tudom, hogy már nyifogtam erről párszor itt (is), de annyira jó lenne, ha kicsit hosszabbak lennének a napok. a délelőtt úgy elment az apró-cseprő dolgokkal, hogy kettőt pislogtam, és már meg is érkezett á.. most először volt, hogy az anyukámmal töltött idő után nem eszméletlenül túlpörögve (pedig cukrot mégcsak nem is kap) érkezett, hanem ilyen egészségesen jókedvű, kiegyensúlyozott állapotban. végig poénkodta az ebédet, aztán iszonyú hamar kidőlt, én meg egy gyors j.-szoptatás után kihasználtam, hogy van kölcsönautóm, és elrobogtam n.-ért, aztán együtt a momésok karácsonyi vásárára. tegnap még nagyon éreztem a bő fél év kihagyást a vezetésben, de ma már nagyon élveztem, főleg a hazautat. most, hogy egy gyerek sem volt a hátsó ülésen, bömböltettem a karácsonyi dalokat, annyira szeretem ezt.

késő délután pedig elmentünk négyesben sétálni a környéken - az adventi kalandlistának ezt a tételét inkább magamnak írtam fel, én szerettem volna ugyanis a karácsonyi fényekkel feldíszített kerteket és házakat megcsodálni.

szóval, hogy is mondja a százlábú a karácsonyi bogyó és babóca (ez már a vég, hogy ebből idézek) végén? "de kár, hogy egy évben csak egyszer van karácsony!"

ez a reggel pont olyan családos-lelassulós volt, amilyennek igaziból minden reggelnek lennie kéne a hosszútávú mentálhigiénénk érdekében. tökjók voltak a mai körvonal- meg wetime-kérdések is: mi a legnagyobb félelmed a jövőddel kapcsolatban, és mi fontos szerinted ahhoz, hogy egy család jól működjön (vagy valami ilyesmi). szeretném az adventi apropó nélkül is megtartani szokásnak, hogy a két hétvégi napon megválaszoljunk egy-egy ilyen kártyát, annyira klassz témaindítók valóban.

délelőtt elintéztem aztán egy-két apróságot, amíg á. a bébiszitterrel turnézott óbudán, annyira hálás vagyok, hogy nem igazán ajándékozunk évek óta karácsonykor, és nem lesz nagy családi kanosszajárás sem, szóval nekem ez az ünnep tényleg maga a színtiszta öröm. délután-este pedig átmentünk i.-hez a híres-neves bonbonkészítésre j.-nal és n.-val. persze, amíg mi maradni tudtunk, bonbonok nem készültek, viszont beszélgettünk egy csomót, ettem m. istenifinom húsleveséből, és maximálisan kiélveztem annak a - számomra továbbra is elképesztő - csodáját, hogy velem van egy kisbaba, mégis, teljes értékű tagként vagyok jelen a társaságban. 

á. pedig anyukámnál alszik (teljes eksztázisban készült rá tegnap óta), úgyhogy most épp egy pohár vörösbort iszom, hozzá argentin édességet majszolva. és örülök a fejemnek és a szuperjó életemnek.

(amúgy miközben ezeket a posztokat írom, arra is rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem volt sz... évem, amit javítanom kéne. most van egy nehéz időszakunk, és - főleg - van egy dacos mindjárt-két-és-fél-évesünk, akivel ritkán zökkenőmentesek a napok, de ennyi. ettől függetlenül azért jól esik minden napban keresni azt, ami örömmel tölt el.)

az univerzum meghallhatta hisztérikus fohászaim, és ma is egy teljesen idilli reggelünk és délelőttünk volt, összebújással, bundás kenyér-sütéssel és rengeteg-rengeteg bkv-zással. ahogy kell. á.-nak egyre jobban kibontakozik a humora, annyira élvezem, ahogy egyre csalafintább szójátékokat talál ki, közben persze előre röhög a saját viccein. 

j. ébredése (és v. autószerelős köre) után pedig az a terv, hogy elmegyünk fát venni. mondjuk azt még nem mertem mondani v.-nak, hogy idén egy mérettel nagyobbat szeretnék, annyira sok új díszt szereztem már megint (jó, utóbbival tisztában van, mert az összeset meglengettem nagy lelkesen az orra előtt.)

felaggattam a maradék két fényfűzért is a házban - szerintem ezekből végtelen mennyiség sem lenne nekem elég. á. délutáni alvásideje alatt meg pakolásztam egy (majdnem) utolsót idénre, és sikerült eljutnom a közeli cseritibe is, leadni két zsák holmit. egyértelműen kezdek fellélegezni, de ahogy ismerem magam, tavasszal biztosan nyomok majd még egy ilyen szanálós-szortírozós kört. 

délelőtt pedig végre eljutottam - így két terhesség és szülés után - medencefenék-vizsgálatra, ahol nagyjából az igazolódott, amit sejtettem: nagy gond nincs az izmokkal, viszont van mit helyrerakni, mégha nincs is semmi tünetem. úgyhogy most már tényleg nincs más hátra, mint fát venni (holnap), elbumlizni a lenzistudiós lányok két újabb gyönyörűségéért, amiket szereztem (szintén holnap), készíteni egy pár fincsi bonbont a könyvklubosokkal (pénteken), és szétnézni az év utolsó makersmarketjén (vasárnap). 

a favásárlás apropóján beszélgettünk v.-ral arról, hogy milyen hagyományt szeretnénk a gyerekeknek karácsonykor - úgy értem, együtt vegyünk velük fát vagy titokban, együtt díszítsünk vagy a jézuska/angyal teremtse meg a varázslatot stb.. és eszembe jutott, hogy még sose csináltam ilyet, de annyi szuper kommentet kaptam már tőletek, hogy megkérdezem: kinél milyen a karácsony? nem csak az aktuálisan (kis)gyerekesek verziója érdekel, hanem akár az is, hogy kinek milyen tradíciója volt gyerekként, az eredeti családjában. 

(az idei évre mi azt tervezzük amúgy, hogy a fát együtt vesszük meg á.-nal, viszont 24-én nem vele díszítünk, mint tavaly meg azelőtt, hanem a mi saját gyerekkorunkhoz hasonlóan elviszi őt itthonról valamelyik vállalkozó szellemű családtag, akivel már az ünnepi nappaliba érkeznek csak meg. és persze lesz csengettyű is, ahogy kell.)

végül ilyenek (is) lettek a karácsonyi képeslapjaink, a pénteki karácsonyi vacsi után még gyorsan bedobtam őket egy postaládába, és most izgulok, hogy mindenkihez megérkezzenek időben. örökös évjavítás számomra átélni, hogy nem zavar már az általam alkotott dolgok tökéletlensége, nem akarok mindenáron belenyúlni á. művébe, beleszólni, korrigálni. 

a mai játszóterezés pedig szinte idilli volt, sütött a nap, á. végre nem egy kétéves bőrébe bújt unott kamaszt játszott, és j. is egész nyugisan aludt a babakocsiban. tényleg mindenkinek legalább ilyen harmonikus decemberi tavaszi napot kívánok, mint amilyen eddig a miénk volt.

vasárnapra leginkább stagnált az állapotom, amire szerencsére tudtam inkább optimistán tekinteni (= mindennek örültem, ami nem romlás volt), és onnantól kezdve, hogy elfogadtam, hogy ebből a kirándulásból most kimaradok, igaziból szinte még jól is éreztem magam a láz ellenére. folytattam a száz év magányt, forró csokit ittam és hallgattam, ahogy a kandallóban pattog a tűz, amíg a csapat egészséges fele megmászta a regéci várat.

valószínűleg a pihenés maga segített a legtöbbet, mindenesetre estére javult a közérzetem, n.-val még egész sokáig beszélgettünk éjjel (amíg az egyik telihold-imádó vérfarkas gyerekem fel nem ébredt), ma pedig megjártuk hernádszentandrást is. á. kedvenc faluneve hernádbűd lett - mondjuk nem csodálom. azóta az itthoni autók is ott robognak át szerinte. 

délután voltam az év utolsó manuálterápiáján, remélem, a heti rendszeresség nélkül is folytatódik a javuló tendencia, mert egész klassz az élet krónikus fájdalom nélkül. a legnagyobb évjavítás azonban mégiscsak az, hogy a ma esti altatás már majdnem olyan volt, mint amilyennek azt a gyerekek születése előtt képzeltem: meseolvasás, aztán összebújás a sötétben, a nap eseményeinek megvitatása, még egy kis összebújás, aztán már csak simi, és távozás a még éber á. szobájából. nem ígérem, hogy mintaanya leszek, ha ez a trend beáll, de az egészen biztos, hogy több lesz a szabad érzelmi- és mentális kapacitásom.

nem tudom, mi van a levegőben, de látom most a mindenféle blogokon, hogy nem csak ránk jár a rúd. nem mintha ez vigasztalna, sőt. 

szóval kicsit most azt érzem, hogy szép évjavítás volt ez a tegnapi karácsonyi vacsi a kórházban, és nagyon vártam a zempléni utat is, de nehéz ezekre fókuszálni, miközben épp itt a semmi közepén ír ki valami elég para hibaüzenetet az autó (és kezdi el nem vinni az emelkedőket a motor), és épp itt a semmi közepén lesz az egyik pillanatról a másikra mellgyulladásom. utóbbi egyrészt ijesztő, másrészt szabotálja valószínűleg a holnapi túrázást, úgyhogy az ijedtség mellé még szomorú is vagyok. 

nyaff. nyaff. nyaff.

irgalmatlanul pocsék volt a nap vége á.-nal, úgyhogy most épp nagyon utálom magam. ilyenkor, azt hiszem, még jobban elkél némi évjavítás (bár a napok többségén rájövök, hogy kizárólag a saját kedvemért jelenleg tényleg nem csinálok semmit, vagy hát csak szórványosan):

- rajzoltam egy csomó képeslapot (a koncepció az, hogy á. ujjfestékkel fest, én pedig rajzolok - szóval most lettek zöld meg sárga rénszarvasaink többek között), és bár semmi különösebb tehetségem nincs, úgy el tudok merülni bármiféle alkotásban,

- eljutottam a postára, feladtam a külföldi illetékességű leveleket, és vettem egy csomó bélyeget,

- manikűr.

de valójában egyvalami lenne igazán évjavító: egy gördülékeny nap á.-nal. annyira, de annyira vágyom rá.

tegnap full kifutottam az időből, aztán meg inkább elkezdtem a netflixes száz év magányt, pedig voltak igazán évjavító momentumai a napnak. például amikor á. alvásidejében elkezdtem írni a karácsonyi képeslapokat, az annyira visszarepített a gyerekkoromba, amikor még rendszeresen küldtem leveleket, lapokat (elképesztően grafomán voltam, ugyebár). a festést is elkezdtük á.-nal, ami persze aztán némi dacoskodásba fulladt (mindkettőnk részéről), remélem, ma befejezzük a maradékot is.

az összeszedett mindenfélét is sikerült beszuszakolnom a kocsiba, úgyhogy már csak két zsáknyi holmi várja, hogy valamikor a jövő héten a környéken talált cseritibe elvigyem. szombaton relatív korán indulunk a zemplénbe szóval, ne nevessetek, de én már arra készülök ezzel a pakolással. a kisgyerekes lét nagy tanulsága, hogy minden alvásidőt lehetőséget meg kell ragadni.

az esti mesélés ma olyan igazán meghittre sikeredett, és egyébként is voltak a napnak (és már a tegnapnak is) olyan szakaszai, amikor újra azt a jóféle együttlétet éltem meg á.-nal, amit egy ideje már csak nagyon ritkán. gyanítom, hogy egy dackorszakos hullámhegynek köszönhető mindez (na, nyugi, most is van napi ötszáz negoldandó helyzet, de a szünetekben egészen konszolidált a gyermek), szóval igyekszem kiélvezni, ki tudja, meddig tart. csomót énekeltünk mindkét nap, van már három karácsonyi kedvenc, nem győzöm ismételni őket. úgy örülök, hogy mindketten szeretjük a zenét.

