addictions.

nem tudom, a tegnapi harmadik kávé (csakis a kávé világnapjára való tekintettel persze), amit balga módon délután három után ittam, volt-e az oka, de annyira pörögtem tegnap, hogy alig tudtam elaludni. pedig hosszú éjszakánk volt előtte is, köszönhetően a rosénak meg annak a három (négy?) kir royalnak, amit magamba öntöttem. reggel mondjuk nem kicsit gyűlöltem magam (sohatöbbémásnap), a nap közepére viszont valami csoda folytán összekaparódtam, este pedig már a moziba visszametrózni is volt kedvem. aranyos volt különben az új ozon-film, mindig felbuzog bennem ilyenkor a franciatanulás vágya. aztán váciutcáztunk még e.vel, tökéletes nyárvégi este volt. muszáj pótolnom az idén elmaradt nyári budapestet. 

hogy meddig tart ezúttal a boldogságbuborékom, jó kérdés. remélem nagyon sokáig, mert függő vagyok. ezt még mindig nem sikerült kinőnöm, úgy látszik.

breath in.

négy nap után először kapok ma levegőt az orromon át, hihetetlen euforikus érzés. j.val beszéltük régebben, és talán másokkal is, a hatalmas felismerést, miszerint ezek a totál evidens dolgok csak akkor válhatnak számunkra örömforrássá, amikor rövid ideig megszűnnek előtte létezni. normál esetben még hipomán szakaszaimban sem dob fel, hogy csukott szájjal is tudok lélegezni, mint ahogy nem tesz boldoggá a két lábam, a két karom, a működő testem. ehhez én kevés vagyok.

tegnap pedig kiderült, hogy valóban nem a kútvölgyiben volt a gyakorlat, amire én sejtettem, hogy a belegyen lesz, de a másik lány kardoskodott, amiből az lett, hogy egyrészt hiányzás (ötven perces késéssel nekem nincs arcom bemenni sehova, a pénteki félórákat még valahogy elviselte a pedáns lelkem, de ez már sok volt neki), másrészt a nap folyamán négyszer tettem meg a város (ami nekem pest belvárosát és a suli környékét jelenti) és a jánoskórház/kútvölgyi távolságot, ami annyira azért nem mókás, náthásan pláne. azzal hűtöttem le a előtörni készülő hisztimet, hogy az igazán fontos dolgokban mindig szerencsém van (jó a karmám, segít a sors, az isten, édesmindegy, kinek mi tetszik), például hazajutottam, és csak pasiknál vizsgáztam negyedév alatt, szóval inkább ezt a békát nyeljem le. cs.hoz pedig hála a jó égnek már buszoztunk, aztán hazafelé se mentem a föld alá. a százötös a buszok kettesvillamosa, igazi városnézés. és én annyira szeretem budapestet (hiába tudom a mocskot, a késeléseket, a drogokat, a gettót, a lepukkant kórházakat és az aluljárókat), hogy felnőttként is képest vagyok tátott szájjal gyönyörködni a kivilágított lánchídban. oké, a szájtátásom minimum hetvenöt százalékban az eldugult légutaimnak volt betudható.

különben sem hagyom magamnak, hogy elrontsam a kedvem. gyönyörű kottákat találtam, hajmosás helyett most azokat nyomtatom ki, már csak azt kéne kitalálni, megtanulni mikor fogom őket. és szuper a pszichiátria és szuper a neurológia, két tűz közé kerültem megint, csak most jó értelemben. k. büszke lenne rám, mert neki köszönhetően villoghattam az anaphestusszal, sose gondoltam volna, hogy egyszer még örömforrás lesz, hogy úgy belénk verte az időmértékest. 

egyetértek j.val, aki arról (is) írt az ő blogján, hogy kényszeresen ír, újabban én is azon kapom magam néha, hogy blogbejegyzésekben gondolkodom. aztán persze én is elfelejtem őket, pedig olyankor írok a legfrappánsabban. egyelőre mondjuk engem nem zavar, még nem érte el a dsm-es szintet, hogy akadályozna a mindennapi életvitelemben. 

