titkos kert.

minden úgy kezdődött, hogy elmentünk anyával liszt-koncertre a polgármesteri hivatalba, és hazafelé arról beszélgettünk, hogy ilyenkor ő nem feltétlen a konkrét zene miatt sír, hanem mert felötlenek mindenféle emlékek. amiről nekem meg az ugrott be, hogy már az utazás alatt is a kiskori videófelvételekről álmodoztam, meg is néztem azon nyomban, ahogy n. megmássza a kőszegi várfalat, ahogy riszálom a hátsóm a bánki lépcsőn, és hasonlókat. n. iszonyú édes volt a szőke hajával, a huncut mosolyával, meg ahogy olyan áhítattal nézett fel rám, ahogy szerintem csak egy testvér tud, amíg rá nem döbben, hogy attól még, hogy idősebb, semmiért nincs felnéznie a nővérére (és valóban, milyen igaz). 

aztán megkerestem ezt, mert leginkább ez fogott meg a koncerten, amiről eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam filmzenéket. és hogy most kábé úgy érzem magam én is, mint e. érezhette, amikor ezt néztük nálunk a nagyágyon, több, mint négy éve már. zokogott mellettem, rázta a hideg a láztól, úgyhogy másnap egyedül mentem be a kórházba danikát és a többi cukiságot etetni-pelenkázni, milyen régen volt ez is, uramisten.

gyerekkoromban ez volt az egyik legmeghatározóbb olvasmányom, a bőgésig tudtam azonosulni maryvel a legvégén, amikor közös erővel hazavarázsolják colin apukáját, és hepiend minden fronton, ő pedig rádöbben, hogy attól még ő senkinek sem kell. megszámolni nem tudom, hányszor éreztem ugyanezt az elviselhetetlen fájdalmat.

a többi kedvencem a padlásszoba kishercegnője, az élet játéka meg a tamás bátya kunyhója voltak, főleg az élet játéka, bár én sose gondoltam magam olyan életvidámnak, mint pollyt, rá inkább csak szerettem volna hasonlítani.

különben pedig az van, hogy cs.ról semmi hír, még mindig nem ért haza (vagy csak én nem tudok róla, esküszöm, már ez is megfordult a fejemben, amilyen paranoid vagyok, bár ennyire csak nem rontottam el tudtomon kívül a dolgainkat), b. pedig hétfőn már angliában. nem túlgyakran szoktunk találkozni, mégis más a tudat, hogy ha szeretném, bármikor láthatom, mint az, hogy két nap múlvától sokszáz kilométer választ el minket egymástól, akár akarjuk, akár nem. j. is olyan messze van, és olyan sokáig még, hiszen el se kezdődött igazán az egész. pedig én szeretek egyhelyen tudni mindenkit, az önzőség netovábbja, de ha valaha is külföldre kéne költöznöm, csak úgy lennék rá képes, ha vihetném magammal őket is. alkothatnánk egy saját kolóniát, és boldogan élnénk, míg meg nem.