néha van azért, hogy megijedek a dolgaimtól még mindig.
például, amikor olyanokon fakadok sírva, de olyan igazából és fuldokolva, mint egy volt osztálytársam orvosis diplomázós képei a fészbúkon, vagy mint egy ismeretlen gyerekkoriemlékes blogbejegyzése. akit ráadásul egészen mostanáig nőnek képzeltem, erre nem felemleget valami csíkos kisöltönyt? tisztára a séta vagy urak és játékosok, meg kell zavarodni, én meg bömbölök a visszakapott monitorom előtt, épphogy nem verem az asztalba a fejem. szóval, folyatom a fürdőruhám dekoltázsába diszkréten a könnyeket, és nem értem, amit érzek. soha többet nem gúnyolódom az alexithymiásokon, ígérem.
persze ott van, mindig ott, a túloldal is. hogy amit érzek, azt viszont mondani nem tudom. nem fogom. nem akarom. nem merem. például, ahogy túlzottan fájnak bizonyos dolgok bizonyos valakiktől. például, ahogy túlzottan örülök bizonyos dolgoknak bizonyos valakiktől.
arról pedig végképp nem ejtenék szót, hogy van pofám a negyvenfokban is megéhezni. mikor pedig reggeliztem.
és ijesztő még az egyedüllét feletti örömöm. hozzáteszem, hogy a növényhez azért beszéltem evés közben, és egy percre se kapcsolnám ki a rádiót. azt hiszem, egyedül a csöndtől félek (a bányatavak mélyén rejtőző aligátoroktól eltekintve, persze), minden más egyenesen következik ebből.
megyek, elkezdek direkt túlhamar készülődni, hagyom magam illegetni a képmásomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése