pénteken újabb mélypontra érkeztem az anyaságomban, amikor is á. altatási procedúrája alatt j. végig sírt, majd á. huszonöt perc után is további teljes testkontaktot igényelt volna (valószínűleg bújkál benne valami nyavalya, mert különben azért le szoktam tudni tenni), én viszont képtelen voltam tovább magára hagyni a kicsit. úgyhogy egyik oldalamon j. szopizott, a másik oldalamon á. fetrengett a hálószobában, amiből végül nulla alvás (á.) és totális kiborulás (én) lett. annyira kimerültem, és annyira mérges voltam, amiért azt a másfél-két óra relatív nyugalmat sem kapom meg, amikor j.-t ugyan szoptatnom kell, de legalább békésen fekszünk egymás mellett és csend (!!!) van, hogy egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást. közben á.-nak azért elmondtam, hogy vele minden rendben, én vagyok fáradt, és azért sírok, és bocsánat, amiért türelmetlen vagyok, blablabla. meg egy kicsit kivonultam a kertbe sétálni a rám kötött j.-val, hátha kiszellőznek az indulataim, plusz hátha ezzel mondjuk jó példát mutatok legalább á.-nak is, hogy milyen eszközökhöz nyúlhatunk a nehéz érzelmi helyzetekben. érzékelhető módon különben nem viselték meg az események (ettől függetlenül aggódom, mint minden nap, hogy maradandó károkat okozok benne), annak pedig kifejezetten örült, hogy végül áthívtam anyukámat segíteni - felmérve, hogy egészen biztosan nem tudok helytállni még több órán keresztül egyedül a két gyerekkel. 

a fentiek hatására - de egyébként is tervben volt már, mivel á. többször spontán kérte - tegnap viszont megtörtént az első nélkülünk-alvás idegenben. szóval á. két évesen és egy hónaposan elindult a felnőtté válás útján - meglehetősen lelkesen, hogy az imádott nagyijánál töltheti az éjszakát. állítólag csak egyszer ébredt hajnalban, és egyszer sem kéredzkedett haza (az elmúlt héten minden nap megbeszéltem vele a forgatókönyvet, és hogy bármikor dönthet úgy, hogy mégis hazajön, ha úgy érzi), és most épp boldogan reggelizik pizsamában. én pedig egy nagyon rövid szoptatós-megszakítást leszámítva hajnal fél3-ig alhattam, és aztán reggel 7 után is visszafeküdtem még egy órára, szóval nem mondom, hogy teljesen új ember lettem, de sok fokkal jobban érzem magam a bőrömben. és hát, az idejét sem tudom megmondani, mikor ültem ilyen hosszan békében a kanapén, pizsamában, semmi hasznosat nem csinálva, senki igényét nem kielégítve. ki gondolta volna egy előző életben, hogy ekkora ajándék akkor csinálni a kis dolgaimat, amikor jól esik, nem pedig akkor, amikor van rá egy fél percnyi lehetőségem.

most már csak az a kérdés, hogy anyukám bevállal-e minden héten egy ilyen sessiont. amekkora köztük újabban a szerelem, igazából nincsenek kételyeim.