az viszont lehet, hogy akadályozni fog a járásban, hogy hajnalban mindkét talpamat megcsípte egy galád szúnyog. elképesztő, ahogy kiszagolják ezek a bestiák, hogy melyik az egyetlen testrészem, ami kilóg a paplan alól. én meg, naná, hogy felébredtem rá, alig tudtam aztán álomba vakarni magam. szóval most megyek, és felkutatom a fenistilt.

titkos kert.

minden úgy kezdődött, hogy elmentünk anyával liszt-koncertre a polgármesteri hivatalba, és hazafelé arról beszélgettünk, hogy ilyenkor ő nem feltétlen a konkrét zene miatt sír, hanem mert felötlenek mindenféle emlékek. amiről nekem meg az ugrott be, hogy már az utazás alatt is a kiskori videófelvételekről álmodoztam, meg is néztem azon nyomban, ahogy n. megmássza a kőszegi várfalat, ahogy riszálom a hátsóm a bánki lépcsőn, és hasonlókat. n. iszonyú édes volt a szőke hajával, a huncut mosolyával, meg ahogy olyan áhítattal nézett fel rám, ahogy szerintem csak egy testvér tud, amíg rá nem döbben, hogy attól még, hogy idősebb, semmiért nincs felnéznie a nővérére (és valóban, milyen igaz). 

aztán megkerestem ezt, mert leginkább ez fogott meg a koncerten, amiről eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam filmzenéket. és hogy most kábé úgy érzem magam én is, mint e. érezhette, amikor ezt néztük nálunk a nagyágyon, több, mint négy éve már. zokogott mellettem, rázta a hideg a láztól, úgyhogy másnap egyedül mentem be a kórházba danikát és a többi cukiságot etetni-pelenkázni, milyen régen volt ez is, uramisten.

gyerekkoromban ez volt az egyik legmeghatározóbb olvasmányom, a bőgésig tudtam azonosulni maryvel a legvégén, amikor közös erővel hazavarázsolják colin apukáját, és hepiend minden fronton, ő pedig rádöbben, hogy attól még ő senkinek sem kell. megszámolni nem tudom, hányszor éreztem ugyanezt az elviselhetetlen fájdalmat.

a többi kedvencem a padlásszoba kishercegnője, az élet játéka meg a tamás bátya kunyhója voltak, főleg az élet játéka, bár én sose gondoltam magam olyan életvidámnak, mint pollyt, rá inkább csak szerettem volna hasonlítani.

különben pedig az van, hogy cs.ról semmi hír, még mindig nem ért haza (vagy csak én nem tudok róla, esküszöm, már ez is megfordult a fejemben, amilyen paranoid vagyok, bár ennyire csak nem rontottam el tudtomon kívül a dolgainkat), b. pedig hétfőn már angliában. nem túlgyakran szoktunk találkozni, mégis más a tudat, hogy ha szeretném, bármikor láthatom, mint az, hogy két nap múlvától sokszáz kilométer választ el minket egymástól, akár akarjuk, akár nem. j. is olyan messze van, és olyan sokáig még, hiszen el se kezdődött igazán az egész. pedig én szeretek egyhelyen tudni mindenkit, az önzőség netovábbja, de ha valaha is külföldre kéne költöznöm, csak úgy lennék rá képes, ha vihetném magammal őket is. alkothatnánk egy saját kolóniát, és boldogan élnénk, míg meg nem.

fever.

egész éjjel forgolódtam, néha ránéztem az órára, nem tudom eldönteni, mennyi volt mindenből az álom. lázas vagyok, vagy csak úgy érzem magam, tulajdonképpen a lényeget illetően mindegy is. az érzés számít, és ha azt mondom szerelmes vagyok, még egyáltalán nem biztos, hogy ebből érzek bármit is. 

vizsgák meg nagy megpróbáltatások előtt szokott ilyesmi lenni, hogy valahogy annyira elviselhetetlen a valóság, annyira nem akarom, hogy éppen ettől válik minden valószerűtlenné. 

nem akarok felébredni. nem megy aludni.