j. pedig túl van egy újabb oltás-adagon, úgy örülök neki. és irtó büszke vagyok mindhármunkra, amiért totál gördülékenyen lehoztuk az egész rendelői látogatást. ezt jó sokszor el is mondtam á.-nak, amikor elmeséltem a napunkat, ami úgy tűnik, állandó eleme lett az esti rituálénknak. (szerintem szokás szerint én legalább annyira szeretem, mint á. - kicsit talán a saját vágyamról szól ugyanis, annyira jó lett volna, ha gyerekként automatikusan van alkalom megosztani az élményeimet, érzéseimet.)

tudom, hogy ma a többség szemében szutyok idő volt (így gondolná a régi énem is), de én olyan jót sétáltam az esőben, miután j. elaludt a babakocsiban. ritkán érzem ilyen gondtalannak magam, mint abban a másfél órában éreztem.

most pedig épp gyakoroljuk á.-nal, hogy a sötétben mesélés után még összebújunk, de aztán kijövök a nappaliba (és akkor aztán forgolódhat meg vergődhet kedvére, amennyit csak szeretne). hosszú út volt eljutni idáig, mindkettőnkre büszke vagyok. (és várom, hogy hány perc után hangzik fel a “mami jöjjön!”.)

délelőtt tíz órakor egy szuperboldog kisfiú fogadott minket n.-nál, aminek nagyon-nagyon örültem, ugyanakkor pont az ilyenek miatt viselem nehezen sokszor, amilyen aztán délután meg velem volt (mindenen kiakadó, mindenre nemet mondó, mindenhol is ordító, kicsit sem együttműködő). tudom én a tankönyvet, miszerint a többieknél tartja magát, viselkedik és aztán - értelemszerűen - velem robban, de akkor is nyaff. én is szeretnék többet kapni a boldog á.-ból.

a workshop különben irtó klassz élmény volt, izgalmas érzés volt formálni a viaszt, mégha én néhány lépésben több segítséget is kaptam a rám kötött j.-ra való tekintettel. nagyon izgi, hogy milyen lesz a végeredmény. j. különben szuperül viselte az egészet, az első felét átaludta, aztán kézről kézre járt, amíg be nem fejeztük a munkát. még mindig hihetetlen élmény, hogy van egy gyerekem, akivel lehet csak úgy lenni. 

apukám végül ötezer zsák ruhát és cipőt hozott át, amit turbó tempóban átnéztem, hogy mi mehet adományba, mi pedig konténerbe. lehetséges, hogy túlzásokba esem, de adni tényleg csak olyan szeretnék, amit nekem is jól esne kapnom. még szerencse, hogy valószínűleg két autóval megyünk majd, különben a felét sem tudnánk elvinni (v. szeme kicsit el is kezdett tikkelni, amikor belejentettem, hogy mindent ki szeretnék mosni). szóval most épp még több holmi van a szaletliben és a házban, mint eddig, de talán egy hét erejéig még együtt tudok ezzel élni. 

ma a családi összefogásnak köszönhetően eljutottam masszázsra. annyira, de annyira, de annyira szükségem volt már erre, és nyilván kereshetnék valakit hozzánk közelebb is, de amióta zs.-t ismerem, egyszerűen képtelen vagyok lejjebb adni. most úgy érzem, végre történt valami elmozdulás a vállammal, ami hónapok óta csak rosszabbodott, mígnem a fájdalomhoz pár hete már mindenféle zsibbadások társultak a bal kezemben. a héten a manuálterápián is sikerült eltalálni egy ígéretesnek tűnő irányt, a hordozást a minimumra mérsékeltem, csinálom a gyógytornát, szóval most optimista vagyok.

ma á. anyukám helyett végül n.-nál alszik, úgyhogy azért készenlétben állok kicsit még, mint ahogy az első nagyis éjszakán is. ez a zabkeksz, amit a mikulásnak sütöttünk, eléggé addiktív, ki számolja, hányadikat eszem épp, miközben elégedetten konstatálom, hogy egy kivételével minden tétellel végeztem az aktuális listámról (mindezt egy terápiás rendrakást követően, úristen, túl sok lesz a jóból!).

néhány óra alatt tényleg világokat lehet megmozgatni.

hatalmas pelyhekben hullik a hó - minden önuralmamra szükség van, hogy ne ébresszem fel most azonnal á.-t, és rohangjunk ki a kertbe. a télapó hozzánk logisztikai okokból csak este jön, azt is egyforma lelkesedéssel várjuk szerintem, énekeltünk ma egy csomót, hogy biztos idetaláljon. előtte pedig felülünk a mikulásbuszra is, micsoda mázli, hogy két sarokra áll meg a 210-es busz.

ma volt egy órám j.-val kettesben, amikor teljesen egymásra tudtunk hangolódni, fetrengtünk a játszószőnyegen, és szétpuszilgattam minden porcikáját. nem is lehet vele mást csinálni, annyira elképesztően cuki baba. a háttérben közben már a karácsonyi playlistem, a konyhában a mikulásnak frissen sütött zabkeksz illata - így képzelem a nagybetűs ünnepet. 

és amúgy kicsit szégyellem leírmi, de évjavító volt az is tegnap, hogy megjött a massimo duttis rendelésem, és a ruha egyszerűen telitalálat, illetve rááltam a mérlegre a héten, és a tizensok helyett már csak három kiló pluszban vagyok a terhességem előtthöz képest. és persze, a hasamon a bőr még mindig másképp néz ki, mint azelőtt, de j. még négy hónapos sincs, és minden régi nadrágom rámjön, szóval most megengedem magamnak, hogy egy ilyen rendkívül felszínes dolgok miatt legyek büszke.

ennek igaziból még ma is örültem, meg az új pihepuha és meleg színű (narancssárga, korallszínű) pulcsijaimnak is, annyira szépek. lassan kezd összeállni a hernádszentandrási csomag is, még apukámékhoz kéne átmennem n. ott hagyott holmijait átnézni meg bezsebelni a férficipőket. a saját gyerekeimnek is szétválogattam ma a mikulás-ajándékokat, szerencsére tényleg nem lesz sok, de még így is gondolkodom, hogy á. valamit inkább karácsonyra kapjon meg, ott én úgyis csak egy társasjátékot terveztem adni. annyira klassz lesz, amikor eltűnik ez a sok plusz holmi a szaletliből, hiába nincs szem előtt, én még ott is a rendet szeretem.

igaziból tök kis cuki bejegyzést akartam ma, aztán annyira felhúzott á. rémhosszúra nyúlt altatása, hogy full álságos lett volna leülnöm írni. helyette inkább olvastam és kommentelgettem, ami új szokásommá vált (úgy értem, évekig olvastam korábban blogokat nulla kommenteléssel, most viszont egész aktív vagyok). mostanra kicsit lehiggadtam, ilyenkor általában nem is értem, miért húztam fel magam előtte annyira. (dehogynem értem: iszonyatosan fájt, hogy ez a kevés tartalmasan tölthető énidőm is meg lett kurtítva, na.)

szóval nagyon tetszik ez az évjavítás-dolog, amit anna írt a blogján, és az a tervem, hogy a decemberemet (és most szándékosan nem írtam ilyen anyukás többesszámot) ennek mentén fogom dokumentálni. ma egyértelműen évjavító volt á.-val összeállítani azt a bizonyos adventi könyvkosarat, és a délutáni ébredése után azon melegében elolvasni a pitypang és a hókutya című ikonikus művet. és elolvadni azon, ahogy a szintén tavaly kapott karácsonyi dalos marion billet-könyvet nyomkodja (twinkle twinkle little star...). de évjavító volt megcímezni az összes borítékot is a feladandó karácsonyi képeslapoknak. nagyon szeretek kézzel írni, úgyhogy szerintem  a legközelebbi makers marketen fogok nézni magamnak egy szép füzetet, és megpróbálok megint ilyen őskori módon naplót írni. 

ma manuálterápia helyett elmentünk á.-nal megnézni a fényvillamosok kirajzását, kis túlzással tavaly óta vártam ezt az eseményt (akkor tudtam meg, hogy ilyen van). szóval ez például egy olyan délután volt, amikor nagyon örültem, hogy egy bkk-mániás kisfiú anyukája vagyok. remélem, jövőre már komplett családilag megyünk. 

á. adventi borítékjaiba végül m. barátnőm ötlete nyomán én is tettem körvonal- meg wetime-kártyákat, hogy legyen valami ráhangolódás nekünk, felnőtteknek is. és ma pont ez volt az egyik kérdés, hogy mikor, milyen helyzetekben érezzük magunkat a legközelebb a családunkhoz. és tökjó volt, hogy ugyanazokra a momentumokra gondoltunk rögtön v.-ral. 

és persze ma már reggel elkezdtem az adventi készülődést - szokás szerint kihasználva a maradék egy-gyerekes órákat, de egy kicsit még szeretnék írni a hálaadásról, amire tegnap már nem volt agykapacitásom.

az egy dolog, hogy nagyon kevés hagyomány van az életemben, és ezért is szuperértékes ez a nap, és szuperértékesek a barátaink, akik évről évre szeretnének a részesei lenni. nem igazán tudok klasszabb programot elképzelni, mint sütni-főzni nekik, és aztán együtt (l)enni, beszélgetni, összeállítani a már szintén hagyománnyá vált thanksgiving playlistet. idén, bevallom, maga a hálaadás a szó konkrét értelmében nehezebb volt, mint eddig valaha. hetek óta mély örvényben vagyok az anyai létben, és úgy érzem, valódi segítséget a napokig tartó teljes kicsekkolás és feltöltődés adna csak. objektíve is kevés a jó most (attól az evidenciától eltekintve, hogy mind egészségesek vagyunk, anyagi jóllétben), és azt a keveset is nagyon nehezen látom meg, annyira elborít a saját dühöm, fáradtságom, apátiám. nyilván nem igaz ez minden percben, mégcsak nem is minden órában, mégis, az általános érzésem az, hogy sokkal több időt töltök egy olyan állapotban, amilyenben soha, de soha nem szeretnék lenni. 

aztán tegnap mégis összeírtam két cetlit a háláimmal, írás közben egyre jobban átélve magát az érzést. annyira klassz lenne, ha meg tudnám ezt tartani a pokoli mindennapokon. bárcsak megtanított volna valaki erre, bárcsak ne magamat kéne tanítanom egy olyan életszakaszban, amikor sokszor a legegyszerűbb gondolatokat is nehéz összeszedni, akkora ingerelárasztásban és feszkóban vagyok.

na, de onnan kanyarodtam el, hogy a tradíció fontossága mellett számomra azért is különleges ez az ünnep, mert három évvel ezelőtt éppen előtte tudtam meg, hogy kisbabát várok (covidból gyógyulófélben ráadásul ez volt az első alkalom, hogy emberek vettek körül, miközben bennem ott volt ez a titok). tavaly pedig még ugyan pont nem tudtam, hogy újra beköltözött valaki a testembe - nyakaltam is a fincsi bort -, sőt, az alhasi érzeteim alapján az egész főzőcskézés alatt azt vártam, hogy megjöjjön, de rá két napra mégiscsak csináltam hajnalban egy tesztet, aztán némán sikongatva ébresztgettem v.-t, mielőtt indultam volna rendelni. és ezek a gyönyörű, leírhatatlan pillanatok örökre az enyémek maradnak.

most pedig megyek, és felébresztem mr. terrible two-t, és elkezdjük az adventi kalandok kipipálását.

 

najó, most kicsit blogcember lett ebből az utolsó bejegyzésből, de ezt itt mind meg kellett enni, és aztán még el is rámolni, mosogatni a vendégek után, szóval most ültem csak le a fenekemre. nagyon szeretem az embereket az életemben, mondtam már? na, meg persze enni is szeretek - nem is tudom, idén mi vitte nálam a pálmát (az ikeás húsgolyó mellett), talán a sütőtökös rizottó meg az évről évre mindig csodás gombás-zöldbabos casserole. a quiche-t idén á. kedvéért nem paradicsommal, hanem brokkolival sütöttem, az is eléggé jól fogyott. és idén először a mennyiségeken sem aggódtunk.

