már úgyis ezerszer.

néha van azért, hogy megijedek a dolgaimtól még mindig. 

például, amikor olyanokon fakadok sírva, de olyan igazából és fuldokolva, mint egy volt osztálytársam orvosis diplomázós képei a fészbúkon, vagy mint egy ismeretlen gyerekkoriemlékes blogbejegyzése. akit ráadásul egészen mostanáig nőnek képzeltem, erre nem felemleget valami csíkos kisöltönyt? tisztára a séta vagy urak és játékosok, meg kell zavarodni, én meg bömbölök a visszakapott monitorom előtt, épphogy nem verem az asztalba a fejem. szóval, folyatom a fürdőruhám dekoltázsába diszkréten a könnyeket, és nem értem, amit érzek. soha többet nem gúnyolódom az alexithymiásokon, ígérem. 

persze ott van, mindig ott, a túloldal is. hogy amit érzek, azt viszont mondani nem tudom. nem fogom. nem akarom. nem merem. például, ahogy túlzottan fájnak bizonyos dolgok bizonyos valakiktől. például, ahogy túlzottan örülök bizonyos dolgoknak bizonyos valakiktől. 

arról pedig végképp nem ejtenék szót, hogy van pofám a negyvenfokban is megéhezni. mikor pedig reggeliztem. 

és ijesztő még az egyedüllét feletti örömöm. hozzáteszem, hogy a növényhez azért beszéltem evés közben, és egy percre se kapcsolnám ki a rádiót. azt hiszem, egyedül a csöndtől félek (a bányatavak mélyén rejtőző aligátoroktól eltekintve, persze), minden más egyenesen következik ebből.

megyek, elkezdek direkt túlhamar készülődni, hagyom magam illegetni a képmásomnak.

sun, sun, sun.

újra és újra lenyűgözöm magam, ahogy észbontó azonnalisággal tudok kiesni mindennemű szellemi munka végzéséből, de tényleg. bő tíz napja még napi rutinként voltam hozzánőve a kanapéhoz, illetve az épp aktuális könyvhöz, most meg egy délután alatt alig bírtam szépre megírni négy ikres állítást m.nak, úgy kalandoztak összevissza a gondolataim, ötpercenként ugráltam fel, pedig ez még érdekel is, hát nonszensz.

és elköltöttem a csodamódra megmaradt (hmmm, mondjuk talán azért, mert nemigen hagytam el a lakást, kivétel ha vizsgázni mentem?) ösztöndíjamból másfél havi adagot: igen, leértékelés van. nagyrészt fölösleges és praktikátlan dolgokat vettem, például átlátszó rózsaszín felsőt, mindegyikbe szerelmes vagyok, és nagyon tetszem magamnak bennük. ami fura, hogy igazából már előtte tetszettem, pedig akkor még nem lehettem a vásárlástól boldog, főleg mert nem is tudtam, hogy fogok vásárolni. én csak az indexemet akartam megszerezni a traumatológia rémséges titkárnőjétől, becsszó, csak aztán eszembe jutott a vörösmartytér, na. szokott ez előfordulni mással is, nem? hát ugye.

szóval hosszú hetekhónapok után ma egészen őszintén vigyorogtam magamra a tükörben, és ez jó. meg ami még jó, hogy m. elvisz hétfőn valami übermenő outletbe, és igaz, hogy ezek szerint immáron tény, hogy lőttek a maradék pénzemnek is, viszont azért meghat, hogy nem felejtett el gondolni rám.

b. meg most utazik el. de aztán együtt. és bánkon is voltunk együtt, meg előtte zongoráztunk is együtt, ezt. azóta már megy egyedül is, és gyönyörű.

