ettől

meg olyan tinilánynak érzem magam mindig.

our heart are in the blossoms.

és ma rá kellett jönnöm, hogy az összes nyomiságommal együtt sincs bennem semmi különleges. ez most cseppet sem negatív, önsajnálkozó felismerés, sokkal inkább a megkönnyebbülés beszél belőlem. hogy mással is van az, hogy benne van egy kapcsolatban, ami tökéletes (már amennyire bármi lehet tökéletes, de szóval még egy magamfajta perfekcionistának is a kedvére való), mégis képes más férfiak figyelmére áhítozni, mégis igényli, mégis flörtölne, mégis örül a más bókjainak. és nem egyedi az sem, hogy kényszerűnek érzem sokszor a hűséget, hogy játszom, mi lenne ha, és hogy máshoz, egészen máshoz beszélek gondolatban, amikor hazafelé sétálok.

és önző módon sóhajtok egy  félmosolygósat, hogy nem csak velem esik meg, hogy pofára esek. hogy mások is választanak rosszul, és kerülnek hasonlóan megalázó szituációkba. és igen, ez nem örömteli, de valahol azért megnyugtató (ismétlem, esendő és önző vagyok). mások mellől is lépnek le problémamegoldás-megbeszélés helyett. mások is élik túl, mások is szomorúak. 

mások is boldogok.

mesés.

azért onnan sejtem, hogy mégsincs minden rendben, hogy amikor b.nek olvastam ma szerafino, a sündisznócska történetét, alig bírtam fegyelmezni a hangom, annyira folytak a könnyeim. mentségemre elárulom, hogy a mesében a sántító sündisznócska elmegy a félelmetes, óriási hegyre megszerezni azt a csodabogyót, ami az ő lábát is meggyógyítaná, de ő  nem saját magának hozza (azért el se indulna, hiszen akkora hőstett lenne, amire ő nem tartja magát úgyse képesnek), hanem hogy szofi, a barátja ne legyen beteg.

aztán micimackót olvastunk, amiből kiderült, hogy adni jó, főleg titkos barátként, amikor direkt nem várod a viszonzást. ezen már csak hüppögtem.

és akkor hol vagyunk még a kis gyufaáruslánytól. hogy mi lesz velem, nem tudom.

bright side.

huszonnégy éves vagyok (majdnem), és mondhatnám, hogy megint egyedül. és mondhatnám azt is, hogy ez fáj, hogy szomorúsággal tölt el, mondhatnám, csak nem lenne őszinte. egyelőre nem tudom eldönteni, ilyen jól megy az elfojtás tényleg, vagy valóban a pozitív oldalát látom. az izgalmat, hogy szabad vagyok újra, félig-meddig legalább szabad, és mostantól megint bármi lehet. kár lenne azon agyalogni, vajon miért érdemlem ezt. valamiért biztos, valamiért így lett, ennyi az egész. mint ahogy azon is kár lenne nyűglődnöm, hogy ősz van, amit utálok, mennyivel jobban jár mindenki, ha inkább megszeretem. ahogy hullanak a levelek, ahogy ezerszínűek a fák, ahogy lehet esernyő alatt összekarolva sétálni, a takaró alá bújni itthon. és lesz ma désbuli, pénteken eötvösös gólyabál, és b.re is vigyázok előtte, és annyi jófej embert ismerek meg, bárhova vetődöm. miért is ne lennék boldog.

megyek, megkeresem a furulyát a padláson.

just do.

sose értettem, hogy lehet, hogy vannak napok, amikor egyszerűen bármitől (mindentől) képes vagyok boldog lenni. tegnap a széllel kezdődött, kitárt karokkal mentem végig az utakon, és néha percekig elfelejtettem lefelé nézni. délután pedig még az esőnek is örültem, de annyira, hogy egy bácsinak megálltam a királyutcánál részt venni valami felmérésben, kérdezte is, miért vagyok ilyen készséges. különben tanulság: megéri kedvesnek lenni, mert egyáltalán nem kizárt, hogy kapsz utána milkacsokit. oké, persze nem ezért kell kedvesnek lenni, de valljuk be, hogy nem egy utolsó szempont. ráadásul kekszes milka.

