utazás vol. 2.

az egyetemi évek kapcsán szokták mondani nálam okosabbak (és főleg idősebbek), hogy egyet se féljek, évek távlatából megszépül majd minden. és bár nem gondolnám, hogy az első két év vagy az anatszigorlat egyszercsak, mint életem legfantasztikusabb pillanatainak egyike fog majd eszembe ötleni, de az fix, hogy az idő (a távolság) szépít. nem kellenek még csak évek sem, elég pár nap, elég pár ezer kilométer, és máris halványul az az állandó belső feszültség, amiben az út másfél hónapja alatt éltem, és maradnak a mindenféle élmények. amiket lehet mesélni, ha kérdezik, hogy telt a nyár, hogy miért nem voltam az első héten. látom az elkerekedett, csillogó szemeket, és szégyellem magam, amiért ha rajtam múlna, cseppet sem szuperlatívuszokban nyilatkoznék. kint cs., most pedig az épp aktuális beszélgetőpartnerem határozza meg, mit merek gondolni-mondani. illetve inkább, hogy mi az, amit engedek magamnak kimondani. mert a legközelebbieken kívül kinek (és hogyanmiért) meséljek a fáradtságról, amiért minden nap új helyen ébredek, kinek meséljek a bizonytalanságról, a tériszonyról, a honvágyról, a szorongásról. hiszen a formás popsimat kéne a földhöz vernem, amiért eljutottam ilyen helyekre, amiért cs. magával vitt nagyjából egy fillér hozzájárulás nélkül. persze az is igaz, hogy amikor én hallottam másoktól hasonló élményekről, akkor bennem is mindig megmozdult a vágyakozás, ahogy most én is úton útfélen azt hallgatom, hogy dejóóó, meg hogy hú, én is mennyire szeretnék egyszer ilyet. nos, amiről mesélek nekik, hát olyat én is szeretnék, mert abból ugyanúgy ki vannak hagyva a hétköznapi és kicsit sem kívánatos problémák, mint ahogy én se gondoltam rájuk, amíg nem  tapasztaltam a saját bőrömön.
persze nyilván vannak valóban világutazók, akiknek ez kényelmetlenségestül-mindenestül fekszik, csak én nem tartozom közéjük, ez nagyjából a második napon kiderült. és okéoké, nem szabad elhamarkodottan dönteni, de ez kivételesen később sem cáfolódott meg. hazudnék, ha azt mondanám, csak rossz volt, mert nem, mert rengetegszer éreztem magam szuperül és felhőtlenül én is. és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem szoktam bele, nem lett napról napra jobb és könnyebb, mert tényleg sikerült némileg adaptálódnom is. valószínű, ha például a legelején kellett volna azt a buszos hadműveletet végrehajtanom, akkor vagy összetörtem volna, vagy szégyenszemre megfutamodom, így viszont önmagam számára a legmeglepőbb módon, talpraesett voltam, boldogultam mindennel, és hát végül is itt vagyok.
és tényleg vannak élmények, amikről lehet anekdotázni. például capadokia felé menve a török rendőrökről, akik (feltehetően) drog után kutatva kirámolták az egész csomagtartót, végigkopogtatták a kocsit tetőtől talpig, majd bocsánatkérő mosollyal (és pisztollyal az oldalukon, mintegy nyomatékul), meghívtak minket teázni az út szélén, éjjel tizenegykor (ramadán volt ugyanis, és akkor már ők is vehettek magukhoz folyadékot). aztán cs. bemutatta magunkat, mint directort és doctort, akkora lett hirtelen a tekintélyünk, hogy cigivel is megkínáltak rögtön. vagy ott volt az örmény bácsi, aki miután felvilágosított, hogy (mily meglepő) a falujában se étterem, se hotel nincs, megkérdezte, honnan jöttünk, ránk nézett, mérlegelte, vajon  baltásgyilkosok vagyunk-e álruhában, aztán minden bizonnyal úgy döntött, hogy nem, és befogadott minket. hazatereltük szépen az egyszem tehenet, két katona kihúzta a kocsit a gödörből (a bácsi ugyanis mindenáron be akart minket vezényelni egy udvarba, viszont félúton elakadt az autó), aztán kaptunk kosztot-kvártélyt. sőt, még zongorája is volt, úgyhogy az út során másodjára is játszhattam (először grúziában, az egyik borászatban). furcsa ez is, évekkel ezelőtt ezerszázalék, hogy nem ültem volna le idegenek előtt, pláne nem úgy, hogy előtte nem gyakoroltam semmit, most viszont gátlástalanul játszottam yann tiersent, chopint, bármit, ami eszembe jutott. igaz, ebben talán az is közrejátszott, hogy annyira szükségem volt elmerülni valami tökéletesen másban, hogy el is felejtettem olyankor, hányan ülnek körbe, vagy hogy hol is vagyunk.
amúgy is a zene volt a kapaszkodóm, a jerevántól nem messze lévő szállásunkon igazi királylányszobám volt, mármint olyan ablak, amire mindig is vágytam, ahova kényelmesen ki lehet ülni, elrejtőzni a külvilág elől. mellesleg az ararátra volt kilátásom, szóval amikor nem hunyorogtam épp a visszatartott könnyeimtől, akkor abban gyönyörködtem. kuporogtam az ablakban, fülemben az ipod, és direkt a sírós számokat hallgattam, inkább bőgjek azokon, az kevésbé ciki. a csillagokat is onnan néztem, még horvátországban, a tengeren sem láttam ennyit, hihetetlen tiszta volt az ég, ráadásul bőven ezer méter felett voltunk. és idén aztán bepótoltam az elmúlt évek hullócsillagait, imádok kívánni (most aztán bőven jutott mindenkinek), én őszintén hiszek benne. ha nem teljesülnének, szóljatok.