felrakott az egyik a barátja a húgomról egy instagram-képet, amin több percig kellett gondolkodnom, hogy én vagyok-e rajta.

túlestem néhány dolgon (nem részletezem - ezt miben is ismételgeti folyton kicsoda?), és most nem haragszom magamra, azért sem haragszom, amiért nem indulok el a verőfényben sétálni, pedig az olyan jó.

helyette vaníliaillat körbe és körbe.

álmomban az apám bejelenti, hogy dilatatív cardiomyopathiája van, és meg fog halni. a valóságban csak bejön a kórházba, a kérdéseket elfelejti (eszébe sem jut, azt hiszem) feltenni, helyette már megint valami topsecret ügy.

holnap szerintem életemben először csinálok felnőttként igazi programot az anyámmal. kicsit azért menőbb lenne, ha egyszerre tudnám mindkettőjüket. 

mit meséljek még. én írtam a legjobb dolgozatot, és most szétdicsekszem magam vele, mert örülök, mert jólesik, mert merem. a héten pár napra azt is mertem, hogy nem akarok már egyedül lenni, legalábbis az időm kisebbik részében lenne jó egyedül lenni.

i've stayed alive for you. but now you have to let me go. akkor most én vagyok clarissa vaughn?