bajuszt fújt a hajamból a szél, felhúztam a kabátom ujját, látszódjon az új kesztyűm, ahogy ki van vágva a csuklóm felett. és nem tudtam abbahagyni azt gondolni, hogy segíts, szél. segíts, madár. segíts, folyó és segíts, híd. kell, hogy az enyém legyen (és nem az enyém, és nem lesz az enyém).

ezt a napot is együtt kellett volna. a juharszirupos bundáskenyeret és a pezsgőt reggelire, aztán az első rügyeket, ahogy a hajamhoz értek. az első, napsütéstől kicsordult könnycseppeket. 

senki más hangja nem érdekel, és jelenleg még bocsánatot sem tudok kérni ezért.