á. végül a nagyinál alszik, bár szerintem ahhoz képest jól viselte az eseményeket, hogy mennyire mizantróp korszakát éli. persze, végig bújt, ha nem hozzám, akkor n.-hoz, de közben nagyon érdekelte minden (csak a korabeli kislánynak nem szabadott az 5 méteres körzetében lennie, mert akkor borult a bili). ettől függetlenül nem erőltettem a maradást, így kicsit jobban ki tudtam kapcsolni én is.

holnap pedig indulnak az adventi kalandok, alig várom. elsőnek elmegyünk, megnézzük a deák téri lego-villamost!

utolsó előtti nap bukni, milyen lenne már. 

úgyhogy meggyónom, hogy tegnap elkapott a black friday ördöge, és kapok magamtól - ismét á. szava járásával élve - túl sok dolgot. amely mondatban a dolog-szót nyugodtan helyettesítsük be a ruha-szóval. 

és akkor még találtam egy printeket áruló oldalt, amit vasárnapig át kéne böngésznem, mert most tényleg nagyon akciós minden, és a ház falai meg tényleg akárhány képet elbírnak.

a to do listről jutott eszembe, hogy nem is büszkélkedtem el még á. napirend-kártyáival, pedig annyira cukik lettek. az az érzésem, hogy már önmagában a felaggatásuk megszüntette az állandó ellenállást az egyes tevékenységek közti váltások kapcsán, ami azért nagy könnyebbség a mindennapokban.

ma lettek különben félig-meddig már téli (értsd: csillámos) körmeim, hazafelé pedig loptam fenyőágat egy elhagyott ház kertjéből kilógó fáról, amit kinéztem már a hét elején magamnak. az eredeti terv egy kirándulással egybekötött fenyőgally-keresés lett volna, csak ugye közbeszólt a betegség, így maradt ez a kevésbé romantikus megoldás. mindenesetre végre minden megvan a “koszorúhoz”, szóval gyere, advent. 

a listáról meg csak annyit, hogy ahány tételt pipáltam, ugyanannyi eszembe is jutott, neverending story. 

holnap kezdem a sütés-főzést a hálaadásra: cheddar sajtos karfiol krémleves és az elmaradhatatlan quiche lorraine. 

dugulás elhárítva, hálaadásnapi menü kitalálva, adventi kalandlista váza megírva (azóta á. még két tételt kitalált hozzá, pedig még nem is tud a létezéséről). ma viszont annyira nincs írhatékom, úgyhogy inkább megyek, és kihasználom a nagyi-időt arra, hogy egy-két dolgot kipipálhassak az aktuális to do-listemről. 

annyira, de annyira szeretek pipálni.

amúgy tegnap nem akartam a jó dolgok listáját elrontani holmi puffogásokkal, de míg n. egy jókora beázásra érkezett haza, addig nálunk meg dugulás van a mosogatónál. nagyon remélem, hogy v. mihamarabb tud szerelőt hívni (ezeket a házzal kapcsolatos dolgokat a mentális egészségem érdekében rá testáltam, és sajna házilag nem sikerült megoldani), mert egyrészt eléggé macerás így két gyerek mellett a konyha és fürdőszoba között grasszálni a mosogatnivalóval, másrészt szombaton hálaadás. ami nagyon sok főzés, és ennek megfelelő mennyiségű mosogatás.

viszont bréking nyúz: á. egy hónap után most először átaludta végre újra az éjszakát asszisztencia nélkül. és tudom-tudom, ez nem elvárás egy kicsi gyerektől, mi se alszunk végig, nekünk is kell sokszor asszisztencia (csak másféle), de akkor is olyan nagyon jól esett csak j.-t szoptatni kelni háromszor. 

most épp amúgy a n. által hozott ezer játékkal játszik, szintén asszisztencia nélkül, úgyhogy gyorsan megrendeltem apukámék nevében az aprócska mikulás-ajándékokat, és válaszoltam pár emailre. j. közben a mellkasomon szuszog, idill. 

mai jók:

- megvolt j. első buszozása (eddig igyekeztem kerülni vele a bkv-t, de most pont őt vittem mozgásfejlődés felmérésre, szóval mégsem hagyhattam itthon), jó volt picit a belvárosban csatangolni,

- áttértem a csatos hordozóra, ami azért sokkal könnyebben használható, mint a kendő (azért ez kicsit szomorú is, mert ez egyben a legkisbabább korszak végét jelenti, és ha nem lesz harmadik gyerekünk, akkor nagy valószínűséggel nem fogok soha többet kendőben hordozni, ami pedig - számomra - a legbensőségesebb hordozási forma),

- voltam manuálterápián, és ugyan hónapok óta krónikus fájdalommal élek,  ma valahogy bizakodóbb vagyok,

- n. hazajött argentinából, és ma átjött meglátogatni minket, á. iszonyúan (akarom mondani, új szóhasználata szerint irdatlanul) örült neki, és hát nyilván én is,

- egy óra helyett ma csak szűk fél óra volt á. esti altatása, így ma sem buktam a blogvembert.

ma pedig folytatódott a shopping-túra: délelőtt a westendben voltunk á.-nal. eredetileg egyedül szerettem volna menni, de amikor meséltem szombaton a másnapi programot, rögtön mondta, hogy ő is jön (elsősorban a metrózás miatt, i guess). szerencsére igaziból nem shoppingoltunk, hanem a kreatív hobby boltba rendelt ujjfestékeket mentem átvenni, kitaláltam ugyanis, hogy gyártunk karácsonyi képeslapokat a rokonoknak, találtam tök cukikat pinteresten. najó, még a pupába berángattam szegény gyermeket szempillaspirálért, de aztán elég is volt a plázázásból. 

hazafelé mindkettőnknek volt egy meltdownja - még mindig nem tudom kellően kezelni az ő kiakadásait, és kellett nekem is jó pár perc az ő leolvadásának a közepén, hogy elfogadjam, most ez van (az elején sima dacoskodásnak indult, amit az esetek többségében konstruktívan kezelek, a végére pedig leesett, hogy itt egy közös cél van, a lenyugvás, és kész). érdekes, hogy korábban paráztam attól, hogy majd milyen lesz, amikor a nyílt utcán ordít a gyerekem, mennyire fogom szégyellni magam stb., ehhez képest azt sem tudom, hány ember ment el közben mellettünk. ez azért valahol felszabadító. 

és igen, voltunk az ikeában! majdnem mindent meg is kaptunk a listámról, egy-két képkeret persze még mindig hiányzik, és döbbenetes módon hiánycikk a mala-filctollkészlet (jó, a budaörsiben kapható), ami pedig á. nagy kedvence. j. egy hihetetlenül kíváncsi kisbaba, szóval alig aludt valamit, inkább nézegetett kifelé a kendőből. ma különben átfordult teljesen akaratlagosan, a hátáról a hasára és fordítva is, nem emlékszem, hogy á. ezeket ilyen hamar ilyen tudatosan csinálta volna. este pedig elképesztő hangosan kacagott valami hülye hangeffekten, amivel szórakoztattam, amíg v. engedte neki a fürdővizet. annyira szeretetreméltő kisbaba, szeretek vele időt tölteni.

tegnap délután végül még egy hóember-építésre is futotta a teraszon, sikerült összetalicskáznom valahogy egy mini-hóembernyi havat. én építettem, á. kereste a szemeknek való kavicsokat, aztán rombolt. nagy lelkesen még a zöldségeshez is elszaladtunk répaorrért, ha másnap megint esne a hó, ami ugyan végül elmaradt, de legalább á. nyers répát előreggelizett ma. 

viszont a hét híre egyértelműen az, hogy megvan az örökbefogadott gyerekházunk, méghozzá hernádszentandráson. ami azért kedves egybeesés, mert nagyon közel van ahhoz a zempléni kéktúra szakaszhoz, ami az első komolyabb, több napos kéktúránk volt anno v.-ral, és ahol először beszélgettünk a gyerek-témáról borozgatás és biliárdozás közben (régi szép idők!). szóval az a terv, hogy leutazunk családilag egy hosszú hétvégére, túrázunk és visszük, amit csak tudunk. szerencsére olyan nincslistája van az intézménynek, ami relatív kevés utánajárással teljesíthető (pelenka, mosószer, öblítő, nedves törlőkendő) vagy valóban csak szét kell kicsit nézni itthon (gyerekruhák, felnőttruhák). játékból meg nem álltam meg, és vettem nekik az ikeában fasín- és mozdonykészletet - ez is á. örök kedvence, és szerintem minden gyereknek jár, hogy építhessen vonatpályát. 

most pedig megyek, és amíg nem ébred j. az első kajálásra, addig írok listát a téli tematikájú dalokból, mert az jutott eszembe, hogy kinyomtatom és összefűzöm a szövegeket, hogy legyen belőle egy kis füzet, mit kidekorálhatunk a gyermekkel együtt (meg hogy ne a telefonomon kelljen nézni, ha valami nem jut eszembe).

már tavaly is élveztem á.-nal a havazást, és egészen új perspektívába helyezve láttam az egyébként általam nem annyira kedvelt telet, na de idén! azt leszámítva, hogy j. éjszaka kicsit megzakkant a közelgő hóeséstől (a védőnőnk mondta egyszer, hogy ezen ne csodálkozzak, ők a rendelőben a babák sírásának a milyenségéből tudják, hogy hamarosan hó lesz), ez a hajnali havazás egy igazi ajándék! persze, így a fővárosban rögtön megindult az olvadás, de azért még tudtunk egyet hócsatázni a kertben (főleg én kellett, hogy dobáljam á.-t, aki állt egy helyben és vigyorgott), és megszülettek á. első sk. hóangyalai is. elég gyorsan ráérzett az ízére, úgyhogy most van egy egész szárnyas hóhadseregünk. 

ja, és aki izgult volna a témában: szerintem holnap délelőtt nagymamai segítséggel eljutunk az ikeába! szóval idén nekem már novemberben karácsony lesz.

ma délután eljutottam a kedvenc ékszertervezőm új, egyben első saját műhelyének-showroomjának a megnyitójára (ha nem is a fő eseményre, de legalább a nyitónapok végére). a 45 perces békávé út alatt pedig végre minden üzenetre válaszoltam értelmesen, hetek óta először valóban belefeledkezve az írásba. akik láttak, biztos full mobilfüggőnek néztek, de hát tényleg aranyat ért minden egyedül töltött perc. 

ráadásul azt mondta f., hogy decemberben tart gyűrűkészítő workshopot, gyorsan be is jelentkeztem rá n. és a magam nevében. a hét másik szuper híre, hogy i. pedig volt itt tegnap babaruhákért, és az a terve, hogy idén újraéleszti a karácsony előtti könyvklubos bonbonkészítés hagyományát!

szóval szerintem j. lesz decemberben a legelfoglaltabb négy hónapos kisbaba (pláne, hogy most jut eszembe, hogy még masszázsra is megyek vele, awwwww.)