with or without illusions.

szimpatikus és bőkezű mecénások jelentkezését várom. sose gondoltam volna, hogy (majdnem) huszonnégy éves koromra arra a szintre jutok el, hogy fő életcéljaim egyike legyen találni egy (gazdag) férjet, aki aztán finanszírozza majd a lakberendezői szárnypróbálgatásaim, a különféle kreatív kurzusaim, a mindennapi betevő tejeskávém, a ruháim, a cipőim, a táskáim, a körömlakkjaim. szégyenszemre el tudnám képzelni, ahogy filmbéli feleség módjára azzal töltöm a mindennapjaim, hogy kiegészítőket vásárlok a szuper lakásomba, meg különleges fűszereket és alapanyagokat, hogy aztán egzotikus vacsorával várhassam az uramat otthon (mindezt természetesen mindig csinosan és üdén, és felhőtlenül kopogva a magassarkúmban, ami sosem törné fel a lábam, a filmekben sem szokta). hol vannak már a világmegváltó gondolatok, hol van az én orvos szeretnék lenni mindenáron. persze igaziból szeretnék, és a többi csak játék. játék, ami minden nap eszembe jut, mert néha képes vagyok két évre előre rettegni attól, mi lesz velem, ha végzek. és hogy már most ki vagyok égve, mert nevetséges, ahogy bánnak velünk, és csepp a tengerben az a pár feltöltő élmény, amivel az egyetem néhanapján megajándékoz minket. pedig igazán nem kellene sok, elég például egy karizmatikus neurológus péntek délelőtt. 

szóval szégyentelenül királylány szeretnék lenni továbbra is. a szőkeségről ugyan már lemondtam, viszont nem ártana szempillaspirál meg pirosító meg fekete táska meg őszikabát meg zöldcipő meg csizma. csupa praktikus királylány-kellék. mert én tényleg nem vagyok nagyravágyó.

utazás vol. 2.