és ma háromszor néztem rá pont úgy az órára, hogy 11:11 és 23:23 és 00:00, és mindannyiszor azt kívántam, hogy.

a kívánságokat nem szabad elárulni.

baby now i do.

megnyitottam a naplóm (az igazit), hogy majd milyen jó lesz és írok, de hosszú idő után (tulajdonképpen naplóírós [tízéves] korom óta most először) azt éreztem, hogy igaziból nem érdekel. hogy a francnak fontos, hogy vissza tudjam majd olvasni x idő múlva, mi volt épp a lelki cihám meg a sztorik. elmúlt a dokumentációs kényszerem is, hát hallatlan.

b.nak úgy írtam, visszatértem az életbe (ti. internetközelbe, az ő felfogása szerint, persze ő mégiscsak kocka), de inkább mintha az édenkertből tértem volna vissza a földre, annyira volt tökéletes az elmúlt pár nap. elég barna persze még csak majdnem vagyok, viszont alakul, és megint érzem az összes sejtemben, mit sejtemben, sejtalkotómban, hogy mennyire imádom a nyarat, a napot, a forróságot, a vizet. i-m-á-d-o-m. főleg, mert ilyenkor (és ezektől) tudok az a lány lenni, aki valójában vagyok. vagy nemtudom, mert honnan is lehet tudni, tényleg, melyikünk az igazi, jó kérdés. szóval akkor, aki lenni szeretnék úgy általában. vagy inkább, aki mindig. 

és sejtem ugyan, hogy rajtam kívül ez nem sokaknak okoz meglepetést, netán izgalmat, de gyékényes tényleg létezik, nem csak sárbogárdi jolán fejéből pattant ki, hogy épp a gyékényesi gyors után adja elő huszerettjét országvilág (de minimum a fél ibusár) füle hallatára. 

egyébként meg az a helyzet, hogy még az ace venturára is rávett. mennyi árulkodó jel, jajnekem.

éééééés!

azért amikor ma reggel a vegetatív idegrendszerem működése közben (igen, vizsganap) azon morfondíroztam, hogy amikor majd írok ide arról, amit csinálni fogok, amikor vége lesz, és komolyan elméláztam azon, hogy de most alanyi vagy tárgyas ragozás, tudniillik, hogy kiporszívózok (valamit, úgy bele a nagy-nagy balladai homályba [ami mellesleg tényleg van a portól]), vagy kiporszívózom (a lakást, mégis, mi mást), szóóóval (visszakanyarodva az öt sorral korábbi mondat elejére), akkor azért kiröhögtem magam. aztán az ajtóból visszakiabáltam még a lakásban rajtam kívül tartózkodó egyetlen élőlénynek (aki mackuty, a plüss jegesmedvém), hogy szorítson. aminél plasztikusabban szerintem nehezen tudnám leírni az idegállapotom, és hogy mennyire jó, hogy vége van.
ennek örömére persze a szokásos nihil, mondjuk ebben, sanszos, hogy közrejátszik, hogy két órát, ha aludtam, és gyakorlatilag a szempilláim is fájnak a kumulálódott kimerültségtől. viszont azért vettem szép fehér fürdőruha felsőt meg pólót a h&m-ben, igaz, hogy bugyiért mentem eredetileg. meg még ruhát  is szeretnék fehéret, de azt igazán nagyon. tisztára rá vagyok cuppanva a fehérre mostanság, ha még nem tűnt volna fel. holnap pedig utazunk délelőtt b.ékhoz. még szerencse, hogy már találkoztam a szüleivel, különben tuti nem lenne elég egy daedalon a buszozás frenetikus élményéhez.
jáj, mert megint ruhákról szól a bejegyzés fele, közben meg tömöm magamba a családi kiszerelésű nemtudommilyen desszertet, nem lesz ennek jó vége.
és igen. porszívóztam. 

lebegő sziluettjét.

és azért, hogy ne tűnjek úgy, mint aki teljesen kultúravesztett, meg be van szűkülve a vizsgák-otthon-családállítás háromszögbe, voltunk ma b.tal fotóművészet születése-kiállításon. az nem tetszett, hogy nem voltak részletezve a technikák, sőt, egyáltalán semmit se írtak róluk, viszont amúgy, látványilag fantasztikus volt.

az ő képei tetszettek a legjobban. főleg az első, az pont ki is van állítva és tökéletes.