 

szóval tényleg eléggé random, hogy mikor és milyen ötletek jutnak eszembe. az pedig pláne random, hogy ezek közül melyikkel kapcsolatban érzem azt, hogy könnyen megvalósítható - úgy értem, két kisgyerek mellett is relatív azonnal, még mielőtt kiesik a nemalvástól és hormonoktól lyukas memóriámból.

tegnap ilyen volt az, hogy kiürítsem azt a kosarat, amit majd adventi könyvkosárnak szánok, jelenleg viszont j. babakönyveit tároltam benne jobb híján (értsd: á. elől kicsit elzárva, hogy ne csapjon le rájuk minden adandó alkalommal). na, és ennek megvalósításához az kellett, hogy lerámoljam a szakmai könyveim még egy részét arról az egy szem polcról, ahová száműztem őket. úgyhogy most egymás mellett  van gabbard meg a méltán népszerű kissárkány és baba-montessori sorozat. ráadásnak pedig a kiürített polcon megtaláltam az ikeás pingvin-hangszóró töltőjét, amit égen-földön kerestünk, és már azt terveztük, hogy pótalkatrészért kuncsorgunk a vevőszolgálaton. (már ha eljutunk valaha az ikeába, ami tudom, sokaknak rémálom, én viszont végzetesen függő vagyok, és mini.nyaralásként álmodozom róla.)

amúgy sem tudom, mikor lesz kapacitásom újra szakmát olvasni. a tesz-vesz város annyival izgalmasabb!

szembejött instán egy poszt pont arról, hogy mennyire hasznos a naplózás, és ilyenkor mindig leesik, hogy amúgy van nekem egy csomó klassz eszközöm arra, hogy lecsillapítsam a nehéz érzéseimet (futás, festés, írás), csak momentán ezek nem elérhetőek. 

amúgy nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. kilenc éves voltam, éppen túl anna frank naplójának a kiolvasásán, amikor kaptam egy nagyon kis alakú, lakattal lezárható füzetet szülinapomra. rögtön tudtam, hogy ebből napló lesz, és anna frank mintájára az első dolgom volt elnevezni. évekig rebekának címeztem a hipertartalmas bejegyzéseimet (“kedves rebeka! ma voltam az iskolában, és kaptam két ötöst. na megyek játszani!”), aztán gimi alatt változott a női nevek terén az ízlésem, és rebekát lecseréltem adélra. tizenhárom évesen, amikor a házba költöztünk, még biztosan neki írtam, aztán egy ponton felnőttem csökkent a modorosságom, az egyetemi évektől pedig a füzetekről word dokumentumra váltottam. olyan mennyiséget írtam 2007-től kezdve, hogy hetek kellenének végigolvasni, de nagyon sok érzelmi viharon segített át ez a grafománia. 

nem tudom, jobb anyuka tudnék-e lenni, ha lenne napi fél órám naplózni. nem tudom, nem lehetne-e megtalálni ezt a fél órát minden nap. (most azt érzem, nem, vagy csak olyan áron, hogy akkor nem lesz itthon kaja meg nem megyek el manuálterápiára meg nem lesz családi fotóalbum meg megszűnik az összes maradék szociális kapcsolatom. de talán a következő projektem az kéne, hogy legyen, hogy kidolgozok magamnak egy effektívebb heti rutint, randomkodás helyett külön dedikált idővel az online bevásárlásra, az online kreatív ötletelésre stb.. így leírva nem is tűnik annyira mission impossible-nak.

feltaláltam a spanyolviaszt a toddler-dacoskodás ellen: kérj segítséget! úgyhogy ma nálunk á. hozta be és pakolta ki a kiflis bevásárlást, tette át a ruhákat a szárítógépbe, de még levetkőzni is segített nekem a délelőtti játszóterezés után. és annyira élvezte ezeket a látványosan felnőtt tevékenységeket, hogy percekig elfelejtett nemet mondani. 

beszéltem ma pár emberrel, és mindenki megnyugtatott, hogy ez a mostani covid ilyen elhúzódó, hetekig is eltartanak a tünetek. szóval lehet, hogy mégsem olyan ramaty az immunrendszerem, mint amin állandóan agonizálok. 

de azért nyaff és fránya köhögés, ahogy azt á.-nal mondani szoktuk.

éééés, dobpergés, eljutottam fodrászhoz! (mondjuk ez félóra hajkigubancolást követően egy szimpla hajvég-vágást jelent a közeli biohair szalonban, de úgy örülök neki, mint más egy egynapos spa-élménynek.)

délután végre értelmezhető hosszúságút sikerült aludnom, először, amióta beteg vagyok (eddig vagy nem tudtam a magam vagy á. betegsége miatt aludni akkor sem, vagy húsz perc után ébresztett egy köhögőroham). ez már tényleg a fény az alagút végén!

holnap anyukám elviszi délután á.-t egy kicsit, mindkettőnknek jót fog tenni, a héten eléggé egymás agyára mentünk szerintem így, hogy elmaradt a szokásos külön töltött idő. tudom én, hogy idegrendszeri érés meg hogy ilyenkor elsősorban neki nem jó, de nagyon durván triggerel ez a semmisejó-állapot, amiben mostanában van - teljesen bekapcsol tőle a nem vagyok elég jó-sémám. ha csak napi néhányszor zajlik ilyen típusú interakció, azt tudom a helyén kezelni, de amikor nonstop ez van, akkor egész egyszerűen menekülhetnékem támad. és ennek a fajta kölcsönös triggereltségnek csakis a külön töltött, mindkettőnk számára minőségi idő az ellenszere, úgy érzem. ha nem velem vagy az apjával van, ő is könnyebben átkapcsol a dacolásból, én pedig tudok kicsit töltődni, hogy legyen miből adnom aztán újra. 

ráadásul anyukám azt ígérte, hogy keres nekem otthon felnőtt puzzle-t, ugyanis ahogy beszéltünk á. kirakós-mániájáról, rájöttem, hogy akár párhuzamosan is nyomhatnánk vagy együtt, ahogy egyre ügyesebb lesz. szülinapomra kaptam ugye v.-tól meg tőle egy minket ábrázoló, 128 darabos puzzle-t, amit úgyis minden nap kirakat velem, és hát én is nagyon élvezem, teljesen bele tudok feledkezni. titokban azt remélem, hogy anyukámnál van az az óriási világpuzzle, amit gyerekként egymilliószor kiraktam, annyira izgalmasnak találtam a különböző népeket ábrázoló képeit. de igaziból bármi megfelel, remélem, segít egy kicsit mindfulnessebbnek lennem. (a dolog egyetlen szépséghibája, hogy nincs nagyon olyan hely a házban, ahol tartósan ott hagyhatnék egy félkész puzzle-t, szóval csak maximum 200 darabosok jönnek szóba. de legalább máris van egy wannabe-hobbim a nyugdíjas éveimre.)

ma már tettem rúzst, mielőtt á.-nal elindultunk a zöldséges-patika körre. szóval javulok (remélem, a bennem tábort verő vírusok is így gondolják). á. egyértelműen jobban van, bár a köhögés őt is nagyon zavarja éjszaka, így aludni továbbra sem sokat tudunk. de az energiaszintje, kedve kezd a régi lenni, ma például már messziről lelkesen kiabálta az egyik bolt kirakatát látva, hogy "az ott szalámi!", én meg vigyorogva magyaráztam a szintén vigyorgó járókelőknek, hogy szereti a gyermek a szalámit, na. 

annyira szerettem volna a hétvégén már menni valahova, de szerintem ezt még bőven el kell engednem. helyette megpróbálok időt szakítani egy kis terápiás rendrakásra itt-ott a házban. (sose gondoltam volna, hogy a gyerekek előtti életemből ez például hiányozni fog: hogy bármikor szelektálhassak-szortírozhassak egy jót, amikor a lelkemnek szüksége van rá.)

 

hát, nem ez életünk hete. viszont a gyerekes lét furcsamód megszerettette velem ezt a szutykos novembert is. annyira cuki á. az új overálljában, és annyira izgi számára a világ sötétben, hogy valahogy eszembe sem jut azon agonizálni, hogy jaj, de rövidek a napok, jaj, de szürke az ég. 

azt pedig még nem is örökítettem meg az utókornak nagymama-önmagamnak, hogy mennyire szeret az én nagy-kisfiam kirakósozni. de úgy képzeljétek, hogy ilyen három éveseknek való puzzle-kat rak ki emlékezetből, most már saját, kreatív sorrendeket kitalálva. elképesztő vizuális memóriája van (szóval talán mégis örökölt valamit tőlem is?), és élvezi tiszta szívéből, látszik rajta. a teknős-figurából ún. “fura állatokat” is ki szokott rakni, ezek teljesen a saját fantáziájának a szüleményei, és általában tényleg hasonlítanak valamiféle élőlényre. annyira büszke vagyok rá, mégha sokszor azt is érzem, hogy a zseniségének túlfejlettségének picit túl nagy ára van (és inkább ne érdekelnék a betűk, csak aludna nélkülem, rendesen).

ami ma jó:

- megjött anyukám új autójába á. gyerekülése, amit eredetileg ő akart megvenni, de aztán rájöttem, hogy én akarom megvenni (így se lehet viszonozni azt a sokat, amennyit segít nekünk),

- az utolsó erőmmel még előhívattam j. 3 hónapos koráig bezárólag a képeket, és most alig várom, hogy folytathassam a párhuzamosan futó ötezer fotóalbumot,

- délelőtt á.-nak és nekem is volt ereje ugrálni picit a trambulinon,

- említett gyermek imádja az új, állatmintás téli overállját (érdemes volt órákat böngészni a vinteden!), úgyhogy még az öltözésből sem volt dráma,

- szerintem picit mintha kevesebbet köhögnék.

vasárnap hajnal óta á. is beteg, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy két nap alatt összesen két órát sikerült aludnom, mert vagy a lázasan vergődő gyereket próbálom álomba nyugtatni, vagy a saját köhögésem nem enged nyugodni. j. az egyetlen, aki úgy tűnik, szerencsésen megússza - éljenek az anyatej-antitestek! ebből a szempontból örülök, hogy én lettem először beteg, mert ő így a kezdetektől kapja az általam termelt ellenanyagokat. 

mivel semmi kedvem részletezni, mi és hogyan nehéz most, nézzük inkább azt, ami jó:

- gyönyörű színes adventi gyertyáink lesznek, ma érkeztek meg a szivárvány minden színében - ahogy ez egy színimádó kétéveshez passzol,

- találtam egy csomó örökölt téli sapkát á.-nak, úgyhogy azt mégsem kell venni,

- szombaton egy csomót haladtam az intermezzóval, és annyira izgulok, hogy minden szereplő számára hepiend legyen,

- új levelet és hajtást hoz az orchideám - és ha ez így marad, ő lesz az első orchidea, akit nem ölök meg egy éven belül (nem mellesleg, ez az első anyák napi virágom v.-tól á.-tól, amit idén májusban kaptam),

- a gyömbértea íze.

na, és erre a "többezer játék"-témára rácsatlakozva megint, rá kellett döbbennem, hogy az anyaság nekem meg többezerszeresére* növelte a szociális érzékenységemet. ami, ha full őszinte vagyok, korábban  eléggé alacsony szinten volt, amennyiben eltekintünk a hivatásomtól. a magánéletemben mindenesetre nem különösebben foglalkoztattak a nagyobb, társadalmi kérdések - persze, elborzadni el tudtam, de ritkán jutottam el a cselekvő fázisig. amióta szülő lettem, egyértelműen jobban érdekel minden, ami a gyerekeim jövőjére kihathat, gyerekekkel kapcsolatos szervezeteknek adom az adóm egy százalékát, illetve sokkal nehezebben tolerálom mások szenvedését (ebben mondjuk korábban sem voltam jó). és egyszerűen ugyan sokkal kevesebb agysejtem időm van, mégis képtelen vagyok passzív maradni. tetszett ez a foxpostos adománygyűjtés, mert gyorsan elérhető volt, de egyértelműen nem elégített ki. és mire nem jó az instagram, most szembejött ott ez a csoda. az elnevezés is szimpatikus (örökbe fogadok egy ovit, annyira kedves szerintem), a koncepció pedig pláne. én gyerekház-örökbefogadónak jelentkeztem értelemszerűen, egyelőre ezt a korosztályt (0-3 év) ismerem, és számukra tudok akár itthon találni további jóságokat**. ha jól értettem, a csomagot személyesen is elvihetjük, ez pedig á.-nak olyan élmény lenne talán, ami talán valami mélyebb szinten vésődik be a lelkébe, mint ha csak elmegyünk az automatához együtt feladni egy cipősdobozt.

*: jó, nyilván túlzok, csak tetszik így ez a mondat, kellően színpadias.