az egyetemi évek kapcsán szokták mondani nálam okosabbak (és főleg idősebbek), hogy egyet se féljek, évek távlatából megszépül majd minden. és bár nem gondolnám, hogy az első két év vagy az anatszigorlat egyszercsak, mint életem legfantasztikusabb pillanatainak egyike fog majd eszembe ötleni, de az fix, hogy az idő (a távolság) szépít. nem kellenek még csak évek sem, elég pár nap, elég pár ezer kilométer, és máris halványul az az állandó belső feszültség, amiben az út másfél hónapja alatt éltem, és maradnak a mindenféle élmények. amiket lehet mesélni, ha kérdezik, hogy telt a nyár, hogy miért nem voltam az első héten. látom az elkerekedett, csillogó szemeket, és szégyellem magam, amiért ha rajtam múlna, cseppet sem szuperlatívuszokban nyilatkoznék. kint cs., most pedig az épp aktuális beszélgetőpartnerem határozza meg, mit merek gondolni-mondani. illetve inkább, hogy mi az, amit engedek magamnak kimondani. mert a legközelebbieken kívül kinek (és hogyanmiért) meséljek a fáradtságról, amiért minden nap új helyen ébredek, kinek meséljek a bizonytalanságról, a tériszonyról, a honvágyról, a szorongásról. hiszen a formás popsimat kéne a földhöz vernem, amiért eljutottam ilyen helyekre, amiért cs. magával vitt nagyjából egy fillér hozzájárulás nélkül. persze az is igaz, hogy amikor én hallottam másoktól hasonló élményekről, akkor bennem is mindig megmozdult a vágyakozás, ahogy most én is úton útfélen azt hallgatom, hogy dejóóó, meg hogy hú, én is mennyire szeretnék egyszer ilyet. nos, amiről mesélek nekik, hát olyat én is szeretnék, mert abból ugyanúgy ki vannak hagyva a hétköznapi és kicsit sem kívánatos problémák, mint ahogy én se gondoltam rájuk, amíg nem  tapasztaltam a saját bőrömön.
persze nyilván vannak valóban világutazók, akiknek ez kényelmetlenségestül-mindenestül fekszik, csak én nem tartozom közéjük, ez nagyjából a második napon kiderült. és okéoké, nem szabad elhamarkodottan dönteni, de ez kivételesen később sem cáfolódott meg. hazudnék, ha azt mondanám, csak rossz volt, mert nem, mert rengetegszer éreztem magam szuperül és felhőtlenül én is. és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem szoktam bele, nem lett napról napra jobb és könnyebb, mert tényleg sikerült némileg adaptálódnom is. valószínű, ha például a legelején kellett volna azt a buszos hadműveletet végrehajtanom, akkor vagy összetörtem volna, vagy szégyenszemre megfutamodom, így viszont önmagam számára a legmeglepőbb módon, talpraesett voltam, boldogultam mindennel, és hát végül is itt vagyok.
és tényleg vannak élmények, amikről lehet anekdotázni. például capadokia felé menve a török rendőrökről, akik (feltehetően) drog után kutatva kirámolták az egész csomagtartót, végigkopogtatták a kocsit tetőtől talpig, majd bocsánatkérő mosollyal (és pisztollyal az oldalukon, mintegy nyomatékul), meghívtak minket teázni az út szélén, éjjel tizenegykor (ramadán volt ugyanis, és akkor már ők is vehettek magukhoz folyadékot). aztán cs. bemutatta magunkat, mint directort és doctort, akkora lett hirtelen a tekintélyünk, hogy cigivel is megkínáltak rögtön. vagy ott volt az örmény bácsi, aki miután felvilágosított, hogy (mily meglepő) a falujában se étterem, se hotel nincs, megkérdezte, honnan jöttünk, ránk nézett, mérlegelte, vajon  baltásgyilkosok vagyunk-e álruhában, aztán minden bizonnyal úgy döntött, hogy nem, és befogadott minket. hazatereltük szépen az egyszem tehenet, két katona kihúzta a kocsit a gödörből (a bácsi ugyanis mindenáron be akart minket vezényelni egy udvarba, viszont félúton elakadt az autó), aztán kaptunk kosztot-kvártélyt. sőt, még zongorája is volt, úgyhogy az út során másodjára is játszhattam (először grúziában, az egyik borászatban). furcsa ez is, évekkel ezelőtt ezerszázalék, hogy nem ültem volna le idegenek előtt, pláne nem úgy, hogy előtte nem gyakoroltam semmit, most viszont gátlástalanul játszottam yann tiersent, chopint, bármit, ami eszembe jutott. igaz, ebben talán az is közrejátszott, hogy annyira szükségem volt elmerülni valami tökéletesen másban, hogy el is felejtettem olyankor, hányan ülnek körbe, vagy hogy hol is vagyunk.
amúgy is a zene volt a kapaszkodóm, a jerevántól nem messze lévő szállásunkon igazi királylányszobám volt, mármint olyan ablak, amire mindig is vágytam, ahova kényelmesen ki lehet ülni, elrejtőzni a külvilág elől. mellesleg az ararátra volt kilátásom, szóval amikor nem hunyorogtam épp a visszatartott könnyeimtől, akkor abban gyönyörködtem. kuporogtam az ablakban, fülemben az ipod, és direkt a sírós számokat hallgattam, inkább bőgjek azokon, az kevésbé ciki. a csillagokat is onnan néztem, még horvátországban, a tengeren sem láttam ennyit, hihetetlen tiszta volt az ég, ráadásul bőven ezer méter felett voltunk. és idén aztán bepótoltam az elmúlt évek hullócsillagait, imádok kívánni (most aztán bőven jutott mindenkinek), én őszintén hiszek benne. ha nem teljesülnének, szóljatok.

utazás vol. 1.

