vigaszág.

azt hiszem, ennyi időbe telt, hogy a hároméves agyamnak végképp leessen, azt nem lehet eldönteni, hogy mostantól nem lesznek hangulatingadozásaim. mint ahogy nem (csak) döntés kérdése, hogy akkor innentől boldog leszek. és nem tudom eldönteni azt sem, hogy ne legyen többet egész napos hányingerem, vagy hogy mihelyt a párnára leteszem a fejem, aludjak el azonnyomban. hogy a karácsony legyen fehér, hogy tudjak uralkodni az indulataimon, hogy legyek jobb ember, empatikusabb, megbocsátóbb. hogy akik szeretnek, azok úgy szeressenek, ahogy engem szeretni kell.

ha tegnap írtam volna végül (és mennyire örülök, amiért tespedtem inkább a depresszív motiválatlanságomban), ennyi lett volna a bejegyzés. ma viszont előtört a derűs(ebb) énem, elment kozmetikushoz, sütött almás pitét, méteres kalácsot, elkészítette élete első önálló bejglijét, hozott karácsonyfát apukájával és a húgával, forraltborozott (most először fehér borból), énekelt indulót hazafelé a cipekedés ritmusára (vagy fordítva), örült még annak a hülye hódarának is, és hasonló apróságok. valamint a fentiek mellett rájött arra az örök bölcsességre, miszerint amennyi energiát a bőgésbe bele szokott ölni, ugyanannyit fordíthatna akár valami konstruktívabb érzelem átélésére is. egész termékeny nap volt, na.

a csalódásaimat pedig egész szuperül tudom már kezelni. eleve a legrosszabból indulok ki, és ha beigazolódik, hát juhé, mert igazam volt, ha ellenben mégsem, akkor lehet örömködni, meghatódni, lelkesedni. najó. valójában csak szeretném elhitetni magammal, hogy nincsenek elvárásaim. hogy felnőtt vagyok igazán, és megtanultam veszíteni.

néha fogalmam nincs, nem-e csupán gyávaságból nyelek egy nagyot, dugom a seggembe a büszkeségem, és felejtek el minden sértettséget szó nélkül.

a legjobb lenne kikapcsolni egy időre a telefont, kivonni magam a világból, persze nem merem ezt sem. mert félek, hogy.

és mi van, ha.