úristen, amúgy tudjátok mi a legújabb drámám? a fehérzaj, amit időnként benyomok j.-nak az elalvást megsegítendő, teljesen elrontotta a spotify-algoritmusomat. weekly discovery címén tegnap mindenféle rendkívül chill és monoton zajokat zenéket dobott fel, az előadók között pedig olyanok szerepeltek, mint hypnobirthing oasis, earth meditation és calm. gyorsan hallgattam is tegnap inkább egy kis lady gagát, nem is tudtam, hogy van relatív új albuma - igaz, annyira nem tetszett végül. viszont az anahit, úristen. annyi erő van ezekben a dalokban, esküszöm, még az immunrendszerem is magasabb fokozatra kapcsolt. 

a nagyinál alvás végül megtörtént, csodával határos módon továbbra is csak én vagyok beteg. drága elsőszülöttem természetesen ottbezzeg átaludta az éjszakát, most meg vígan játszik a többezer játék egyikével, amikkel anyukám felszerelte a háztartását. úgyhogy én megyek is addig, és ellopom a gyerekek inhalátorát egy körre. 

nem mondom, hogy könnyű úgy gyógyulni, hogy tegnap tizenegy percet kellett dekkolnunk a pataknál a sarkon, csak hogy láthassuk az adott koraesti idősáv egyetlen új villamosát (caf urbos, akit érdekel esetleg a téma). hihetetlen, hogy az egyébként maximum egy-két perces türelmű kisfiam mikre nem képes, ha kellően motivált. újabban a patak körüli futópályán is szoktunk futni, és szuperügyes benne á.. meséltem neki ma, hogy tulajdonképpen már a hasamban is futóversenyre járt, amikor még kis morzsa volt meg avokádó*, szóval semmin nem csodálkozom. várom a tavaszt, hogy én is újra futhassak rendesen, csak valamikor addig még időt kéne szakítanom arra, hogy egy medencefenék specialistával konzultáljak a biztonság kedvéért. 

a nem túl fényes éjszaka után különben azzal vigasztaltam magunkat, hogy feltettem a bakelit-lejátszóra az egyik örök kedvencet: vivaldi négy évszakját. eszembe jutott ugyanis, hogy á.-nal mennyivel több zenét hallgattunk babakorában - eleve volt a hasfájós sírás elleni egy órás tánc-session minden este, napközben pedig rengeteg komolyzene, na meg a kedvenc szomorú zenéim, amikor már nagyon fáradt voltam és jól esett kicsit sírnom. most viszont annyira állandó(nak érzem) a zajt, j. pedig egyáltalán nem hasfájós, nagyon könnyű lekötni a figyelmét még este is, hogy nagyon ritkán jut eszembe bármilyen zenét berakni. úgyhogy most szeretnék erre tudatosabban figyelni, mondjuk reggelenként mindig hallgatni valami szépet a háttérben. talán mindannyiunk idegrendszerének segítene. 

*: mostanában gyakran kérdezi, hogy ő mikor volt kis morzsa, mert j.-ról mondtam neki korábban, hogy nemrég még csak kis morzsa volt. az avokádó meg az egyik kedvence, és a két terhességem alatt készült gyümölcsfotók között mindig meg kell neki keresni.

pár napja kitaláltam, hogy mi lenne, ha a fürdés előtti nehezebb időszakot táncolással töltenénk, és azt hiszem, az eddigi kedvenc rituálénkat adtam magunknak. egyelőre lehetetlen, régi slágerekre táncolunk á.-nal, aztán majd pár év múlva reklamál. szerintem az van, hogy én annyira belelazulok a zenékbe, hogy ettől nyugszik meg ő is, a legdurvább sírásoknak is elvágólagosan végeszakadt eddig minden alkalommal. persze, nyilván képtelenség egész nap zenbe maradni, tudva, hogy a kisbabámra is hat a feszültségem, de egyre többször sikerül. és már a babakocsizási kísérleteinknél is csak minden kétszáz méter után nézem meg, hogy vajon alszik-e, vagy kezdjem el az eszeveszett ringatást, mert mindjárt eltörik a mécses. 

kár, hogy sosem fog kiderülni, mi zajlott ezekben a hetekben á. fejében. 

bár nagyon igyekszem nem "csak" terhes nő lenni, azért eléggé meghatározza a mindennapjaim a tény, hogy növekszik bennem egy kisfiú. például egyszerűen imádom a testem (sic!). a gyerekvállalásnak erről a részéről mindig álmodoztam, de azt sose gondoltam volna, hogy most fogom a legszexibbnek érezni magam, ever in my life. ma lou doillon-t játszottam, aki amellett, hogy charlotte gainsbourg húga és szuperjó énekes, kicsit terhesebb, mint én. és kicsit más stílusban, de ugyanúgy közszemlére teszi hasát, mint mondjuk rihanna, és egyszerűen gyönyörű. szívem szerint nonstop így mászkálnék én is, de igyekszem tekintettel lenni a második kerület nyugdíjasaira, úgyhogy visszafogom magam.

egyébként a gömbölyödésem végképp rávilágít a testképzavarom súlyosságára, ami az elmúlt években  már nem járt gyakorlati következményekkel (aka nemevés és önutálat), de biztos, ami biztos alapon ott lapult a sötétben. a telefonomon megtartottam pár tükörszelfit a 17-18. hétről, amikor azt gondoltam, hogy most aztán már igazán ordenáré vaskos vagyok, ugye, és hát, konkrétan még ott sincs hasam. jó lenne erre később is emlékezni.