**: addig meg utaltam nekik, mert amíg a valóban bőkezű CSED-et kapom, legalább értelmes dolgokra szórjam el a pénzem.

úristen, amúgy tudjátok mi a legújabb drámám? a fehérzaj, amit időnként benyomok j.-nak az elalvást megsegítendő, teljesen elrontotta a spotify-algoritmusomat. weekly discovery címén tegnap mindenféle rendkívül chill és monoton zajokat zenéket dobott fel, az előadók között pedig olyanok szerepeltek, mint hypnobirthing oasis, earth meditation és calm. gyorsan hallgattam is tegnap inkább egy kis lady gagát, nem is tudtam, hogy van relatív új albuma - igaz, annyira nem tetszett végül. viszont az anahit, úristen. annyi erő van ezekben a dalokban, esküszöm, még az immunrendszerem is magasabb fokozatra kapcsolt. 

a nagyinál alvás végül megtörtént, csodával határos módon továbbra is csak én vagyok beteg. drága elsőszülöttem természetesen ottbezzeg átaludta az éjszakát, most meg vígan játszik a többezer játék egyikével, amikkel anyukám felszerelte a háztartását. úgyhogy én megyek is addig, és ellopom a gyerekek inhalátorát egy körre. 

nem mondom, hogy könnyű úgy gyógyulni, hogy tegnap tizenegy percet kellett dekkolnunk a pataknál a sarkon, csak hogy láthassuk az adott koraesti idősáv egyetlen új villamosát (caf urbos, akit érdekel esetleg a téma). hihetetlen, hogy az egyébként maximum egy-két perces türelmű kisfiam mikre nem képes, ha kellően motivált. újabban a patak körüli futópályán is szoktunk futni, és szuperügyes benne á.. meséltem neki ma, hogy tulajdonképpen már a hasamban is futóversenyre járt, amikor még kis morzsa volt meg avokádó*, szóval semmin nem csodálkozom. várom a tavaszt, hogy én is újra futhassak rendesen, csak valamikor addig még időt kéne szakítanom arra, hogy egy medencefenék specialistával konzultáljak a biztonság kedvéért. 

a nem túl fényes éjszaka után különben azzal vigasztaltam magunkat, hogy feltettem a bakelit-lejátszóra az egyik örök kedvencet: vivaldi négy évszakját. eszembe jutott ugyanis, hogy á.-nal mennyivel több zenét hallgattunk babakorában - eleve volt a hasfájós sírás elleni egy órás tánc-session minden este, napközben pedig rengeteg komolyzene, na meg a kedvenc szomorú zenéim, amikor már nagyon fáradt voltam és jól esett kicsit sírnom. most viszont annyira állandó(nak érzem) a zajt, j. pedig egyáltalán nem hasfájós, nagyon könnyű lekötni a figyelmét még este is, hogy nagyon ritkán jut eszembe bármilyen zenét berakni. úgyhogy most szeretnék erre tudatosabban figyelni, mondjuk reggelenként mindig hallgatni valami szépet a háttérben. talán mindannyiunk idegrendszerének segítene. 

*: mostanában gyakran kérdezi, hogy ő mikor volt kis morzsa, mert j.-ról mondtam neki korábban, hogy nemrég még csak kis morzsa volt. az avokádó meg az egyik kedvence, és a két terhességem alatt készült gyümölcsfotók között mindig meg kell neki keresni.

amilyen gyorsan letarolt a nyavalya, olyan gyorsan változnak is a tünetek, úgyhogy a tegnapi egész napos láz után éjszaka máris beléptem a taknyos-köhögős fázisba. most a fő aggodalmam, hogy á. ne kapja el (persze j. sem, neki kedden jön ugyanis az újabb oltás), mert be van ígérve szombatra a nagyinál alvás. nem is tudom, ő vagy mi várjuk-e jobban. én a hét elején már fodrászról és fotóalbum-ragasztgatásról álmodoztam, meg hogy végre haladok majd pár oldalt a sally rooney-regénnyel. 

ma azért már kimentem ugrálni a kertbe (ennyit a betegség luxusáról valóban), tudniillik á. valahogy v.-ral nem akart sem tegnap, sem ma elindulni a játszótérre. szerintem egyébként aggódik értem, meglepően könnyedén elfogadta azt is, hogy nem együtt fürdünk, és nem ehet a tányéromból, pedig ezek a nem-ek egyébként kisebb-nagyobb balhékba szoktak torkollni. magyaráztam neki a betegségről, hogy ha esetleg tényleg ijesztő lenne számára a szokatlanul gyenge állapotom, akkor jobban megértse, ne szorongjon. úgy láttam, nagyjából átmentek az üzenetek, ma már kevésbé bújt reggel, azt ismételgetve, hogy a "mami most beteg. mikor nem lesz beteg?".

még mielőtt beütött volna a krach, nézegettem a naptáramban a gyerekekkel kapcsolatos kötelező időpontokat, és leesett, hogy december 1-je már advent lesz. és ugyan mantrázom magamnak, hogy nem idén leszek a legszuperebb adventezős anyuka, azért szeretnék egy-két apróságot becsempészni a mindennapjainkba. meg így visszagondolva olyan szomorú, hogy nekünk otthon nem igazán voltak családi hagyományaink, kicsit olyan hiány ez, mint a magyarországi kirándulások teljes kimaradása az életünkből. szóval nyilván volt adventi koszorúnk, de arra nem emlékszem, hogy valaha is leültünk volna együtt négyen meggyújtani a gyertyát, tartani egy lassabb ebédet-vacsorát, közben beszélgetni az ünnepről, bármiről. úgyhogy feltett szándékom ezen változtatni, de ehhez először is szeretnék idénre valami félig-meddig diy adventi gyertya-installációt, aminek az elkészítésében akár még á. is tud segíteni. 

valami ilyesmire gondoltam, csak színes gyertyákkal, mert ráadásul így a következő kiránduláskor a fenyőgally-gyűjtés is tud egy közös projekt lenni, üvegcséim meg vannak itthon elfekvőben:

(és bocsánat, akit triggereltem november elején egy félig adventi poszttal: a helyzet az, hogy a jelen kisgyerekes életemben december 1-ig szinte tényleg csak hármat kell aludni.)

fú. mindig, amikor azt hiszem, hogy ennél nehezebb már nemigen lehet, az élet újabb szintet lépet meg velem. tegnap délután a semmiből olyan szinten beteg lettem, hogy én ilyet még sosem, de komolyan. értitek, amikor egy órája még ugráltam a trambulinon á.-nal, aztán hirtelen olyan magas láz, hogy a hajam is fáj. egész éjjel két paplan alatt vacogtam, már amikor nem szoptattam, vagy nem á.-hoz rohantam vánszorogtam be. 

szerintem be kéne tiltani, hogy az anyukák betegek legyenek. egyszerűen nem összeegyeztethető a két szerep.

(v. pedig már megint miattam nem megy dolgozni, ami eléggé faramuci érzés. apróságokban és ritkán nem okoz gondot kérnem, és most is viszonylag gyorsan meghoztam a döntést - ebben segített mondjuk, hogy este alig bírtam beemelni á.-t a kádba. azt is tudom, hogy neki ez oké, sőt, a munkahelyének is oké, erről direkt beszéltünk már amikor j.-nal teherbe estem. mégis, nehezen szabadulok valamiféle bűntudattól. meg hát vannak olyan anyák, jó sokan, feltételezem, akiknek meg kell oldani és kész, szóval ne legyek már ilyen nyámnyila. najó, azt azért még most is felmérem, hogy ez a mondat mekkora baromság. ezek a nők ugyanúgy kérnének segítséget, ha lenne kitől.)

amúgy már csak azért is nagyon remélem, hogy a tesóm és az argentin pasija együtt maradnak (amellett, hogy én is szeretnék unokaöcsiket/húgokat), mert most eléggé komolyan gondolom, hogy január-februárban mi is kirepülünk vele a következő tripjére. nem hiszem, hogy egy ilyen utazásnak lenne jobb időzítése, á. már elég nagy ahhoz, hogy jobban meg lehessen vele beszélni, hogy mi vár rá, de még nem jár közösségbe, j. viszont még elég pici lesz év elején is, épphogy beinduló mozgásfejlődéssel. 

tudom, meglehetősen éles a kontraszt aközött, hogy á.-nal belföldön is alig mentünk az első évében, és csak másfél éves korában vállalkoztam az első külföldi útra, meg egy tizensok órás repülőút között két pici gyerekkel. mégis, valahogy bennem az van, hogy míg az egy gyereket kizárólag a magam kedvére rángattam volna ide-oda, és nekem ez sehogy se érte volna meg, addig most ez már nem csak rólunk, felnőttekről szól, hanem á.-ról is. akit egyre inkább érdekel a tágabb világ (jó, persze továbbra is izgalmas neki minden nap elmenni a közeli patakpartra vagy nézni a buszokat a trambulinból), és akinek egyre explicitebben hiányzik a nagynénje egy ilyen hosszú távollét alatt. és tényleg azt hiszem, hogy könnyebb lenne (lesz) egy 5-6 hónapos babával mindez, mint egy már aktívan mozgó kis ingerkeresővel.

szóval, drukkoljunk mind az argentin-magyar vegyesnek!

más gyerekének is van arra egy hetedik érzéke, hogy kizárólag akkor van jól el egyedül váratlanul hosszú ideig, amikor direkt nem kezd bele az illető szülő semmi hosszadalmasabb, hasznos dologba? ellenben amikor - látva, hogy a gyermek teljesen belefeledkezett, kivételesen aktív asszisztencia nélkül egy játékba - elkezdene valamibe ő is belefeledkezni (mondok egy nagyot: rossmannos rendelés), azonnal megjelenik a csemete, hogy “másszunk fel a mamihegyre?” (nem fiktív példa)? 

hétköznapjaim két cirkalmas körkérdésben.

különben pont azzal az egy darab, az enyéimmel hasonló korú kisgyerekes anyuka barátnőmmel értekeztünk a múltkor arról, hogy mennyire esélytelenek vagyunk újabban elintézni bármit. korábban á. alvásidejében gondoltam át a soron következő bevásárlásokat mondjuk, vagy akkor végeztem hosszabb kutatómunkát (ajándékok, ruhák stb.). ennek ugye most eléggé lőttek, mert j. ennek az idősávnak egy részében ébren van, aztán mire őt is elaltatom, nagyjából agyilag zokni vagyok, és még az se jut eszembe, hogy amúgy írtam előre listát a lopott másodperceimben, amit akár elő is vehetnék. a másik opcióm az éjszaka-hajnal lenne, olyankor viszont vagy szintén agyhalott vagyok, vagy túl zaklatott a nehéz éjjel miatt, netán dacoskodom a világgal - nehogymár még olyankor is hasznos legyek! 

ha elő kell vennem mégis valamiért a mobilom úgy, hogy á. látja, mindig elmondom az okát, de néha még így sem tolerálja (érdekelni különösebben nem érdekli, fotókat néha megnézhet rajta ő is, meg kép nélkül hallgattuk már különféle állatok hangját). és tudom, emiatt sokan megköveznének, de néha visszasírom azt az időszakot - kizárólag ebből a szempontból -, amikor még maratoni szoptatásokat tartottam, és közben volt időm napközben szociális életet élni, éjszaka pedig netflixezni. j. szoptatásai alatt fel sem merül a telefonozás, ő teljesen funkcionálisan, étkezésre használ, sőt, ha végzett, még kicsit mérges is tud lenni, hogy jön a tej. á. viszont egy-másfél órát fixen csüngött rajtam (ami az első 3-4 hónapban a nap nagy részét le is fedte), és hát, a köztes időben sem nagyon szeretett nélkülem lenni. és továbbra is azt gondolom, hogy a korábbi életvitelemhez képest az egy brutális ingermegvonás volt, tulajdonképpen egy teljesen természetellenes létforma számomra, és ha nem lett volna telefonom, akkor valószínüleg megkattantam volna kicsit. félre értés ne essék, szerintem is el lehet merülni a kisbabánk tekintetében öt percre, tízre, tizenötre, de az egy óra - számomra - nem valószerű. (pláne, hogy á. amúgy ezt a mutatványt általában csukott szemmel csinálta, eleinte jól meg is tévesztve engem azzal, hogy juhúú, elaludt.)

