tegnap megpróbáltam lekenyereznifánkozni a klinikás főnökömet, hogy cserébe ne kelljen nap, mint nap újraépíteni az optimista énemet, miután kilépek az épületből. hozzá képest magam vagyok a megtestesült bright+shiny (haha), és nem egyszer nyeltem már vissza a mondatot, hogy "én nagyon sajnálom, hogy te egy keserű vagy, és egy cinikus, de legyél szíves, szedd össze magad". az új challenge-m (mást nagyon úgysem érzem, hogy profitálhatnék ebből a gyakorlatból, kivéve persze a kapcsolatépítést), hogy kicsikarjam belőle az őszinte örömnek legalább valami incifinci megnyilvánulását, hátha akkor rájön, hogy nem csak mások ócsárolásán lehet nevetni.

aztán pár napi ügyintézés árán átkerült a kartonom végre egy kerületi háziorvoshoz, aki a nemes aktus keretein belül megolajozta a pecsétemet, és megadta a magánmobilját - némi joviális férfiorvosi térdem-paskolás közepette - , hogy a jövőben csakis azon keressem, bármi ha lesz.

#énésaférfiak

meg persze, hogy boszorkány vagyok megint. tegnap beszéltünk a lányokkal a férfiakról-akik-újra-és-újra-írnak-rendíthetetlenül-hiába-nem-válaszolsz-nekik. erre ma ír az egyik legkitartóbb stalkerem, akire tegnap rágondoltam direkt ennél a témánál magamban, tegyünk egy próbát, hát jól megkaptam.
meg, hogy nem szabad két kávét innom délelőtt, mert akkor nem elég életem legjobb köridejét futni a szigeten, még mindig bennem lesz a menés. meg, hogy ennyi felesleges energia, mindjárt valami hujberferi-féle produkció lesz belőlem, akkora gondolataim vannak, mindjárt nem fogok magamba férni. meg, hogy minek járok én drágáért körmöshöz, ha utána az egészet összeragasztózom, összekörömlakkozom, összeakvarellezem művészkedés ürügyén.
tökfura, hogy holnap hétfő, már el is felejtettem, hogy van kórház klinika a világon. áj láv csütörtöki ügyeletek.

kisüt a nappal együtt az én kedvem is mindig, és azonnal nyakamba akarom venni a várost, a mindent. persze, hogy kellenek a tavaszszínű párnahuzatok, és a cuki bárány, és a tavaszszínű (bárányos!) szalvéta hozzá, de akkor már vegyünk egy kis macaront meg egy csokor tulipánt is megint, olyan szépek, olyan szép minden, pedig olyan nagyon csak tornacipőért és ragasztóért indultam.

milyen messze tud lenni a ma reggel a mosttól. vihar előtti szabadság, ezt a címet adtam a margithídi sétámnak. néha ijesztő a céltalanság, máskor végtelenül elégedetté tesz. befejezte a letöltést egy film, amit nem is biztos, hogy meg szeretnék nézni. mennyit elsőrandiztam már a margitszigeten, mennyi minden mintha nem is velem történt volna az életemből. megyek a városban, és komplett filmforgatás, ami a fejemben történik. meg aztán vannak azok a pillanatok, amikor irtóra büszke vagyok, amiért olyan felnőtt dolgokat elintézek, hogy felkutatom az elveszettnek hitt újpesti háziorvosom, átjelentkezem egy budaihoz, és utánanézek annak, hogy mi kell a jogsi meghosszabbításához. jaa, hogy egyébként épp ügyelek, és nemrég hoztam meg pár, más embereket érintő döntést, és majdnem négy éve orvos vagyok - nevermind.

ajándék szabadnapok, nem pirosba, hanem aranyba meg rózsaszínbe meg égkékbe kéne foglalni titeket.

ma már kicsit több, mint 6 kilométer volt a szigetköröm, akaraterőből ötös, a levegővételi technikán viszont még jócskán van mit javítani.

a katona kocsmájában a nagyervin, az émile-ben a rogántóni. na nem mintha egy lapra tenném őket. 

vannak a napok, amiket nem lenne rossz, ha repeat-re lehetne állítani. mondjuk a majdnem-telihold melletti nem alvás kihagyható. de előtte a szigetkör, a tulipán, az, hogy minden belefér, amit elterveztem, a budai séta, a tökéletes film, a pesti séta, a beszélgetések. mintha rám lett volna szabva minden perce.

8:24, reggel

áttekerem a lejátszási listám a no light, no light-ról az i don't hate you-ra a klinika felé bandukolva. meggyőződéssel. ezen ne múljon.

12:00, ebéd

még egy rút kis kacsából lett hattyúfiú a menzán. a hatodéves gyerekgyógyászat gyakorlaton még zokni-szandál kombóban tolta, és tőlem kért szerelmi tanácsokat a fészbúkon, most pedig egészen wow. 

18:03, este

miért kell nekem ennyire luxuslánynak lennem. z.-val röhögtünk anno csomót, hogy drága vagyok. ő persze becézésként mondta, az én lelki szemeim előtt viszont azonnal a dollárjelek jelentek meg. haagen dazs és nem carte d'or. brie és nem trapista. sushi és nem borsófőzelék. zara és cos, nem háda. genfi- és nem velencei-tó. 

szelaví.

kisebb hisztériák árán, de júliusban lisszabon. mondjuk addig sem ártana kitűzni valami várnivaló jóságot. meg valahogy pénzt keresni. 

tegnap meg nemes egyszerűséggel kettérepedt a fenekemen - nyilván, hogy ügyelet alatt, nyilván, hogy a legelején - a kedvenc farmernadrágom. új gatyára sem ártana valahogy pénzt keresni.

szerintem neki dedikálom az alábbi dalt. 

(harmless as a drawn-on tear.)

milyen könnyen csúszom át egyikből a másikba. megszokhatnám, mégis, alkalomról alkalomra rácsodálkozom. de már tegnap éreztem, ahogy leszálltam a nyugatinál, hogy akkor megveszem a pletykaanyut, és aztán séta haza (minden pillanatát ki akarom használni az esőmentes ajándék-tavasznak), már akkor más volt a lélegzetvétel. ami csak fokozódott a borkóstolóval (pedig becsszó, kiöntöttem pár decit, mint a profik!), a kilenc óra alvással, a ma délelőtti futással (a sokadik "első" szigetkör az életemben), a délutáni vizslasimogatóval, a meseszép világoskék kabátommal.

hát, ilyenkor érzem nagyon, hogy köszi.

mennyire nem én vagyok már a magassarkú, amit megpróbáltam ma magamrabeszélni, és végül mégis szépruha-sportcipőben indulok el a színházba.