élményezés közben, nemmellesleg, megtaláltam a leendő regénycímem is, úgy amúgy. nagyravágyás. bármiről is fog szólni. mondjuk most speciel fotózni szeretnék tudni megint. nagyon.

az is eszembe jutott (ha már képek, plusz rajtam van az íráskényszer), hogy most majd megvehetjük azt a fényképezőgépet is, tudjátok, ami rögtön kiadja a képet magából. milyen menő lesz már azzal kattogtatni városszerte, juuuj.

jaj, utálom, hogy csak agyban vagyok kreatív, a tettlegességig pedig már hosszú ideje nem igazán fajulok. pedig legalább valami nagy-nagy plakát-kollázst lehetne csinálni, csomó klassz régi képeslapom van, meg fényképek is nagyszülőktől. vagy egészen kinagyítva, óriásképekként a fehér falon. kiskoromban volt otthon egy ilyen plakát-fénykép, sose volt rendesen felfüggesztve, csak állt valahol az ebédlőasztal mögé támasztva. a hetvenes-nyolcvanas évekre tippelem, amikor készült, egy pilóta jön középen, átkarolja a hosszú hajú, ballonkabátos lányt, felé fordul félig, borostás, sötét hajú, vékony, a háttérben talán ott van valami gép is (különben nem tudom, miért gondolhattam pilótának). nagyon szerettem azt a képet, csomószor előhúztam az asztal mögül, ha nem volt otthon senki, aztán csak úgy ültem előtte. nem emlékszem pontosan, akkor miért éreztem, hogy csak titokban szabad, de azt tudom, hogy igaziból mindig azt hittem, apa van a képen (pláne, mert mit keresne két teljesen idegenről egy ekkora fénykép a lakásunkban, gondolta logikusan a kicsién).

apa a pilóta, és a nő. egy szép nő, egy másik nő.

pretty cameras.

felnyikorog időről időre az ablakkeret, mint valami ványadt kismacska, kapom fel a fejem folyton. ami van, túlszép-hogyigaz. aztán meg mégis.

mégis boroztam apukámmal, megittam a "nálam háromszor erősebb" belga sört, amit b. hozott nekem a messzi külföldről. majdnem sírtam, amiért gondolt rám, pedig utálhatna is, amiért másba vagyok szerelmes. én lehet, hogy utálnám magam, igaz, én gyűlölni is tudok. marshmallow-t is kaptam, gondolom, mert egész brüsszelben arra a csokira voltam rácuppanva, azt hazudtam cserébe, hogy féltékeny vagyok a tulipános lányra, és kicsit tulajdonképpen nem is hazudtam.
mégis sikerült a vizsgám megint úgy, hogy rég lemondtam már róla, amikor megtudtam, hogy a három vizsgáztatóból  egyel minimum, de inkább kettővel konkrétan ütjük egymás auráját, és különben sem tudtam, mihez kapjak differenciáldiagnózis címszó alatt. aztán megkaptam a kettesbel szerintem egyetlen tüneményes, cuki, szép, kedves doktornőjét, hozzá két tökéletes tétellel, üdvözült mosollyal tapicskoltam utána hazafelé a pocsolyákban.
és mégis, mégismégismégis bejutottam, nem estem orra a magassarkúban a kamerák előtt, feltornáztam magam a székbe, és nyertem. egész salvadorka*-almot vehetnék belőle, annyit. úgyhogy ha eljön az ideje, családállító leszek, és kap mindenki szépruhát vagy szépamitakar. egyébként az a helyzet, hogy akkor sem hiszem el. talán, mire ősszel megérkezik a bankkártyámra a pénz. talán majd, ha a zavaromban a szememre szorított ujjaim sávjai között meglátom a piros ruhás magamat a képernyőn.

szóval, igazán nem értem, hogyan érdemlem ezt az egész jóságot. j. persze már tegnap próbált visszakormányozni a földre, amikor beszéltünk telefonon, csak ne bízzam el magam, jön még kutyára. és tényleg. kiégett a nappaliban a lámpa, mire hazaértem éjjel, és már csak két tekercs vécépapír árválkodik a fürdőnkben.
ő pedig lehet, hogy gáznak minősül, és gazdagapuci gazdaglánya, és feneke van a szája helyén is, és nagyonamcsi, viszont egész sok dala tetszik mostanában, úgyhogy íme ízelítőnek.

