négy nap után először kapok ma levegőt az orromon át, hihetetlen euforikus érzés. j.val beszéltük régebben, és talán másokkal is, a hatalmas felismerést, miszerint ezek a totál evidens dolgok csak akkor válhatnak számunkra örömforrássá, amikor rövid ideig megszűnnek előtte létezni. normál esetben még hipomán szakaszaimban sem dob fel, hogy csukott szájjal is tudok lélegezni, mint ahogy nem tesz boldoggá a két lábam, a két karom, a működő testem. ehhez én kevés vagyok.
tegnap pedig kiderült, hogy valóban nem a kútvölgyiben volt a gyakorlat, amire én sejtettem, hogy a belegyen lesz, de a másik lány kardoskodott, amiből az lett, hogy egyrészt hiányzás (ötven perces késéssel nekem nincs arcom bemenni sehova, a pénteki félórákat még valahogy elviselte a pedáns lelkem, de ez már sok volt neki), másrészt a nap folyamán négyszer tettem meg a város (ami nekem pest belvárosát és a suli környékét jelenti) és a jánoskórház/kútvölgyi távolságot, ami annyira azért nem mókás, náthásan pláne. azzal hűtöttem le a előtörni készülő hisztimet, hogy az igazán fontos dolgokban mindig szerencsém van (jó a karmám, segít a sors, az isten, édesmindegy, kinek mi tetszik), például hazajutottam, és csak pasiknál vizsgáztam negyedév alatt, szóval inkább ezt a békát nyeljem le. cs.hoz pedig hála a jó égnek már buszoztunk, aztán hazafelé se mentem a föld alá. a százötös a buszok kettesvillamosa, igazi városnézés. és én annyira szeretem budapestet (hiába tudom a mocskot, a késeléseket, a drogokat, a gettót, a lepukkant kórházakat és az aluljárókat), hogy felnőttként is képest vagyok tátott szájjal gyönyörködni a kivilágított lánchídban. oké, a szájtátásom minimum hetvenöt százalékban az eldugult légutaimnak volt betudható.
különben sem hagyom magamnak, hogy elrontsam a kedvem. gyönyörű kottákat találtam, hajmosás helyett most azokat nyomtatom ki, már csak azt kéne kitalálni, megtanulni mikor fogom őket. és szuper a pszichiátria és szuper a neurológia, két tűz közé kerültem megint, csak most jó értelemben. k. büszke lenne rám, mert neki köszönhetően villoghattam az anaphestusszal, sose gondoltam volna, hogy egyszer még örömforrás lesz, hogy úgy belénk verte az időmértékest.
egyetértek j.val, aki arról (is) írt az ő blogján, hogy kényszeresen ír, újabban én is azon kapom magam néha, hogy blogbejegyzésekben gondolkodom. aztán persze én is elfelejtem őket, pedig olyankor írok a legfrappánsabban. egyelőre mondjuk engem nem zavar, még nem érte el a dsm-es szintet, hogy akadályozna a mindennapi életvitelemben.
az viszont lehet, hogy akadályozni fog a járásban, hogy hajnalban mindkét talpamat megcsípte egy galád szúnyog. elképesztő, ahogy kiszagolják ezek a bestiák, hogy melyik az egyetlen testrészem, ami kilóg a paplan alól. én meg, naná, hogy felébredtem rá, alig tudtam aztán álomba vakarni magam. szóval most megyek, és felkutatom a fenistilt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése