el is felejtettem már, milyenek a (majdnem) köhögéstelenül (majdnem) átaludt éjszakák. elég belőlük kettő, és egészen kezdem visszanyerni emberi mivoltomat.

most van soha. amiről az jutott eszembe, hogy én nagyon régen eldöntöttem már, hogy semmiféle sértettség vagy büszkeség vagy önbizalmatlanság (vagy gyávaság vagy kényelmesség vagy félelem) nem fog megakadályozni abban, hogy azt tegyem, amit úgy érzem, hogy tennem kell. mert mit veszíthetek. sokkal többet akkor, ha nem teszem, ha nem mondom, ebben biztos vagyok. és abban is, hogy én nem akarok egy hátralévő életen át rágódni a milettvolnahá-kon (pedig nagyon jól menne, azt is tudom).

ez nekem könnyű, ez nekem jó. a probléma onnantól kezdődik, amikor valakivel kapcsolatban tudom, hogy kéne, az érzés viszont hiányzik. még szerencse, hogy jó a pszichológusom.