ma a nagy örömömben vásárolhatnékom is támadt, vettem newyorkeres nyakláncokat, bambi és fa helyett leértékelt nyulat kalapban meg pávát meg telefont n.nak, és mától fogva elkezdem gyakorolni a gondolatátvitelt, hátha sikerül elérnem, hogy a többi cukiságot is olcsóbban árulják. mert tényleg gyönyörűek. meg gyűrűket is vettem, és csatot és fekete sálat a h&m-ben, ennyit az ösztöndíjamról, de hát kénytelen voltam megjutalmazni magam, ha már vasárnap óta ilyen ügyesen pozitív vagyok megminden.

mondjuk van azért még hova fejlődnöm, mert ahogy régen a piroscipőnek, most a fülvédőnek meg a piros kabátomnak tulajdonítok mágikus hatalmat. és én ezt komolyan is gondolom.

azért a biztonság kedvéért egy nemolyanvidám dal a végére, mert az ízlésem nem változik, és mert gyönyörű:

és most megyek, és kifestem a körmöm kékre meg szürkére. este meg majd utálom magam, amiért nincs milyen ruhát felvennem ezekhez a színekhez. na ezért kell vásárolnom, látjátok.

darkness of heaven.

my head up to the sky.

az jutott ma eszembe sétálás közben, hogy én nemet mondás helyett általában inkább hazudni szoktam. hogy ne bántsak meg, ne utasítsak el, inkább kitalálok valami valótlant, a végén elhiszem én magam is. csak arra nem gondolok, hogy ezzel tulajdonképpen ugyanúgy megbántom a másikat, a különbség csupán annyi, hogy ő nem tud róla, csak én. 

állandó napzavarban vagyok a héten, minimum egy nappal előrébb járok folyamatosan. tegnap este például alig hittem el, hogy még csak kedd van, annyira messzinek tűnt a hétfő reggel, az a testekkel teli terem, leginkább, mintha egy más életben történt volna. valószínűleg nem is bírnám elviselni másképp, egészen belejöttem az elfojtásba, kifejezetten praktikus, például, ha az ember igazságügyi orvostan gyakorlatra kényszerül járni. 

és szerencse, hogy vannak filmek is, mert bár a hajrá boldogság! szintjét nem éri ugyan el, és sokkal inkább depresszív (a poénok ellenére), de azért nekem ez is tetszett, tegnap a hiroshima mon amour pedig tökéletesen magába nyűgözött. nem is értem, miért nem találták még ki a filmterápiát (vagy igen?). bár, ha magamból indulok ki, akár veszélyes is lehet, egy függőnek mindenképpen. nekem is úgy kell magam visszarángatni a színes valóvilágba olykor.

egyszer majd írok a függőségeimről. hátha attól majd elfelejtek beléjük (mögéjük) bújni.

pedig én.

csomó jódolog van, és mégis. például megyünk novemberben (szülinapi ajándék magamnak, nem is gáz) erre a darabra, ezerszázalék, hogy zseniális lesz, ezt a másikat meg csütörtökön láttam j.tal, innen a cím is. és rendeltem rengeteg izgalmas könyvet, jövőhéten gondolom beléjük is vethetem magam, napoztam a teraszon, olvastam pszichiátriát, néztem veinhageni rózsabokrokat (a novellához képest persze csalódás), kezdenek enyhülni a görcseim, de ez nem elég. valahogy sose, ami van.

pedig én azt hittem, kinőttem már a bipolaritást, hogy először lábujjhegyen táncolok a boldogságtól, két órával később aztán telebőgöm itthon a paplant, másnap meg jön a nihil, a szplín, a mélységesmély semmi. pedig én úgy gondoltam, felnőtt vagyok, hogy uralkodok magamon, hogy mennek majd a dolgok mostantól maguktól. pedig én akár boldog is lehettem volna, akkor ő se menne el, ha mennének a dolgok, és akkor boldog lennék. pedig én tudom, mikor kéne mit másképpen, pedig én tudom, hogy akár boldog is lehetnék.
igaza van. attól még, hogy szép dolog az őszinteség, nem feltétlen muszáj folyton kilátszódnia a teljes belsőmnek. ennyire nem kéne elengednem magam, egyébként is ez a könnyebb út, leereszteni, aztán hagyni, hogy a hangulatok, a komplexusok irányítsanak. azt gondoltam, ez így szép, ez így jó, ha mindig kimutatom (micsoda intimitás), íme a kivétel, ami erősít. nekem is erősödnöm kéne, ez tény. mert abban semmi vonzó nincs, ha valaki ennyire képes gyűlölni magát.