hogy mit akartam ebből az egészből kihozni? talán csak annyit, hogy rohadt nehéz ez az idei blogvember, mégis nagyon jól esik, hogy kisajtolok magamból időt magamra. 

annyiszor kelt már mindkét gyerek, hogy teljesen kiment az álom a szememből, de így legalább van esélyem megírni a mai blogvember-adagot. vagy legalább elkezdeni, hátha közben elálmosodom mégis. szép volt ma (tegnap) az erdő, de a legjobb számomra kivételesen nem ez volt most, hanem találkozni v. egy barátnőjével, akinek 10 hónapos a kisfia, és nyilván csupa anyuka-témát tárgyaltunk meg. örülök nagyon a megmaradt nem-anyuka barátnőimnek, annak, hogy velük viszont csupa nemanyuka-témában szoktunk értekezni, ugyanakkor nagy szükségem lenne olyanokra, akik ugyanabban vannak, mint én, mint mi. és most itt nem futó udvariassági diskurzusokról beszélek a játszótéren, hanem valódi barátságokról. 

minden extravertáltságom ellenére nem vagyok egy nagy barát-halmozó, épp ellenkezőleg. mondhatunk válogatósnak is. á. létezése óta lényegében egyetlen barátnőm lett, m., akivel ráadásul a második terhességünket már majdnem szinkronban toltuk végig, szóval tényleg nagyon egy cipőben járunk. csakhogy ők most elköltöznek, és ugyan szinte minden nap megírjuk egymásnak a sirámainkat + örömeinket, egyikünknek sem erre lenne szüksége. sajnos az említett, ma megismert barátnő is solymáron lakik, pedig tényleg tökre megvolt a flow köztünk. viszont az elmúlt két hétben, amióta á. újra hajlandó elhagyni az otthonunkat (előtte volt egy furcsa epizód, feltételezem egyfajta szeparációs szorongásos hullám, amikor sehova nem akart menni, vagy ha igen, akkor is cipeltette magát. amivel nem elvi bajom van, sőt, tök szívesen felveszem, csak egyszerűen nem bírja a vállam-derekam a jelen, krónikusan fájó állapotában), az egyik játszótéren találkoztam egy korombeli és nagyon értelmes nővel. kölcsönösen megörültünk egymásnak, azóta többször dumáltunk is. egyelőre visszafogtam magam, és nem hívtam meg őket a kertünkbe bandázni, nehogy teljesen elijesszem, de szerintem hamarosan eljutunk erre a szintre. izgulok, jobban, mint az utolsó párkeresős időszakom bármelyik randija előtt. 

ma kirándulni megyünk megint - egy kicsit kevésbé ambiciózus távot tűztünk ki, mint a múltkori 18 km -, annyira szeretném megmutatni á.-nak a színesedő erdőt (és két hete durván zöld volt még minden, legalábbis a pilisben). 

kisgyerek(ek)kel indulni mindig egy külön mutatvány, de ma nagyon szeretném tartani a tempót, ugyanis amikor pénteken bringáztam a foxpost csomagokért (vintedről vadászott télikabát á.-nak és gumicsizma nekem), vettem észre, hogy még pont máig van foxpost x bohócdoktorok adománygyűjtés. na és nekem, amióta az első játékokat kaptuk, böki a csőröm, hogy mennyi holmija van feleslegesen á.-nak, és ez micsoda pazarlás, ingerelárasztás, felesleges luxus stb.. és valahol igaziból szégyellem is. konkrét játékot én különben alig veszek, mivel rájöttem, hogy a családjainkat esélytelen leszoktatni az ajándékozásról, teljesen mindegy, hogyan kérem őket, mit találok ki helyette. (ékes példája ennek á. 2 éves szülinapja, amire apukáméktól direkt egy nagy és hasznos dolgot kértem - kerti sárkonyhát, amit imád á., és minden nap használjuk -, mégis, utána muszáj volt még három hangos-villogó-csillivilli járművet venniük, merthogy azokat is hogy szereti a gyerek. azért v. arcát is érdemes lett volna lefotózni, amikor hazaért, és meglátta a járműparkot.) az én gyengéim a könyvek, viszont ott azzal nyugtatom magam, hogy tényleg nagyon szereti az összeset á., és általuk mégiscsak az olvasás értékét adom át.

na szóval tegnap á.-nal átnéztünk egy hatalmas ládányi játékot, és együtt kiválasztottuk azokat, amiket odaadunk a “beteg gyerekeknek”. meglehetősen öntudatosan hozta meg a döntést, mit szeretne megtartani, és mit adhatunk oda, irtó cuki volt. úgyhogy most hamarosan indulunk is, és akkor délután még talán lesz idő elszaladni a csomagokkal. fingers crossed. 

természetesen máris buktam a blogvembert, de mintha tavaly is csak 2-án kezdtem volna, és egyébként is a tegnap a szülinapom, szóval még a szokásosnál is elnézőbb vagyok magammal. épp egyik gyerekem sem igényel, de a hajnali szoptatás után már esélytelen vagyok visszaaludni - mi másra használhatnám ezt az időt, ha nem blogolásra?

éveken át visszafogtam magam, mert valamiért azt gondoltam, hogy nem illik felnőttkorban már, de én nagyon szeretem a szülinapomat. egész héten vártam, és nagyon remélem, hogy á.-ra át tudom majd ragasztani ezt a lelkesedést, pontosabban a lelkesedés szabadságát (j. már most lelkes kisbabának tűnik, ha lehet ilyet mondani, szóval érte nem aggódom). n. hozott hatalmas csillogó állatos lufikat (á. egy gepárdot szánt nekem állítólag, így az az egyik, az a tipikus “annyira csúnya, hogy már szép”-kategória), meg ilyen aranyszínű csodafüggönyt, amit felaggattunk a nappali és a folyosó közé. el tudjátok képzelni, mennyire volt eksztázisban a kétéves.

hogy melyik volt a nap legjobb része, nem tudnám megmondani. a közös puzzle-rakás kora reggel, még pizsamában, a dunaparti kacsaetetés, vagy amikor hirtelen átéreztem, hogy minden, napi szintű mélypontom dacára ez a lehető legcsodásabb élet, amit élhetek. n. pedig olyan levelet írt az ajándékom mellé, hogy ha eszembe jut is, sírok. 

és igen, az elmúlt éjszaka után is meg fogom magamnak engedni az önsajnálatot, de ez teljesen összefér azzal a biztos tudással, hogy nekem a legjobb most.

annyira fiús anyuka vagyok, hogy újabban már én is vonatozásról meg menetrendekről álmodok. már amikor a gyermekeim hagynak aludni.

az elmúlt tíz napban szép sorban mindannyiunkat ledöntött valami vírus a lábunkról, szóval maradjunk abban, hogy nem volt túl könnyű emlékeztetni magam arra így a hétköznapokban, hogy miért is jó, ha az embernek gyerekei vannak. á. testvérféltékenysége, dackorszaka és kapcsolódó szeparációs szorongása elképesztő magaslatokat dönget, amivel kapcsolatban a legmarkánsabb érzésem* a tehetetlen düh. és utálom, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy ha többet aludnék, akkor legalább dupla ennyi esetet tudnék kreatívabban kezelni. és utálom, hogy ha több valódi énidőm lenne (most nem arról beszélek, amikor elsprintelek kozmetikushoz/manikűrre/manuálterápiára, mert ezeket basic emberi jogomnak tekintem, anyaság ide vagy oda), akkor sokkal lelkesebb anyuka tudnék lenni. és utálom, hogy ezekre most nincs valódi megoldás, főleg az alvásra nem. 

szóval most még nagyobb szükségem van a jó dolgok listájára (és ha megint csinálnánk a blogvembert, az talán segítene egy hálásabb, optimistább mindset újbóli felépítésében - úgyhogy én szerintem bele fogok vágni, már csak ezért is, hogy challengeljem magam. a fejemben itt sorakoznak az értékek, amiket szeretnék a gyerekeimnek továbbadni, illene akkor aszerint is élnem, ugyebár.):

- j. nevetése (valami elképesztő cuki, nagyon szeretek vele kettesben lenni, és megteremteni azt az időt, amikor zavartalanul rá tudok hangolódni),

- új pizsama,

- fényfüzérek a fűzfán, amitől egészen mesebeli lett az esti kert,

- sally rooney új könyve (igen, még mindig, mivel esténként olvasok belőle 10-20 oldalakat max),

- egész gyors gyógyulás a náthából (már csak j. orrát kell szívni, de alapvetően ő is jól van),

- új képek a falainkon,

- a tegnap reggeli palacsintasütés á.-nal, ami most már bátran nevezhető szombat reggeli rituálénak,

- v. szuperül sikerült szülinapja (isteni tiramisut csináltunk á.-nal, amit igaziból hagytam, hogy főleg ő alkosson, és végül szinte meglepetés volt minden ajándék, na meg az is, hogy lesz “buli” ),

- a kádban fürdés tegnap, amíg á. a nagynénjével bandázott valahol budán, j. pedig az apukájára kötve aludt,

- dunakeszi állatsimogató,

- a mára tervezett kirándulás - az első kéktúra az új családi  felállásban.

*: nyilván emellett együttérzek vele, látom a küzdelmét a nagy érzésekkel, és tudom, hogy ez most egy ilyen időszak.

amilyen nehezen viselhetőek voltak az idei kánikulák, lehetséges, hogy kibújok a bőrömből így 37 év után, és nekem is az ősz (eleje) lesz a kedvenc évszakom. valahogy mindent élhetőbbnek érzek most, a délelőtti rutint, a játszóterezést, az éjszakai alvást (haha). szeretem, hogy mindannyian szeretjük az erdőt, és á. magától, spontán kér kirándulós programot. megáll velem megnézni a környék színesedő fáit, és lelkesen gyűjti a lehullott terméseket. tetszik ez a része az életünknek nagyon.

az elmúlt héten valahogy jobban vettem az akadályokat, több türelemmel, megadással. sokszor szerintem dacoskodom én is, ami rátesz egy lapáttal egyes helyzetekre. nagyon tudok haragudni, amiért annak a szendvicsgenerációnak vagyok a tagja, akinek az érzéseire még eszükbe se jutott ráhangolódni a szülőknek, viszont aki már semmilyen körülmények között nem tud eltekinteni a saját gyerekével való empatizálástól (legalábbis tartósan biztosan nem). azt hiszem, ez a harag a fő bajom, ezt kapja meg á., és hát, nem akarom, hogy megkapja. úgyhogy tegnap regisztráltam az egyik, általam követett insta-oldal 21 napos kihívására, ami a kiabálás megszüntetésére-redukálására irányul. mert tényleg az van, hogy ide nem elég az önismeret és önreflexió, és ezt inkább most szeretném nyíltan belátni, semmint mondjuk j. két éves korában. plusz ez talán arra is megtanít, hogy hasznosabban töltsem el a szoptatással töltött hajnali holtidőt. na nem mintha a vinted feltúrása a legmenőbb téli overálért nem lenne hasznos.

persze egyébként á. éjjelre belázasodott, és a fél hajnalt mellette töltöttem, amíg hatott végre a gyógyszer, aztán mentem szoptatni a kicsit. nem is értem, honnan vagyok ma ilyen optimista hangulatban. illetve, dehogynem, értem: v. ma itthon maradt munka helyett, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül a nehézségekkel, most pedig átjött a tesóm, hogy amíg v. megünnepli a barátaival a szülinapját, addig legyen segítségem az esti rutinban. és ezek azok a gesztusok, amikből igazán töltekezni tudok.

ami jó:

- a körülöttünk dúló komolyabb, lázas nyavalyákhoz képest megúsztuk egy enyhe náthával az előző hetet (és csak á. meg én voltunk érintettek, úgyhogy nem csúsznak j. első oltásai, ami a nagy parám volt, mivel á.-nal már átéltük és utáltam az állandó késlekedést),

