szembejött instán egy poszt pont arról, hogy mennyire hasznos a naplózás, és ilyenkor mindig leesik, hogy amúgy van nekem egy csomó klassz eszközöm arra, hogy lecsillapítsam a nehéz érzéseimet (futás, festés, írás), csak momentán ezek nem elérhetőek. 

amúgy nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. kilenc éves voltam, éppen túl anna frank naplójának a kiolvasásán, amikor kaptam egy nagyon kis alakú, lakattal lezárható füzetet szülinapomra. rögtön tudtam, hogy ebből napló lesz, és anna frank mintájára az első dolgom volt elnevezni. évekig rebekának címeztem a hipertartalmas bejegyzéseimet (“kedves rebeka! ma voltam az iskolában, és kaptam két ötöst. na megyek játszani!”), aztán gimi alatt változott a női nevek terén az ízlésem, és rebekát lecseréltem adélra. tizenhárom évesen, amikor a házba költöztünk, még biztosan neki írtam, aztán egy ponton felnőttem csökkent a modorosságom, az egyetemi évektől pedig a füzetekről word dokumentumra váltottam. olyan mennyiséget írtam 2007-től kezdve, hogy hetek kellenének végigolvasni, de nagyon sok érzelmi viharon segített át ez a grafománia. 

nem tudom, jobb anyuka tudnék-e lenni, ha lenne napi fél órám naplózni. nem tudom, nem lehetne-e megtalálni ezt a fél órát minden nap. (most azt érzem, nem, vagy csak olyan áron, hogy akkor nem lesz itthon kaja meg nem megyek el manuálterápiára meg nem lesz családi fotóalbum meg megszűnik az összes maradék szociális kapcsolatom. de talán a következő projektem az kéne, hogy legyen, hogy kidolgozok magamnak egy effektívebb heti rutint, randomkodás helyett külön dedikált idővel az online bevásárlásra, az online kreatív ötletelésre stb.. így leírva nem is tűnik annyira mission impossible-nak.