzájárul, hogy nincs(enek) az országhatárokon belül. hogy a másik ismét megismer, és ismét szabad szeretnem. hogy ugyan hányinger és hiszti minden reggel, de aztán a nap közepén egyszer csak mégis elfelejtem, hogy én ezt most nem szeretem, mert kapok egy csomó mindent (megbecsülést, elismerést, figyelmet, heccelést). hogy dafke.

most viszont sürgősen befejezem a négy hátralévő körömlakk-tojást. 

(posztabszurd.)

naugye, hogy nem is olyan nehéz hajat mosni, naugye. 

ezt nevezem én tiszta lapnak.

az egyik az ivás és gyógyszerezés közben elfelejtett magához térni, és most azt sem tudja, ki vagyok. nincs is, akit elhagyjak, tulajdonképpen megkönnyíti a dolgomat, tulajdonképpen köszönnöm kéne.

helyette bőgök.

a másik a szakítás után két héttel lebuktatja magát a felesége előtt, és engedi a fenyegető leveleket, a blogom megtalálását. aztán elutaznak a trianonon túli nirvánába, mint egy nagy boldog család. tulajdonképpen megkönnyíti a dolgomat, tulajdonképpen örülnöm kéne.

helyette bőgök.

ma elköszöntem a lakástól, és elhoztam a bach-kottát emlékbe, az a dal mindig őt fogja jelenteni nekem, kell, hogy tudjam játszani. és kint lesz a zongora fölött a lopott fekete fehér fényképen, csak én fogom tudni, bárhogyan is folytatódik, csak én. 

nem tudom eldönteni, ki fáj a jobban (most hazudok azért egy kicsit, hogyne tudnám.)

úgy döntöttem, nem titkosítok mégsem, nonszensz, hogy a blogot is elvegye tőlem. tudom, hogy én vagyok a harmadik, mégis, magamat érzem egyedül tisztességesnek a háromból.

hogyan változtassak, ha egyszer nem akarok.

egy, megérett a meggy.

három, te leszel a párom.

ki.

még nem tudom.

(if i stay.)

már megint kiírhatnám, hogy le premier jour du reste de ma vie, de már magam is unom magamat. mindenesetre csak ügyesen, egy csapásra az összes legyeket (ha már légy lúd, legyen kövér). 

egyébként ezt az egész premier jour-ügyet azzal indítottam tegnap, hogy a fél budapesti turizmus előtt felnyaltam a váci utcát bőröndöstül, nagytáskástul, szépzöldkabátostul. 

aztán kaptam apukámtól vacsorát cserébe a kisírt szemeimért. és fogytam három kilót (nem ebben a sorrendben). 

hát nem megéri csalódni szerelmileg?

és új életem első nagy felfedezése, hogy nem szabad bemennem a rossmannba, ha szól a barátnőm, hogy háromszáz forintért (ami kapásból négyszáz, whatever) lehet kapni mindenféle körömlakkokat. az ikeába meg egyáltalán nem szabad bemennem, mert szerintem még koldulni is kiállnék előzőleg, csak hogy vehessek valamit. bármit.

szóval. azért van, ami még(is) igaz. például az állandóság. hogy 2009 óta ugyanaz a jungi személyiségtípus vagyok (e n f j), ami ráadásul tényleg én vagyok. hogy ugyanúgy felmászom a gellérthegy oldalán, csak most egy évszakkal később, mint három éve, és most nem piros, hanem zöld kabátban hintázom ki a szomordühömet. és működik. ez a mindig ugyanott lyukadok ki akár el is keseríthetne, mégis inkább megnyugtat. legalább körbe tudok forogni. legalább a hintázás biztos pont az életemben.

azt énekeltem amúgy magamnak, hogy nem hagyhat el, mert soha nem is voltunk egymáséi. amiért haragudhatok, az csak az, amit én beleilluzionáltam a történetünkbe. nem érezhetem magam elhagyottnak, elhagyott nőnek, lalalalaaa, nyugalom van, lalalalaaaaa.

megint négy lakáshoz csörögnek a táskámban a kulcsok. az egyik, amiben már nem is vagyok biztos, hogy laktunk valaha, pedig e.vel, és sokáig, és szerettem. most ott van a zongorám (pianínó), amit majd nemsokára rózsaszínre festek. a másik a saját lakásomé, ami jelenleg háborús övezetre hasonlít a leginkább, de minden hisztériám dacára kezdek belejönni, és a héten még két festőtől kérek ajánlatot, és ma hozzák a zuhanykabinom, és az építészfiú is felugrik, kitaláljuk a hálófülkét. 

a harmadik, amit most (megint) itthagyok, vasárnap összepakoltam mindent, ami nem ruha, de csak tegnap, amikor hazajöttem, szatyrok, bőröndök a sarokban, vettem észre, hogy nélkülem ez a lakás tényleg semmi, de legalábbis nem otthon, hát én is könyörögnék magamnak, hogy maradjak. pár hülye körömlakkos kép meg dekorcucc, amiket nem bírtam megállni, és előre megvettem a lakásba (ld. fent), szép szalvéták, három darab párnahuzat, pár hülye illat, a félkész képek szanaszét. tényleg, ennyi egy otthon? a tegnap éjszaka volt itt az utolsó. tényleg, érzek bármit?