- a hétvégén az egyik éjszaka picit többet aludtam (értsd: többször 2-2 órát egyhuzamban, ami a mostani, egyébként rettenetes, átszoptatott éjszakákhoz képest szupersok - ismét lejjebb adtam az elvárásaimból, úgy érzem),

- megalkottuk á.-nal az első valódi sk. születésnapi ajándékot v.-nak (ld. fent),

- rengeteget levélnyomdázunk, amit á. nagyon élvez ezekkel az újdonsült ujjfestékekkel, amiket amúgy a szülinapi meglepetés miatt rendeltem,

- sally rooney új regénye,

- tegnapi látogatás a budakeszi vadasparkban, ami - az esküvőt leszámítva - az első valódi családi programunk négyesben,

- kitaláltam, hogy csinálok á.-nak egy falra függeszthető napirendet polaroid fotókkal és rajzokkal, és most nagyon lelkes vagyok (mondjuk abban azért kételkedem, hogy egycsapásra megoldaná a rengeteg túsztárgyalást és dacoskodást, ami jelenleg nagyjából minden tevékenység előtt-közben van. de legalább lesz még egy közös rituálénk esténként, ami csak róla szól.),

- beszéltem végül egy szenzoros terapeutával mégis, aki maximálisan megerősítettt abban, hogy egy teljesen átlagos kétévesem van, aki épp az önállósodási törekvések ambivalenciájában és a tesóféltékenység poklában vergődik, és ezt fejezi ki időnként szokatlan módon. megerősített abban is, hogy amikkel próbálom á.-t megsegíteni a benne dúló érzelmek kifejezésében, az jó irány. most azt látom, hogy az egyik ilyen kezd is beérni (ti. két hete szajkózom neki, hogy ahelyett, hogy azt mondja, hogy megijedt valami hangtól* -  a kerti szarkától ezredjére a nap folyamán, a rigó füttyétől, a házunk előtt elhúzó robogótól, a távoli fűnyíró-zúgástól stb. -, ahelyett mondhatja azt is, hogy szeretne egy ölelést, egy összebújást, mivel valószínűleg arra van szüksége, egy kis töltekezésre, kisbabáskodásra. mellékhatásként mondjuk most megint jobban fájnak a vállaim, cserébe viszont felére csökkent a "megijedések" száma, és sokszorosára nőtt a "kérsz valami bújást".),

- j. mindennél cukibb mosolygásai.

*: félreértés ne essék: megijedhet természetesen, és ugyanattól a dologtól is megijedhet sokszor, viszont az ilyen alkalmakkor általában nem láttam rajta semmilyen jelét a valódi félelemnek, viszont minden esetben fizikai kontaktust igényelt - ezért feltételezem, hogy ilyenkor nem ijedtséget tapasztal, hanem valami más, összetettebb érzelmi állapotot.

pénteken újabb mélypontra érkeztem az anyaságomban, amikor is á. altatási procedúrája alatt j. végig sírt, majd á. huszonöt perc után is további teljes testkontaktot igényelt volna (valószínűleg bújkál benne valami nyavalya, mert különben azért le szoktam tudni tenni), én viszont képtelen voltam tovább magára hagyni a kicsit. úgyhogy egyik oldalamon j. szopizott, a másik oldalamon á. fetrengett a hálószobában, amiből végül nulla alvás (á.) és totális kiborulás (én) lett. annyira kimerültem, és annyira mérges voltam, amiért azt a másfél-két óra relatív nyugalmat sem kapom meg, amikor j.-t ugyan szoptatnom kell, de legalább békésen fekszünk egymás mellett és csend (!!!) van, hogy egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást. közben á.-nak azért elmondtam, hogy vele minden rendben, én vagyok fáradt, és azért sírok, és bocsánat, amiért türelmetlen vagyok, blablabla. meg egy kicsit kivonultam a kertbe sétálni a rám kötött j.-val, hátha kiszellőznek az indulataim, plusz hátha ezzel mondjuk jó példát mutatok legalább á.-nak is, hogy milyen eszközökhöz nyúlhatunk a nehéz érzelmi helyzetekben. érzékelhető módon különben nem viselték meg az események (ettől függetlenül aggódom, mint minden nap, hogy maradandó károkat okozok benne), annak pedig kifejezetten örült, hogy végül áthívtam anyukámat segíteni - felmérve, hogy egészen biztosan nem tudok helytállni még több órán keresztül egyedül a két gyerekkel. 

a fentiek hatására - de egyébként is tervben volt már, mivel á. többször spontán kérte - tegnap viszont megtörtént az első nélkülünk-alvás idegenben. szóval á. két évesen és egy hónaposan elindult a felnőtté válás útján - meglehetősen lelkesen, hogy az imádott nagyijánál töltheti az éjszakát. állítólag csak egyszer ébredt hajnalban, és egyszer sem kéredzkedett haza (az elmúlt héten minden nap megbeszéltem vele a forgatókönyvet, és hogy bármikor dönthet úgy, hogy mégis hazajön, ha úgy érzi), és most épp boldogan reggelizik pizsamában. én pedig egy nagyon rövid szoptatós-megszakítást leszámítva hajnal fél3-ig alhattam, és aztán reggel 7 után is visszafeküdtem még egy órára, szóval nem mondom, hogy teljesen új ember lettem, de sok fokkal jobban érzem magam a bőrömben. és hát, az idejét sem tudom megmondani, mikor ültem ilyen hosszan békében a kanapén, pizsamában, semmi hasznosat nem csinálva, senki igényét nem kielégítve. ki gondolta volna egy előző életben, hogy ekkora ajándék akkor csinálni a kis dolgaimat, amikor jól esik, nem pedig akkor, amikor van rá egy fél percnyi lehetőségem.

most már csak az a kérdés, hogy anyukám bevállal-e minden héten egy ilyen sessiont. amekkora köztük újabban a szerelem, igazából nincsenek kételyeim.

 jó dolgaink:

- három óra alvás egyben, kétszer is (felért egy wellness nyaralással, komolyan, és utána pár órán keresztül délelőtt egész összeszedett is voltam),

- lehetséges, hogy j. szeretni fogja a cumit (ez biztosan ilyen nagyon megosztó anyuka-téma - mint a legtöbb anyuka-téma. nekem elvi gondom nincs a cumival, csak á. tiszta szívéből rühelte, így egy idő után már nem is próbálkoztunk. most viszont egészen konkrétan megváltás lenne, hogy ha nem sikerül j.-t elaltatnom, amikor á.-t kell altatnom, akkor a cumival ki tudnám húzni azt a 15-20 percet sírás nélkül),

- isteni a sárgarépánk a kertben, á. az összeset betolta még földmelegen, nyersen,

- minden rendben j.-val (azon viszont erősen gondolkodom, hogy háziorvost váltsunk, mert az egész felesleges kálvária az ő totális és súlyos inkompetenciájának volt köszönhető. nagyon haragszom rá, hogy a második gyerekes lazaságomtól kétszer is megfosztott),

- á. egyre ügyesebben motorozik az utcán, időnként még az általam felállított szabályokat is betartja (ha meg nem, akkor meglepően kooperatív abban, hogy az előre tudott és beígért következmény - aka kismotor elvétele a következő útszakaszra - megtörténhessen),

- néha iszonyú édesek együtt (pl. tegnap körberakta á. a kis játszószőnyeget a konyhai játékaival, miközben j. ott hasalt, máskor meg hozott neki egy műanyag-ananászt, hogy akkor az “a j. cumija”. olvadok ilyenkor rendesen),

- eljutottam manikűrre,

- eljutottam j. lánybúcsújára (mármint másfél órára beugrottam a délutáni etapra, és széttetováltam magam mindenféle lánybúcsúd csodákkal),

- a lánybúcsú előtt végül írtam e.-nek (annak a gyermekvállalással küzdő közös barátnőnknek, aki az első teherbeesésemkor szakított velem eléggé nehezen feldolgozható módon), felvállalva, hogy mennyire szorongok a vele való találkozástól. empatikusan fogadta, így végül maga a találkozás is okés volt (bár nyilván nehezemre esik nem folytatnom azt a közvetlen és mély kapcsolatot, ami számomra mindenféle előzmény nélkül szakadt meg, ergo bennem valójában nem szakadt meg),

- mintha enyhülne á. neheztelése felém (de legalábbis az első hullámvölgy felszálló ágában vagyunk),

- megérkezett az a direkt szülőknek kitalált füldugó, ami reményeim szerint csökkenti majd a szenzoros túlingereltségem, és ezáltal segít türelmesebbnek maradnom,

- szombaton esküvő,

- vasárnap maker’s market! 

egyébként az van, hogy mindkét terhességem alatt tapasztaltam egyértelműen hormonális eredetű, hullámokba rámtörő szorongást. á.-nal az ilyen, maximum fél órás epizódok alatt általában a szülésre szorongtam rá (illetve még ugye az e.-vel való "szakításomra" és annak fantáziált okaira), illetve néha csak a fizikai tüneteket észleltem, és az indított be egy enyhe pánikot. szerencsére a sok évvel ezelőtti fogamzásgátlós élmény segített abban, hogy tudjam, miről van szó, és bízzak abban, hogy gyorsan el fog múlni. aztán szülés után még egyszer volt ilyen - az kifejezetten emlékezetes maradt, ugyanis v. akkor ment (volna) el először otthonról á. születése után pár nappal, az ikeából kellett volna beszerezni félezer holmit, én pedig úgy negyed órával az indulása után hívtam hisztérikusan, hogy zsibbad a bal karom és az arcom, jöjjön inkább haza. addigra már vízionáltam magamat, ahogy (1) elájulok, és magam alá temetem a kisbabámat, (2) megpróbálok arrébb kúszni az egyre jobban zsibbadó testemmel, őt otthagyom az ágyon, de onnan legurul, (3) stroke gyanúval ülök a sürgősségin, ami közben a kisbabám éhesen zokog itthon, mert nem volt időm fejni, és ha mégis túlélem, aztán (4) tuti elapad a tejem a stressztől, és tápszerezni kell, ami az abszolút armageddon, (5) csak pár órát töltök a sürgősségin, de azalatt a kisbabám teljes magára hagyottságot él meg, és életre szóló kötődési zavara lesz.*

j.-nal így posztpartum - egyelőre - se híre, se hamva hasonló élményeknek (szerintem egyszerűen nincs rá időm), a terhesség alatt viszont tök erős klímaszorongás vett rajtam erőt - és tulajdonképpen ezt szerettem volna most kiírni magamból. nyilván korábban sem tartoztam a klímaváltozást-tagadók közé, de úgy tekintettem rá, mint egy, a távoli jövőt érintő problémára. legalábbis semmiképpen nem valamire, ami a gyerekeimet súlyosan érintheti (és itt a hangsúly most a súlyoson van). tisztán emlékszem, ahogy az egyik insomniás éjszakám alatt ismét hatalmas vihar volt, amire teljesen ráfeszültem, hirtelen bevillant egy apokaliptikus jövő, amiben a fiatal felnőtt gyerekeim naponta ilyen viharoknak vannak kitéve, tornádók és hurrikánok között próbálnak túlélni egy aszály sújtotta országban (és közben gyűlölnek minket, amiért felelőtlenül világra hoztuk őket). azóta az érzés irracionális része enyhült (nyilván nem egy random nyári vihartól kell szorongani, ami gyerekkoromban is volt bőven), viszont a mostani hőhullám ijesztő elhúzódása megint előhozta a negatív gondolatokat. főleg a lelkifurdalást a fiaim felé, akikre egy egyre nehezebben élhető bolygót hagyunk. és fogalmam nincs, én személy szerint mit tudok tenni azon kívül, hogy még kevesebb fast fashiont rendelek (szerencsére az elmúlt két évben ezt már jócskán lefaragtam, kábé csak a gyerek hm maradt), szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ápoljuk a kertet (agyaltam, hogy kéne ültetni fákat a csodaszép, ősöreg fűzfa mellé jövőre?), nem igazán autózunk (és a biciklis-kirándulós kultúrát igyekszünk átadni a gyerekeknek is). és ha valamit utálok, akkor az a tehetetlenség és kontrollvesztettség - mondjuk ki szereti. remélem, az ősz kicsit visszahozza az optimizmusomat (oké, ehhez lehet, hogy nem ártana egy rendeset aludni sem.)

