a héten megint mintha folyamatosan bántanom kéne, meg persze az abbahagyhatatlan sírások. indok, igaz, akad mindig, itt van például az újbóli kialvatlanság, az ismét bennem bujkáló kórságok, a satöbbi. de csakugyan (szebb attól a mennyország) elég lenne, ha kialudnám magam, annyian alszanak nálam jóval kevesebbet, és léteznek vígan. annyian intézik ezerszer több és nehezebb ügyelet után ezerszer vidámabban a dolgaikat. sehogyse sikerül felmenteni magam.

közben evészavaros blogokat olvasok, nyilván ez sem a legjobb stratégia. a festés (=körömlakkokkal való bohóckodás) az egyetlen, ami megnyugtat, meg z., ha lenne. két kezem és két lábam kellene ahhoz, hogy megszámoljam, a héten hányszor mondtam neki, hogy váljon már végre el, pedig megfogadtam (eztis), hogy sosem.

lakástulajdonosnak lenni az egyetlen, ami most jó, ami nem egyhelyben toporgás. itt van rá a bizonyíték (mármint, hogy van egy lakásom):

mondjuk az anyagiak miatt ez is félelemmel tölt el, leginkább azért, mert ez sem rajtam múlik. nem hiszem, hogy jót tesz nekem, amikor az életem semmilyen területe nem rajtam múlik. kivétel, hogy milyen színű lesz a házak teteje a képemen, hát lehet, hogy ezért szedődöm össze olyankor mégis.