egyébként az van, hogy mindkét terhességem alatt tapasztaltam egyértelműen hormonális eredetű, hullámokba rámtörő szorongást. á.-nal az ilyen, maximum fél órás epizódok alatt általában a szülésre szorongtam rá (illetve még ugye az e.-vel való "szakításomra" és annak fantáziált okaira), illetve néha csak a fizikai tüneteket észleltem, és az indított be egy enyhe pánikot. szerencsére a sok évvel ezelőtti fogamzásgátlós élmény segített abban, hogy tudjam, miről van szó, és bízzak abban, hogy gyorsan el fog múlni. aztán szülés után még egyszer volt ilyen - az kifejezetten emlékezetes maradt, ugyanis v. akkor ment (volna) el először otthonról á. születése után pár nappal, az ikeából kellett volna beszerezni félezer holmit, én pedig úgy negyed órával az indulása után hívtam hisztérikusan, hogy zsibbad a bal karom és az arcom, jöjjön inkább haza. addigra már vízionáltam magamat, ahogy (1) elájulok, és magam alá temetem a kisbabámat, (2) megpróbálok arrébb kúszni az egyre jobban zsibbadó testemmel, őt otthagyom az ágyon, de onnan legurul, (3) stroke gyanúval ülök a sürgősségin, ami közben a kisbabám éhesen zokog itthon, mert nem volt időm fejni, és ha mégis túlélem, aztán (4) tuti elapad a tejem a stressztől, és tápszerezni kell, ami az abszolút armageddon, (5) csak pár órát töltök a sürgősségin, de azalatt a kisbabám teljes magára hagyottságot él meg, és életre szóló kötődési zavara lesz.*

j.-nal így posztpartum - egyelőre - se híre, se hamva hasonló élményeknek (szerintem egyszerűen nincs rá időm), a terhesség alatt viszont tök erős klímaszorongás vett rajtam erőt - és tulajdonképpen ezt szerettem volna most kiírni magamból. nyilván korábban sem tartoztam a klímaváltozást-tagadók közé, de úgy tekintettem rá, mint egy, a távoli jövőt érintő problémára. legalábbis semmiképpen nem valamire, ami a gyerekeimet súlyosan érintheti (és itt a hangsúly most a súlyoson van). tisztán emlékszem, ahogy az egyik insomniás éjszakám alatt ismét hatalmas vihar volt, amire teljesen ráfeszültem, hirtelen bevillant egy apokaliptikus jövő, amiben a fiatal felnőtt gyerekeim naponta ilyen viharoknak vannak kitéve, tornádók és hurrikánok között próbálnak túlélni egy aszály sújtotta országban (és közben gyűlölnek minket, amiért felelőtlenül világra hoztuk őket). azóta az érzés irracionális része enyhült (nyilván nem egy random nyári vihartól kell szorongani, ami gyerekkoromban is volt bőven), viszont a mostani hőhullám ijesztő elhúzódása megint előhozta a negatív gondolatokat. főleg a lelkifurdalást a fiaim felé, akikre egy egyre nehezebben élhető bolygót hagyunk. és fogalmam nincs, én személy szerint mit tudok tenni azon kívül, hogy még kevesebb fast fashiont rendelek (szerencsére az elmúlt két évben ezt már jócskán lefaragtam, kábé csak a gyerek hm maradt), szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ápoljuk a kertet (agyaltam, hogy kéne ültetni fákat a csodaszép, ősöreg fűzfa mellé jövőre?), nem igazán autózunk (és a biciklis-kirándulós kultúrát igyekszünk átadni a gyerekeknek is). és ha valamit utálok, akkor az a tehetetlenség és kontrollvesztettség - mondjuk ki szereti. remélem, az ősz kicsit visszahozza az optimizmusomat (oké, ehhez lehet, hogy nem ártana egy rendeset aludni sem.)

*: a posztnak ugyan nem ez a lényege, de egyébként a zsibbadás valós volt, annyira hosszan szoptattam 1-1 pozícióban, hogy egyszerűen megnyomódott egy ideg. a tünetek aztán helyzetváltoztatás és masszázs hatására fokozatosanan elmúltak. a pánik-részen meg segített az ősi módszer: zacskóba légzés. (ilyen, amikor akasztják a hóhért.)