márpedig én megváltozom.

ice cream in a desert dream.

megint a hősökterén kötöttem ki, és kitaláltam, hogy milló éve nem sétáltam a vajdahunyad várában, tulajdonképpen felnőttként szerintem egyáltalán nem, úgyhogy megragadtam a soha vissza nem térő alkalmat. a téren fényképezgető turisták, ránézésre olaszok vagy spanyolok, és persze az elmaradhatatlan ferdeszeműek. anonymust pedig éppen egy alsós osztály mászta meg, én meg, tökciki, rájöttem, hogy fogalmam nincs róla, kinek is a névtelen jegyzője volt, de most megnyugodtam, mert a wikipédia szerint sem vagyunk benne biztosak, nem csak én vagyok alulművelt (valamelyik bélára tippeltem amúgy én is). meg vettem nagy, fehér, szőrös fülvédőt, csomó ideje szeretnék már ilyet (és pont ilyet), szóval most olyan szégyentelenül boldog lettem tőle, hogy az egészségügyi sétájukat végző bácsikák hüledezve forogtak utánam. a zene miatt sajnos nem hallottam a megjegyzéseket, hang nélkül tátogtak két vigyorgás között.

az awakenings pedig kötelező, nem is értem, hogy nem láttam eddig. annyira szeretnék (tudom, morbid) ilyen helyen dolgozni én is, csinálni a lehetetlent.

de egyelőre megelégszem a fülvédővel. meg j. képeslapjával, ami pont egy hónapig volt úton, ha igaz a dátum, és még cuki süti is van rajta.

véletlenek márpedig.

az ilyeneknek még én sem tulajdonítok (túlnagy) jelentőséget, egyszerűen csak szeretem, amikor mindenki egyszerre kattan rá egy-egy zenére (most agnes obel folyik ismerősök és ismeretlenek csapjából is, aki nálam is új szerelem), vagy ha arra jövök haza a doboz amerikaipalacsintával, amit e.vel gyártottunk, hogy anyukám is pont palacsintát sütött, még a csokipuding és a tejszínhab is ki van készítve az asztalra. vagy ha m. éppen azt a stratégiai pillanatot használja ki az újbóli csábításra, amikor előtte gondolkodtam rajta a hétvégi nyünnyögések közepette.

amióta elmentek messziföldre, és tudom, hogy nem lehetnek ők, azóta egyébként folyton a barátaimat vélem felismerni az emberekben. főleg b.t, őt nagyjából minden nap látom, de j.nak is többször megörültem már a múzeumkörút környékén. pedig egyelőre még csak heti egyszer járok a pszichiátriára, mi lesz velem később.

önbizalomnövelésre pedig mindenkinek melegen ajánlom a váciutcát. ott vannak a világ leghipercukibb külföldi középkorú pasijai.

perfect sense.

két napja, hogy láttam ezt a filmet, mégse tudok kiszakadni belőle azóta sem. azt a szerelmet, azt az egymással levést várom, mint ott, pedig ez rajtam is múlik. főleg rajtam. kivételesen nem a negatív oldalt fogtam meg, hogy na lám, négy érzékszervünket kell ahhoz elveszítenünk, hogy igazán tudjunk szeretni, hanem pont, hogy úgy is lehet. amikor egymás kezeinek érintésén kívül semminkse marad. 

és tényleg nincs idő az (ön)áltatásra, nincs idő arra, hogy a most helyett hónapokkal előrébb járjunk a fantáziánkban, majd ha hétvége lesz, majd ha tavasz, és visszajön, aki még el sem ment.

járom a várost, nem bírok egy-egy megálló kedvéért felszállni a metróra, annyira unom már. igaz, a föld felettieket is unom, új utakra lenne inkább szükségem, felfedezni, látni, szagolni, érezni, amíg lehet. ugyanakkor megint az ambivalencia: délutánokon át szeretnék feküdni, begubózva magamba, és ahogy olvasom a sok-sok ember blogját, akik most mind külföldön élnek, megborzongok, annyira nem tudnám elviselni azt a fajta (túl)intenzitást most. lehet, hogy máskor se, lehet, hogy soha, lehet, hogy csupán ezzel takarom a gyávaságom.
pici gyerekek szokták így, elrejtik a kezük mögé az arcukat, azt hiszik, ha nem látják a többieket, azzal ők is láthatatlanná lesznek a számukra, hát valahogy így vagyok ezzel én is. ha nem mondom ki a problémákat, ha elbújtatom a vágyakat, akkor tulajdonképpen nincsenek is. akkor lehet úgy tenni, mintha nem lenne más, csak a zene a fülemben meg a szerelvény zakatolása.
az egész világ hogy lenne elég nekem, amíg magamnak se vagyok elég.