*: a leendő angolbulldogunkat hívják így, dalí után szabadon.

painted in her grief.

nem tudom, a gyász milyen, de ilyennek képzelem. m. azt mondta tegnap, bírjam ki. normális, hogy így érezzem magam, sőt, ez kell, ez jelenti, hogy találtsüllyedt és hogy hat. úgyhogy most bírom. ki. haénnem. nagy erőkkel fojtom vissza a könnyeim, a vízzubogás bennem mosogatás közben most nem a szokásos ingert kelti föl halaszthatatlanul, hanem a könnycsatornáimat bizgerálja reflexes úton .

jobb volt, amíg csak sejtettem ezt a talánikerséget, jobb volt, amíg  mások állításából stikáztam katarzis-morzsákat, jobb volt, amíg nem kellett elengednem valakit, akiről nem is volt valódi tudomásom. úgy magyaráztam m.nak, amit érzek most, hogy mintha így a lelkem számomra is elérhető része szembesült volna, ezért van az üresség. elvileg itt van a szívemben. gyakorlatilag mintha a tetemesebb részem veszítettem volna el, a maradékkal meg mihez kezdjek.

persze belemagyarázni se kell többet kényszeresen, nyilván közrejátszik a fáradtságom, a vizsgaidőszak, a szüleim izéje (a hormonok, a csillagok). és túlleszek, na.
például holnap megyünk b.ékkal az aquaworld-be. meg is próbálom e. kölcsönfürdőruháját, hogy még most derüljön ki, ha nem tudom magamra passzírozni*.
meg olvastam más blogján, és felötlött bennem is, hogy irtórégen nem csináltam már olyat, hogy csak úgy felülni bármilyen villamosra/buszra, és eredni világot látni. szóval legyen másfél hét múlva, és reszkess budapest. főleg buda, mert már a hatvanegyes útvonalát is imádom a moszkvától hűvösvölgy felé, ott fogok lakni, amíg nem a spanyol tengerparton a sziklák közti üvegházban. buda, az már majdnem nyugat (juj, ezt most olyan posztszovjetesen írtam, mintha a nagyanyám. amúgy is, mennyit cikiztem a szüleim, amikor felszabterezték a ferencieket, élmunkásozták a lehelt, aztán nesze nekem, széllkálmántér). de komolyan. olyan külföldiesen szebbek (vagy szimplán csak igényesebbek) az emberek arrafelé, és még a nyugdíjasok is másképp ráncosöregek. valahogy nem olyan magyarul, nem megy másképp mondani.


*: nem, nem a melleim mérete aggaszt, a félreértések elkerülése végett.

mindig az a.

becsszóra fura, hogy nem megyek holnap semmiféle vizsgára, hát még a végén komolyan hiányozni fog (nem). ennek örömére tiszta a nappalink, pipáltam két lendületeset az okosfüzetben (és már csak kettő- tartom magamban a lelket), valamint szert tettem pár kevésbé létfontosságú, ám annál leértékeltebb csillivilire a h&m-ben (hogy egészen pontos legyek, egy karkötőre, két gyűrűre [egybe voltak csomagolva, mielőtt bárki a pazarlás bűntényével vádaskodna alaptalanul] és egy napszemüvegre). meg is vállveregettem magam utána, mert egyrészt nem próbáltam egy ruhát sem (igaz, ebben az istentelen fáradtságom is közrejátszott, de erre fátylat, akarok büszkelenni), másrészt nem felejtettem el a hajgumit sem, amiért eredetileg mentem. 

és az istentelen még, hogy mennyire nem kívánom senki társaságát (tiszteletakivételnek). mint amikor lázasan fáj a ruha, úgy fáj most, amikor ki kell nyitni a számat. olyan értelmetlenek a mondatok, tulajdonképpen el is fogynak meglepően hamar, pedig mennyit tudok amúgy beszélni, nonszensz.

mintha lenyúzódott volna rólam valami réteg, és most szabadon van az összes idegvégződésem, hát így.

viszont a húsgolyó még mindig finom az ikeában.

elmeháború.

a végén azért mégis lerágódtak valahogy a körmeim tövig, még mielőtt pozitívan csalódtam volna a szemészekben. úgyhogy most fáj minden második ujjam, még szerencse, hogy a nőgyógyászat lapozgatása viszonylag kevés erőt igényel. meg megmolesztáltak ma a vizsgára menet. fényes nappal az üllőin, undorító kezekkel. egyedül azért nem bőgtem el magam, mert komolyan volt bennem némi aggodalom, hogy az a kevés  magamba tömködött szemészettudás is távozna a könnyekkel egyetemben.

egyébként meg egész nap énekelni szeretnék, nemtudom, ez az elmebajnak ellenállásnak melyik stádiuma. 