a negyedik pedig az apám háza, ahová újfent visszahurcolkodom, bútorfestés ürügyén, meg hogy egy helyről könnyebb lesz költözni majd, ha ott tartunk, de valójában csak nem megy. itt tovább. és ha logikus, ha logikátlan, ha jó, ha rossz, ez az első döntés az elmúlt félévben, amikor f. helyett magamat helyezem az első sorba, és most már visszavonhatatlan. jól csapdába csaltam magam, amikor szombaton felhívtam az apámat, és örülök ennek a csapdának. különben is, tavasszal kert kell, nem földszint a belvárosban. győzködjem még magam?

keresek valami szép dalt, aztán összeszedem a maradékokat.

a napi egy darab kávésbögrényi mosogatnivalómat ma sikerült hétfő óta lerendeznem.

a valóság az én tudatmódosítóm, mi kéne akkor még.

(mégis.)

mennyi csakmégegyesélyt tud befogadni vajon egy emberi lélek? van ennek egyáltalán határa? van nekem határom?

(ha csak ezt, ezt az egy szívverést hallom, az még nagyon nagy magányosság.)

szeretek írni. szeretem a szavakat. akkor is, ha sokszor csak nagy szavak, és ha sokszor pont ezek a csakszavak fájnak a leginkább. néha azért is szeretek írni, mert azt hiszem, hogy tudok. bánni a szavakkal. (az biztos, hogy jobban, mint az önkontrollal.)

persze ez már mindjárt mértéktévesztés (uram). mint ahogy azáltal is elveszítem a mértéket, hogy a szavakkal, pontosabban a szavakba öntéssel túl közel marad. gyakorlatilag elengedhetetlenné válik, gyakorlatilag minden. (apukámnak volt egyszer egy barátja/ügyfele, őt hívtuk mindig gyakorlatilag bácsinak, és striguláztuk, hányszor mondja ki, amíg nálunk van. azt hiszem, a múltkor vele találkoztam a villamoson, és ő ismert meg, tizenpár évesen láthatott utoljára, szóval akkor nem lehetek még annyira öreg, igaz?)

szeretek írni. most éppen azért, mert írva nem kell hazudni. és írva talán nekem sem hazudtak még sosem. hát ilyen nemes és kétségbeesett motivációim vannak mostanában. 

amikor nem emlékszem, kinek írtam ma zárót, kinek ambuláns lapot három mondat váltása után, kit vettem fel ma, kit már tegnap, kit helyeztem ki nyíltosztályra, és nem a beteg helyén írtam-e alá a beleegyezőket.

amikor este hazaesem, és azon morfondírozom, vajon lehet-e kenyeret rendelni, aztán inkább elalszom evés helyett.

a lakást pedig visszavonhatatlanul szétverték, de íme a cementlap, ami majd a romok helyén lesz egyszer valamikor:

a héten megint mintha folyamatosan bántanom kéne, meg persze az abbahagyhatatlan sírások. indok, igaz, akad mindig, itt van például az újbóli kialvatlanság, az ismét bennem bujkáló kórságok, a satöbbi. de csakugyan (szebb attól a mennyország) elég lenne, ha kialudnám magam, annyian alszanak nálam jóval kevesebbet, és léteznek vígan. annyian intézik ezerszer több és nehezebb ügyelet után ezerszer vidámabban a dolgaikat. sehogyse sikerül felmenteni magam.

közben evészavaros blogokat olvasok, nyilván ez sem a legjobb stratégia. a festés (=körömlakkokkal való bohóckodás) az egyetlen, ami megnyugtat, meg z., ha lenne. két kezem és két lábam kellene ahhoz, hogy megszámoljam, a héten hányszor mondtam neki, hogy váljon már végre el, pedig megfogadtam (eztis), hogy sosem.

lakástulajdonosnak lenni az egyetlen, ami most jó, ami nem egyhelyben toporgás. itt van rá a bizonyíték (mármint, hogy van egy lakásom):

mondjuk az anyagiak miatt ez is félelemmel tölt el, leginkább azért, mert ez sem rajtam múlik. nem hiszem, hogy jót tesz nekem, amikor az életem semmilyen területe nem rajtam múlik. kivétel, hogy milyen színű lesz a házak teteje a képemen, hát lehet, hogy ezért szedődöm össze olyankor mégis.

jókedvűen még mindig nem tudok frappáns lenni.

viszont újfajta keksztől lettem függő, az aldiban lehet kapni, ahol a rezidens-osztályfőnökömmel is össze lehet találkozni szombat délutánonként a péksüteményes pultnál. meg találtam hellokitty-s ragtapaszt is itthon, nagyon jól áll. merthogy elvágtam az ujjam kincskeresés közben valami összetört és előlem eldugott vodkásüveggel.

csomó mindent csináltam a hétvégén, mégis mindjárt a végére érek a blacklist-nek, dráma. pedig megint kezdek az olvasásra is visszaszokni, és azt is kiszámoltam, hogy minden gyakorlatommal rendben leszek októberre, csak el ne felejtsem jól írni a jelenléti íveket. 

júniusig nincs is olyan sok hátra, ugye? olyan hosszú centit még simán képes vagyok vágni.