nem hittem.

és mégis elértem a gépet, mégis itthon vagyok. szürreális álomnak tűnik az elmúlt két nap, csütörtökön még irán, aztán fel vanban az első buszra, óránként felriadva zötykölődni egy város felé, aminek a nevét (antep) újra és újra meg kellett néznem a térképen, hogy tudjam, hova megyek. onnan tovább délben adanába, onnan silifkébe, és végül ma hajnalban antalya. valami nyolcvanas évekbeli futurisztikus filmben tudnám elképzelni, ahogy gyalogolok egy ismeretlen férfival a reptér felé, húzzuk a bőröndjeinket, jön föl a nap, száguldó autók fénye böki át a szürkeséget, és mi a lányairól beszélgetünk angolul. az egyik, a nagyobbik hasonlít rám, azt mondta, aztán elköszöntünk (güle güle), mert ő isztambulba ment haza, nem pedig budapestre. összemosódnak az arcok, pedig próbálom a fejemben tartani, hogy az elsőn volt a nő, aki megteáztatott és karamellás cukorkát nyomott a számba, a másodikon a fiú, aki kivételesen a valós menetidőt mondta, a harmadikon a buszos fiú, aki telefonált miattam, és végül rábízott a barátaira silifkében, akik szintén felváltva hozták nekem a vizet meg a teát, és akkor is kommunikálni akartak, ha egy szót nem tudtak angolul. a fürtösfejű mondjuk tudott, nem is rosszul, például azt is tudta mondani, hogy franciának nézek ki. az irániak szerint iráninak, úgyhogy érdemes lenne megtanulnom mégis ezt az utazás-dolgot, a külső beilleszkedéssel ezek szerint nincs gond. 

a hitetlenségem ellenére is itt vagyok tehát, sikerült ez is, mint általában a dolgaim. csak az utazást nem ment megszokni, az állandó bizonytalanságot, a talajvesztettséget. csak a testem esik szét darabokra, csak a hajam hullik tovább, rettegek tükörbe nézni. burokban nőttem fel, és fel se nőttem (épp a burkom miatt) igazán. életemben először voltam egyszál magam, senki nem fogta a kezem, csinálta helyettem, vagy csak állt mellettem bíztatón. sose küzdöttem még semmiért.

nem ártana elkezdeni.

de akkor miért sikerül minden.