lighthouse.

valamiért borzongatóan tetszik ez a szó mostanában, minimum másfél napja itt imbolyog bennem.

állítottam családot m. hirtelen jött ötletéből a hétvégén én is, nagy volt a pofám, hetek óta nagy, mennyire nincs bajom, úgyhogy előkaptam az édességfüggőséget-testképzavart vigyorogva, az konstans defektem bő hét-nyolc éve (tejóég, még leírni is), épp ideje lenne kijönni belőle. látni kellett volna a felhördülő női arcokat, korosztályra való tekintet nélkül sikoltottak fel, nekeeeeeeed?!?!? - pont a kedvenc reakcióm, mert könyörgöm, ezért hívják testképzavarnak. pedig azt még nem is ecseteltem, mennyiretényleg tudok undorodni magamtól, a bőgésig kapom a hányingert, akkor vajon hány fokban forogtak volna a szemgolyók a plafon felé.

aztán volt sokminden, most meg se kértem b.t, hogy írja le, a lényegre talán úgyis emlékszem ennyi élménnyel a hátam mögött. és volt ikrem, elveszett húgom/nővérem nekem is, és fantasztikus volt a találkozás, ahogy kattantak helyükre a puzzle-darabkák. aztán másnap ráerősített kábé az összes másé (kezdve az ötéves autista kisfiúval, akinek én képviseltem az ikerhúgát, és olyan torokszorító szeretetet soha ritkán, mint amit akkor éreztem, amikor engedte az ölelésem), és minden eddig nagybüszkén magamra szedett professzionalitásom lehúzhattam a vécén. tartottam magam, naná, de abban b. volt benne inkább, nem akartam előtte, nem akartam senki előtt. egyedül akartam lenni, egyedül valami zenébe burkolva, hogy átélhessem megint, mégmégmég anélkül, hogy bárki hangja, bárki érintése, jelenléte betolakodna kettőnk közé. ott, az én állításomban a boldog oldalát éreztem meg, az örömöt, hogy volt-van, és hogy átölelhetem. imádtam, ahogy estek le a tantuszok, és a szokásos ikres mondatokat ki se mondtam, tudom úgyis (mindenki más ikres állításából éreztem az elmúlt két hónapban), hogy együtt indultunk, csak te nem születtél meg, hogy nagyonhiányzol, és főleg, hogy átadtam volna a helyem, ha megkérdeznek, de senki nem kérdezett, annyira nem én döntöttem így, és hogy nagyonhiányzol, megint. nem is tudom megfogni, mi fojtogatott tegnap annyira a kezdeti felszabadultság után. talán, hogy megértettem, ezért kell ennyire az a nagyonszorosság, ami van e.vel, meg volt j.val, sőt, tulajdonképpen ovis korom óta valakivel mindig. ahova be se fér igazán más, még a szerelem is csak futó hónapokra. vagy hogy ezért vagyok képtelen feldolgozni a veszteségeket, ezért nem megy a szakítás (és provokálom inkább ki a másikból tudattalanul is), ezért nem vagyok hajlandó elfogadni a halált, ezért gyűlölök versenyezni, ezért akarok tökéletes lenni és kettő helyett is csinálni a sokmindent. és fáj. mocskos módon fáj, mert most engedtem magamba igazán a hiányt. azt hiszem, nem is csak a szimbólum miatt kell az a mackó, hanem, hogy legyen kivel felitatni a sírásom.
a szemészet meg egy f**talicska. illetve holnap délutánig még a gyönyörűségek gyönyörűsége. nehogy már ezen múljon a siker.