hogy lehet

valami ennyire szép és visszataszító.

flavours & others.

szüttyögök folyton a metrón meg a békávén meg az emberek unintelligens (vagy inkább nemlétező) közlekedési kultúráján, de a világ összes kincséért nem cserélném le valami uncsi autóra, amiben egyedül üldögélek a dugóban minden reggel. egyrészt alapvetően szeretem figyelni az embereket, még akkor is, ha általában morcosak és szomorúak. cs. ezért utálja magyarországot, szerintem viszont csomó azért a nyitott ember, és miért nem koncentrál inkább arra. például gyűlöltem a ma reggelt (hajnalt!), mert sötét volt és hideg és ősz és igazságügy és fúj, egészen addig, amíg a szemben ülő bácsi (najó, ezért tuti haragudna, ha látná, szóval középkorú férfi) leszálláskor oda nem csókolomozott nekem mosolyogva. meg láttam igazi hintalovat, sárga szatyorban cipelte egy pasi, és észrevette, hogy mennyire nézem, erre ő (meg a csaj, aki vele volt) is elvigyorodott, és az ilyenektől még a nyolcórás, fullértelmetlen előadás is elviselhetőbb lesz.
az illatokon gondolkodtam különben ma, olykor vannak ilyen aprócska megvilágosodásaim, mondjuk arról, mennyire befolyásolják az érzelmeim tudat alatt. mindig az ápolónő parfümjének az illatát hozom fel, aki tízéves koromban dörzsölte a kórházban az ekcémára ráfertőződött, fájó hólyagjaim, és azóta is, ha bárkin megérzem, épphogy nem ájulok el. vagy az a parfüm, amit akkoriban nyúltam le mindig anyukámtól, amikor p.vel jártam tizenhét évesen, és mentünk színházba, moziba, és én már rég tudtam, hogy az egésznek semmi értelme, és dehogy vagyok szerelmes, és azóta keveredik az az illat a bűntudatommal meg azzal a kellemetlen érzéssel, ahogy minden porcikám tiltakozik az ellen, amit csinálunk épp. a kókuszos testápolóról pedig most már mindig batumi fog eszembe jutni, ahogy kenegetem a túlnapozott bőröm, hátha úgy nem hámlik majd le (persze lehámlott, naná, cafatokban jött le a hátamról meg a hasamról), a balzsamom illata pedig hiába isteni, összekeveredik a pánikkal, hogy megint a fél hajam a fésűben maradt.
hogy azért pozitív példát is mondjak, sokszor nem értem, miért szimpatikus valaki elsőre, aztán rádöbbenek, hogy egyszerűen csak ugyanazt a parfümöt használja, mint valaki más, akit nagyon szeretek. mint a belgyógyászat doktornő, akit a kezdetektől kedvelek, de csak a harmadik alkalommal esett le, hogy j.-illata van, hát azért.
és ha már ráébredéseknél tartunk, ma szembesülnöm kellett azzal, hogy súlyosbodott a diszgráfiám, ugyanis országvárosoztunk n.val meg anyával, és egy híresember nevét sem voltam képes betűfelcserélés nélkül leírni. azért némileg megnyugtat, hogy valószínűleg ebben szerepet játszik a napi öt-hat óra alvás, ami a legoptimistább becslések szerint sem közelíti meg a magam kilencórás alvásigényét.

if you don't shine.

kiráz a hideg, annyira szeretnék tehetséges lenni valamiben. most épp erről a dalról jutott eszembe, mert olyan gyönyörű, hogy jáj, és ilyenkor jó lenne, ha az én hangom is többre lenne érdemes, mint a zuhanyrózsa. nem tudom, mi van ma velem, találkoztam j.tal, aztán valamiért úgy éreztem, belepusztulok, ha bármilyen tömegközlekedési eszközre kell szállnom, egyszerűen muszáj volt mennem. úgyhogy elgyalogoltam a kosztolányitól a hősökig (megszakítva egy mekis pisiléssel), véresre törte a szép masnis újcipő a lábam megint. szabadsághidaztam is, naná, az kihagyhatatlan, pedig tegnap este is voltam, képtelen vagyok megunni. azt szeretem a leginkább, hogy valahogy mindig fúj a szél, és csillog a víz, és sehol máshol nem látom olyan tisztán a dolgokat, mint ott, a korlátnak dőlve.

láttam valamelyik nap a metrón egy párt. idősebbek voltak, olyan hatvan körül, de lehet, hogy kevesebb, csak annyira le voltak csoszva, hogy lehetetlen volt megállapítani. ültek egymás mellett elfolyva, papucsban, macinaciban, esztékászemüvegben, végigolvasták az utat újpestig, a végállomáson a nő megbökte a férfit, feltápászkodtak nagy nehezen, aztán a többire már nem emlékszem, mert onnantól magamat figyeltem szokás szerint. a kutyákra sokszor hallottam már, hogy hasonlítanak a gazdájukra (vagy fordítva?), de férj-feleség kontextusban most először találkoztam ezzel a jelenséggel. vajon eleve egyformák voltak, vagy az évtizedek során idomultak ennyire össze, nem tudtam róluk levenni a szemem. a nő kapcsán mondjuk azon is gondolkodtam, kezdetektől ilyen volt-e, ilyen ápolatlan és hanyag, vagy éppen olyan fiatal lány volt, mint én, aki sminkelt, és volt frizurája, lakkozta a körmét, és olyan cipőket hordott, amik inkább szépek, semmint kényelmesek. és ha igen, mitől lett más, mi változott meg, mikor szűnt meg nő lenni akarni (ilyen szóösszetétel tuti nincs, sebaj), mikor történt, hogy puszta metró-cirkuszi látványosság lett belőle. de komolyan, van vajon valamiféle pont vagy határ, amit ha átlépünk, belőlünk is ez lesz? belőlem meg e.ből meg t.ból meg j.ból, abszurd még a felvetés is, de akkor ő miért. miben más, mint mi.

miben vagyok más, mint bárki.

love is in the air.

mások blogjait olvasom megint, érdekelnek ezek az idegen emberek, mintha valami folytatásos regény lenne az életük. egy nőnél olvastam, hogy sokáig nem merte leírni a boldogságát, mert hogy az milyen már, és csak irigykednének, meg féltékenységet szülne. azon gondolkodtam, hogy én inkább a rossz dolgokról félek írni, legfeljebb nagyon rébuszokban, mintha attól válnának valósággá. ugyanakkor a jóról is, most mit írhatnék. hogy lebegek megint. annyira, hogy mindjárt a futásra is ráveszem magam, csak megvárom, amíg szinkonizálódik az ipodom az új listához. és ez most nem csak béna kifogás, hanem zene nélkül képtelenség futni.

néztem különben filmeket megint, a norvég erdőt (kicsit csalódás volt mondjuk a könyv zsenialitása után) meg az in the mood for love-ot, na az nagyon bejött. és megint megállapítottam, hogy tényleg minden a szerelemről szól. 

és olyan jó, hogy még mindig nyár van.

felismeréseim a héten.

már több, mint egy éves a blogom, és el is felejtettem megünnepelni. pedig nem gondoltam akkor, hogy ezúttal kitartó leszek, volt nekem előtte is egy rövid életű próbálkozásom, amire még t. vett rá, de valahogy sose volt se ihletem, se kedvem hozzá. most viszont élvezem nagyon, és túllendültem azon is, hogy juuuj, blogolni gáz. nem is emlékszem, miért kéne gáznak lennie. azért tortát csak jövőre sütök.

annyi mindenkinek meséltem már az utazásról, hogy kezd az egész olyannak tűnni, mintha nem is velem történt volna meg. mintha csak valami film lenne, amire nekem volt vip jegyem, és most jófej módon megosztom a sztorit a többiekkel. és az is érdekes, hogy attól függően, hogy kivel vagyok, mindig másképp mondom el picit a dolgokat. nem, nyilván nem hazudok, egyszerűen csak mindig más kap hangsúlyt, vagy inkább csak másképpen. legalább nem unom hallgatni magam.

és a hét legnagyobb tanulsága: ne kenjetek magatokra csokipakolást, bármennyire isteni az illata, mert előfordulhat, hogy cukikis kiütések jelennek meg a homlokotokon.