és már csak három, mielőtt sohatöbbet (muhaha, mert majd a kéthavonta egyszigorlat sokkal faszább lesz).

najó. megyek is inkább testápolni, különben menthetetlenül elbőgöm magam cs. cuki állatos képein. pedig szeretném legalább a kiegyensúlyozottság látszatát megőrizni. 

lighthouse.

valamiért borzongatóan tetszik ez a szó mostanában, minimum másfél napja itt imbolyog bennem.

állítottam családot m. hirtelen jött ötletéből a hétvégén én is, nagy volt a pofám, hetek óta nagy, mennyire nincs bajom, úgyhogy előkaptam az édességfüggőséget-testképzavart vigyorogva, az konstans defektem bő hét-nyolc éve (tejóég, még leírni is), épp ideje lenne kijönni belőle. látni kellett volna a felhördülő női arcokat, korosztályra való tekintet nélkül sikoltottak fel, nekeeeeeeed?!?!? - pont a kedvenc reakcióm, mert könyörgöm, ezért hívják testképzavarnak. pedig azt még nem is ecseteltem, mennyiretényleg tudok undorodni magamtól, a bőgésig kapom a hányingert, akkor vajon hány fokban forogtak volna a szemgolyók a plafon felé.

aztán volt sokminden, most meg se kértem b.t, hogy írja le, a lényegre talán úgyis emlékszem ennyi élménnyel a hátam mögött. és volt ikrem, elveszett húgom/nővérem nekem is, és fantasztikus volt a találkozás, ahogy kattantak helyükre a puzzle-darabkák. aztán másnap ráerősített kábé az összes másé (kezdve az ötéves autista kisfiúval, akinek én képviseltem az ikerhúgát, és olyan torokszorító szeretetet soha ritkán, mint amit akkor éreztem, amikor engedte az ölelésem), és minden eddig nagybüszkén magamra szedett professzionalitásom lehúzhattam a vécén. tartottam magam, naná, de abban b. volt benne inkább, nem akartam előtte, nem akartam senki előtt. egyedül akartam lenni, egyedül valami zenébe burkolva, hogy átélhessem megint, mégmégmég anélkül, hogy bárki hangja, bárki érintése, jelenléte betolakodna kettőnk közé. ott, az én állításomban a boldog oldalát éreztem meg, az örömöt, hogy volt-van, és hogy átölelhetem. imádtam, ahogy estek le a tantuszok, és a szokásos ikres mondatokat ki se mondtam, tudom úgyis (mindenki más ikres állításából éreztem az elmúlt két hónapban), hogy együtt indultunk, csak te nem születtél meg, hogy nagyonhiányzol, és főleg, hogy átadtam volna a helyem, ha megkérdeznek, de senki nem kérdezett, annyira nem én döntöttem így, és hogy nagyonhiányzol, megint. nem is tudom megfogni, mi fojtogatott tegnap annyira a kezdeti felszabadultság után. talán, hogy megértettem, ezért kell ennyire az a nagyonszorosság, ami van e.vel, meg volt j.val, sőt, tulajdonképpen ovis korom óta valakivel mindig. ahova be se fér igazán más, még a szerelem is csak futó hónapokra. vagy hogy ezért vagyok képtelen feldolgozni a veszteségeket, ezért nem megy a szakítás (és provokálom inkább ki a másikból tudattalanul is), ezért nem vagyok hajlandó elfogadni a halált, ezért gyűlölök versenyezni, ezért akarok tökéletes lenni és kettő helyett is csinálni a sokmindent. és fáj. mocskos módon fáj, mert most engedtem magamba igazán a hiányt. azt hiszem, nem is csak a szimbólum miatt kell az a mackó, hanem, hogy legyen kivel felitatni a sírásom.
a szemészet meg egy f**talicska. illetve holnap délutánig még a gyönyörűségek gyönyörűsége. nehogy már ezen múljon a siker.