azon gondolkodtam, hogy amíg kint voltunk, tulajdonképpen cs. szemével láttam magam. megint megtörtént, ami minden kapcsolatomban, nemtől függetlenül meg szokott történni, mihelyt egy kicsit is nincs összhang, és eltér a kettőnk véleménye. ugyanez volt zs.tal örökké, amikor beszélt rólam, amikor mesélte, hogy milyen is vagyok én. olyankor megszűntem gondolkodó lény lenni, nem volt se véleményem, se egy ép szinapszisom, színtiszta agymosás. és bólogattam, mert esélyem nem volt mást csinálni, megszöktek a számból a szavak. persze cs. sokkal finomabban és kedvesebben adta elő magát, mégis, úgy érzem, csak most, hogy egyedül vagyok, és újra a biztonságos fészkemben, csak most tudom reálisan átgondolni az egészet. magamat. hogy ha van is sok igazság abban, amiket mondott nekem, azért nem feketefehér minden. azért én még én vagyok. és nem feltétlen baj, hogy én is szeretnék maradni. túracipő nélkül, hátizsák nélkül, kényelmes szobában, minden nap más ruhában, sminkben, puccban-parádéban.
lehet alkalmazkodni, igen. kell is alkalmazkodni, kell tudni változni, igazodni a körülményekhez. de nem a személyiségem árán. ugyenem?

eufória.

ígértem, hogy írok az utazásról, szeretnék is, csak valahogy nem tudom, hogy kezdjek neki. túl sok volt az élmény, épp ezért nem leírható, a lelkemet pláne nem megy jelenleg. elárasztott az egyetem, maga alá temettek a kötelező előadások, a vonalkód, az ütköző gyakorlatok, a bürökrácia. közben kellett volna mesélnem mégis, különben nem csak arról tudnék áradozni, mennyire imádok itthon. még a metrón szembebűzlő félhajléktalan pasi, meg a reggeltőlestig órarend sem törli le a vigyort az arcomról, és van mozi (la piel que habito), vannak kávézók, van pszichiátria gyakorlat, és főlegfőleg van e. és t. és mindenki. 

nem hittem.

és mégis elértem a gépet, mégis itthon vagyok. szürreális álomnak tűnik az elmúlt két nap, csütörtökön még irán, aztán fel vanban az első buszra, óránként felriadva zötykölődni egy város felé, aminek a nevét (antep) újra és újra meg kellett néznem a térképen, hogy tudjam, hova megyek. onnan tovább délben adanába, onnan silifkébe, és végül ma hajnalban antalya. valami nyolcvanas évekbeli futurisztikus filmben tudnám elképzelni, ahogy gyalogolok egy ismeretlen férfival a reptér felé, húzzuk a bőröndjeinket, jön föl a nap, száguldó autók fénye böki át a szürkeséget, és mi a lányairól beszélgetünk angolul. az egyik, a nagyobbik hasonlít rám, azt mondta, aztán elköszöntünk (güle güle), mert ő isztambulba ment haza, nem pedig budapestre. összemosódnak az arcok, pedig próbálom a fejemben tartani, hogy az elsőn volt a nő, aki megteáztatott és karamellás cukorkát nyomott a számba, a másodikon a fiú, aki kivételesen a valós menetidőt mondta, a harmadikon a buszos fiú, aki telefonált miattam, és végül rábízott a barátaira silifkében, akik szintén felváltva hozták nekem a vizet meg a teát, és akkor is kommunikálni akartak, ha egy szót nem tudtak angolul. a fürtösfejű mondjuk tudott, nem is rosszul, például azt is tudta mondani, hogy franciának nézek ki. az irániak szerint iráninak, úgyhogy érdemes lenne megtanulnom mégis ezt az utazás-dolgot, a külső beilleszkedéssel ezek szerint nincs gond. 

a hitetlenségem ellenére is itt vagyok tehát, sikerült ez is, mint általában a dolgaim. csak az utazást nem ment megszokni, az állandó bizonytalanságot, a talajvesztettséget. csak a testem esik szét darabokra, csak a hajam hullik tovább, rettegek tükörbe nézni. burokban nőttem fel, és fel se nőttem (épp a burkom miatt) igazán. életemben először voltam egyszál magam, senki nem fogta a kezem, csinálta helyettem, vagy csak állt mellettem bíztatón. sose küzdöttem még semmiért.

nem ártana elkezdeni.

de akkor miért sikerül minden.