*: a posztnak ugyan nem ez a lényege, de egyébként a zsibbadás valós volt, annyira hosszan szoptattam 1-1 pozícióban, hogy egyszerűen megnyomódott egy ideg. a tünetek aztán helyzetváltoztatás és masszázs hatására fokozatosanan elmúltak. a pánik-részen meg segített az ősi módszer: zacskóba légzés. (ilyen, amikor akasztják a hóhért.)

valamelyik este annyira zombi voltam, hogy á. (oroszlános) fogkrémjével mostam fogat, és percekig nem értettem,  hogy mégis mi a furcsa. de fókuszáljunk inkább a jó dolgokra:

- j. szuperül gyarapszik, és nekem minden nap egy csoda megélnem, hogy van olyan, hogy egy baba sokat szopizik ÉS hízik (á.-nál ez utóbbi nagyon nehézkes volt, pedig volt bőven tejem akkor is),

- két hármasban töltött napot is túléltünk a fiúkkal, 

- á. egyre jobban kötődik apukámhoz, kettesben játszottak előző hétvégén, amíg mi megnéztük a szomszéd eladó házát, és most szombaton is (azt is mondta, hogy ott szeretne maradni a papánál aludni, de ezt azért még nem vettük teljesen komolyan),

- továbbra is minden nap megoldjuk, hogy legyünk 1-2 órát kettesben á.-nal, és mintha enyhülne a felém érzett-éreztetett (amúgy szerintem mások számára fel sem tűnő, nagyon enyhe) neheztelése,

- többször is aludtam az elmúlt héten egy-egy 2 órás etapot éjjel,

- tegnap végig tudtam csinálni egy hasizom regeneráló feladatsort n.-nak köszönhetően,

- már legalább három terhesség előtti rövidnadrágom rámjön, úgyhogy ünnepélyesen ki is pakoltam a szekrényből az összes kismama cuccot,

- kigyomláltuk mindkét virágágyást-veteményessort á.-nal a hétvégén, egyre ügyesebben segít,

- nagyon szeretem mindkét fiamat, és hébe-hóba bele is tudok feledkezni ebbe az érzésbe (bár ebben pont van egy erős bűntudatom, hogy miért nem tudok gyakrabban - leginkább mindig - felszabadultan örömteli lenni, miért vagyok ennyire befeszülve rengetegszer, mégha értem is az okok jelentős részét).

most éjjel már legalább háromszor másfél órát aludtam, úgyhogy épp látom a fényt az alagút végén - írtam volna tegnap, aztán ma meg nagyjából semmit, mert kizárólag rajtam aludt j., és csak egy etapban működött a fekve szoptatás. a kétgyerekes életet egyelőre leginkább egy versenysporthoz tudnám hasonlítani: állandó összpontosítás és logisztika, megfeszített mentális és fizikai jelenlét, és jó sok utolsó erőbedobásos hajrá a végjátékban (aka esti rutin). az viszont nagyon felszabadító, hogy magabiztos vagyok a szoptatásban, nem szorongok azon, hogy éhes marad a gyerekem, és összességében jóval kevesebbet aggódom, mint két évvel ezelőtt. és egyelőre, köszönhetően a szuper résztvevő családomnak is, amióta hazajöttünk a kórházból mindennap tudtam hosszabban (értsd, másfél-két órákat) kettesben lenni á.-nal. v.-ral pedig kitaláltuk azt az esti rutint, ami á.-számára nagyrészt változatlan (tehát velem fürdik, és én kezdek el neki mesélni - annyi különbséggel, hogy most a hálószobában fetrengünk, hogy ne villanyoltás után akarjon átjönni hozzánk).

j. irtó cuki kisbaba, á. pedig a vártnál sokkal kevésbé durva reakciókat ad az új helyzetre, mint amitől tartottam. szándékosan durva például csak kétszer volt a legelején, csomószor inkább puszit akarna adni j.-nak vagy részt venni abban, amit mi csinálunk (= szoptatás). persze, eléggé túl van pörögve és gyakorlatilag folyamatosan feszegeti a határokat, szabályokat, de ebben is látok már a két hét alatt csökkenő tendenciát, és igyekszem a kisgyerekes lét jelmondatát mantrázni: semmi nem tart örökké.

ma pedig megejtettük az első sétát négyesben, mivel á. palacsintát szeretne sütni holnap, és hiányzott egy-két hozzávaló. és kijött végre az egyik kedvenc sorozatom következő évada, úgyhogy szinte öröm lesz a maratoni éjszakai szoptatás! 

 jó dolgok azóta, hogy a legutóbb írtam a jó dolgokról (amit most vissza kéne néznem, de telefonról blogolok, úgyhogy ettől megkímélem inkább magam):

- az utolsó kirándulás a börzsönyben, de arról írtam is külön,

- veresegyházi medvepark,

- trambulinon ugrálás, 

- rengeteg kedves barát és kolléga, akik tudják fejből á. szülinapját, és felköszöntöttek minket,

- az utolsó könyvrendelés, amiért még pont el tudtam menni,

- szentesi éva új könyve,

- éjféli száguldás a kórházba á. szülinapjának a végén, 

- a legcsodálatosabb szülésélmény - aminek a fokmérője számomra: félhomály, béke, egy kád forró víz, nulla háton fekvés, mindez kórházban, biztonságban,

- j. a karjaimban, akivel a kötelező 48 óra után haza is jöhettünk,

- á., aki azonnal hozzámsimult, ahogy megérkeztünk, és akit nagyon érdekel a tesója,

- mindenki, aki velünk izgult és örül. 

végül hosszas belső vívódás után (elképesztően döntésképtelen vagyok az utóbbi egy-két hétben, amit - tudom, uncsi - csakis a terheshormonokkal tudok magyarázni, mert amúgy alapvetően gyorsan és könnyen döntök, kivéve, ha mondjuk két szín közül kell kiválasztani egy babakocsit vagy cipőt) végül megtartottuk á. szülinapi buliját tegnap. elvégre naptár hiányában nem fogja kikérni magának, hogy márpedig ő előre nem ünnepel, én pedig tényleg annyira döbbenetesen fitt vagyok fizikailag, amióta nincs 35-40 fok, hogy kár lett volna veszni hagyni a hétvégét. a torta idén mindenkinek ízlett (persze egy családtagom sem állta meg, hogy felemlegesse á. epikus fintorgását a tavalyi szuperegészséges-cukormentes-direkt egyéveseknek való torta első falatja után, de ezen igaziból már v. sem lepődik meg), és szerencsére az egyik fő ajándéknak - a trambulinnak - is örült az ünnepelt (és nem csak a nagynénje meg az anyja került eksztázisba). 

de egyébként nem is élménybeszámolni szerettem volna, hanem arról írni, hogy mostanában csomót gondolkodtam ezen a neurodiverz-neurotipikus-szenzoros témán. több blogba futottam ugyanis bele mostanában, ahol van érintettség, és bár ezeket a történeteket, megjelenési formákat olvasva az első reakcióm egyértelműen az volt, hogy ezek a gyerekek jelentős mértékben különböznek az én fiamtól, később mégis elbizonytalanodtam. nem feltétlenül abban, hogy á. neurotipikus-e (mert továbbra is azt gondolom, hogy amennyire egy gyerek lehet az a mai világban, annyira ő az), inkább abban, hogy hol is van a határ a szenzoros túlérzékenység (integrációs zavar) és a természetes, aktuális életkornak megfelelő félelmek, szorongások között. hol van a határ az evoluciósan tökre érthető testkontaktos alvás vágya és az alvásprobléma között. hol van a határ az életkornak megfelelő válogatósság és az akár mélyebb problémát jelző szelektív evés között. mert ahogy egyre többet olvasok erről vagy hallgatok podcastokat, annál jobban elmosódik a különbség - kivéve persze a szélsőséges, egyértelmű eseteket. és ezzel most egyáltalán nem arra szeretnék célozni, hogy ezeket a problémákat túldiagnosztizáltnak gondolom, sőt. viszont számomra szorongáskeltő most, hogy ennyire keskeny a határ, és persze, pszichiáterként pláne tudom, hogy spektrumszemlélet, de valahogy ez a rendkívül széles spektrum is inkább csak nyomaszt aktuálisan. hiszen ez azt is jelenti, hogy egy éppenhogycsak a szenzoros-spektrumba illő megnyilvánulást simán elkönyvelek én okésnak, mert mondjuk számomra okés, nem okoz az életünkben zökkenőt, ne adj isten, én is ilyen voltam piciként (és magamat igazán nem tartom semmiféle spektrumba illőnek sem), vagy csak mélységesen tudok az adott rekacióval empatizálni stb. stb.

persze, azért gyorsan kitöltöttem egy validnak tűnő tesztet, és abban is biztos vagyok, hogy ha nem mindjárt szülnék, ami miatt a következő hónapokat nem merem tervezni, akkor az egyértelműen negatív eredmény ellenére bejelentkeznék egy szenzoros terapeutához. szóval a tanulság ebből a sztoriból leginkább az, hogy mennyire könnyen bele tudok pörögni tényleg bármilyen kételybe, ami á.-nal kapcsolatos, és hogy minden hasznossága ellenére mennyire jó, hogy amikor formában vagyok, akkor azért kordában tudom tartani ezt az állandó és brutális, aggodalmaskodó monitorozási hajlamom.

mondjuk azt nem tudom, mikor leszek megint valóban formában, mert az fix, hogy nem a negyedik trimeszter alatt. 

mondanám, hogy már el is felejtettem két év alatt, de inkább csak nem gondoltam rá aktívan, mármint arra, hogy mennyire nehéz ez a várakozás a végén. a héten volt az utolsó rendelőintézetes protokoll-vizsgálat, és ha a kiírt dátumig nem érkezik meg j., akkor kezdődik ugyanaz a kálvária, ami anno is volt a terminustúllépést követően. szóval kedden egy totális mélyponton voltam, valahogy teljesen belehergeltem magam abba, hogy megint szülésindítás lesz a vége, és hogy én azt mennyire nem akarom. teljesen világvége-hangulatban voltam, pokrócul bántam á.-nal, mert haragudtam, amiért nincs lehetőségem elvonulni pár órára sajnálni magam és bömbölni, közben meg szégyelltem, hogy ennyire kontrollvesztett vagyok. azóta enyhült a helyzet, igyekszem minden nap kontextusba helyezni az egészet: egészséges kisbabám van, aki jól érzi magát odabent, az egészségesen működő méhemben, és tulajdonképpen, ha nem lenne lebegne felettünk egy túlmedikalizált protokoll, akkor az egész várakozással ki lennék békülve. nyilván nem most a legkomfortosabb a testemben, de valójában ezeket a kényelmetlenségeket csupán megoldandó szituációkként élem meg, és a megszüntetésük érdekében sosem siettetném a kisfiamat. 

csak olyan jó lenne, ha engem se siettetnének. és úgy szeretnék egy olyan szülésélményt*, amiben filmbe illő módon itthon indulnak el a kontrakciók, és lehet együtt izgulni v.-ral meg a családdal, és pánikszerűen pakolászni még az utolsó pillanatban, meg ilyen kis hülyeségek, na. 

*: egyébként meg tényleg telhetetlen vagyok, mert valójában a konkrét szülésélményem elsőre is szuper volt. azt a plusz egy kórházi éjszakát és apró fizikai beavatkozást leszámítva minden ment a maga útján, békén hagytak minket a szülőszobán, az effektív vajúdás két és fél óra volt, és utána a kezünkben tarthattuk á.-t. (és mégis van egy hiányérzetem.)