valamire jó vagyok. valójában egészen sok mindenre, és ezt egészen el is hiszem most magamnak. másoknak pláne. és még azt is a megszokott fenntartásaim nélkül hiszem el, hogy szeretni is jó vagyok. és valamit végülis (nagyonis) jól csinálok, mert biztos abban ő is, hogy szeretem. biztonságérzete megalapozott és jogos, ezt csak zárójelben mondom, úgyis evidens.

(túl sok bennem az is.)

és azt is tudom, hogy van, amikor az a helyes, ha nem tartom be a szerephatárokat (szarok a szabályzatra!). és az is helyes, hogy inkább vagyok jó ember, mint jó orvos (helyzete válogatja, és a páciensek 99 százalékával a kettő-az-egyben jóságra törekszem, nyilván). mondjuk cukiságom és figyelmem a lényegen (92 év, ágymagány) mit sem változtat, és azt is tudom, hogy semmi értelme ennyire megöregedni. mert értelemnek az még nagyon kevés, hogy egy kedves orvoslány napi egyszer benéz hozzám, és ha teheti, még az ágyam szélére is leül mesékről faggatózni. (és persze, lehet mondani, hogy ha lenne gyerek meg unoka meg látás olvasni meg hobbi csinálni, akkor miért ne élnénk, de szerintem mindig van az a pont, ami után miért igen, és miféle sorsfintor az, amikor mégsem tudunk elmenni.)

még az őszi pszichiátriai napokon mondta az egyik bácsi előadó, hogy egy kutatás szerint szignifikánsan jobban voltak azok az öregekotthona-lakók, akikhez bejártak árvaházi gyerekek, mintegy pótunokaként, tiszta win-win szituáció, ugye. próbálom én is, mert mi mást tehetnék, de fogalmam nincs, ezt nem mi találtuk-e ki önmagunk megnyugtatására.

a fiatalon meghalás úgyis olyan romantikus, ha egyszer megírnám az önéletrajzomat.