tegnap volt az utolsó napom a lenti részlegen, és persze, engem nem nagy kunszt meglepni, amilyen gyanútlan szoktam lenni, de ez még annál is váratlanabb volt. mondjuk az egészben a legjobb nem is a hatalmas csokitorta volt (kivételesen), még csak nem is az ölelgetések (szintén kivételesen), hanem az a rengeteg dicséret. amúgy is, egész héten egyesével jöttek oda hozzám az emberek, hogy mi lesz itt nélküled, meg hogy össze fog omlani a rendszer, meg hogy jahahahaaaaj. ami nyilván nem igaz (mármint az összeomlás), de akkor is cukik. hogy ekkora jelentőséget tulajdonítanak a képességeimnek. legjobban g.nak az a mondata tetszett, miszerint rendesen megszívattam jópár rezidenst azzal, hogy ilyen magasra tettem a mércét. 

szóval ahhoz képest, ahogy nekiindultam ennek az új részlegnek, ahogy a centivágást képzeltem, ahhoz képest erősen morfondírozom, hogy mi lenne, ha mégis a vészmadaraknak lenne igazuk, és n.a. kénytelen lenne engem visszaengedni az ősztől. máris kezdenek megszépülni az emlékek, elég volt ideiglenesen-végleg elhagynom a kórház területét.

de addig is, ma wellness és bulika, holnap sok alvás és bulika, vasárnap sok alvás és gyereknap (=madártejes-epres bulika anyukámmal), hétfőtől pedig vadaskert. és ha újraépítik az egész többszáz lakásos házat azok az idióta munkások, akkor is muszáj lassan, hogy végezzenek végre a lakásommal. és akkor költözés és soksok (sok) házibulika.