különben olyan sok minden nem történik, az elmúlt hetekben behoztam a kötelezettségeim terén egy hónap alatt kialakult ügyintézős-lemaradásokat, összeállt a fejemben, hogy milyen kellékek szükségesek egy újszülötthöz (omg! omg!), kocogtam egy utolsót az ultrabalatonon, ami csodálatos volt, vezettem sokat, kiolvastam pár emlékezetes (jack, lány, nő, többiek, halálról és életről) és pár kevésbé emlékezetes (szerelmem, coney island, erről nem beszélünk) könyvet, ledaráltam az anatomy of a scandalt (kétszer, és másodjára már el is tudtam a saját történeteimtől vonatkoztatni), találkoztam egy csomó barátommal, és leginkább aktívan élveztem azt, hogy nem dolgozom. néha ingerenciám támad mentegetőzni, miszerint én tényleg nagyon szeretem a munkám (de tényleg), mert hát hogy élvezhetem akkor annyira a hiányát. egyelőre azért nagyságrendekkel kisebb az emiatt érzett bűntudat, mint a felszabadultság.

(hold me like a fire, hold me like a river)

vigyázni kell a vágyaimmal, ezt a konklúziót mintha egy-kétszer már levontam volna korábban is. 

az egyik közelmúltbeli vágyam az volt, hogy valami enyhe nyavalyával hadd maradjak itthon pár napot, annyira szerettem volna egy kis felelősségmentes nyugalmat, időt a holmijaim közt, pakolni, szanálni, készülni a hálaadásra. aztán covid-os lettem, nem vészes tünetekkel, de nem pont ezekkel definiálnám az "enyhe nyavalya" kifejezést sem. igaz, a pakolással végeztem, több tonna felesleges cucctól szabadítva meg magam és még festeni is volt időm, szerintem február óta először volt ecset a kezemben. ebből a szempontból különben kifejezetten kapóra jött a vírus okozta szaglásvesztés, úgy folyattam a körömlakkokat, mint még soha. szóval igaziból nem panaszkodom, introvertált énem gyakorlatilag zenben lebeg nonstop.

a másik vágyamat nem merem leírni, mert most épp az van, hogy lehetséges, hogy az is teljesül, nem akarom elijeszteni.

közben egy csomót gondolkodtam azon a régi kívánságomon is, hogy legyek igazán fontos másoknak. ez a covid, azt hiszem, szembesített azzal, hogy minden pozitív és negatív hozadékával együtt, ez bizony megtörtént. és ettől olyan hihetetlen biztonságban éreztem magam végig, amit nem hiszem, hogy valaha képes leszek viszonozni ezeknek az embereknek.

nem egyszer ültem neki gondolatban írni, aztán ha írtam is, inkább napló lett a vége, semmi kirakatba rakható. 

onnan tudom, hogy biztosan öregszem, hogy rétestészta helyett egy szemvillanás a nyár. közben mégis, mintha millió éve lettek volna a cabo sardao hullámai, millió éve az ilha verde fejnagyságú kék és rózsaszín és lila hortenziái. 

kicsit félve vallom be, hogy a három hét minden csodája ellenére a leginkább arra a két héttel ezelőtti bánki hétvégére vágyom vissza, amikor azt hittem, hogy itthon felejtettem a telefontöltőmet, és így legalizáltam magamnak, hogy ne érezzem azt az állandó rendelkezésre állást, amit nem is tudtam előtte, hogy mennyire érzek. olyan paradox dolgok ezek: feltöltődni a terápiás ülésekből, mégis legszívesebben leülni a híd közepén hazafelé sétálva, feltöltődni az emberekből, akik az életem, mégis örülni másfél nap csöndnek.

egyre több csönd kell, és ez jó, mert bevallom, és ez nehéz, mert közben most keresünk v.-ral közös albérletet, és mert meggyőződésem, hogy ha teljes csönd lenne az életemben, akkor nagyon szomorú lennék. így könnyű a magányra vágyni, hogy évek óta sosem éreztem magam magányosnak. így könnyű a magányra vágyni, hogy népszerű vagyok, hogy nem egy emberrel tudom, hogy szó nélkül mellettem lenne a bajban.

még mindig szokatlan különben, ilyen beképzelt mondatokat leírni, elindul a gyomromból a régi feszítő érzés, aztán meggondolja magát mégis.

jól teszi.

a másik szokatlan, amikor önmagammal kapcsolatos olyan meggyőződések cáfolódnak meg, hogy kénytelen vagyok újrarajzolni az identitásomnak legalábbis egy részét. például, akárhogy is akartam, nem tudtam izgulni az előző heti előadás előtt, direkt nem készültem agyon magam (értsd: nem próbáltam el a szöveget, csak kétszer, az idő keretek miatt, és végül egészen másképp mondtam), és irtóra élveztem. irtó klassz lenne tanítani (is). például, többszörösen kiderült, hogy ha nem is szupertehetségesen, de jól tudok tájékozódni.

bár néha azért, remélem, eltévedhetek még.

mutatta á. ezt a zenét, és azóta megy körbe-körbe a fejemben. hogyha szólsz, úgy szólj, hogy értselek. a pluszba bejött szombati ügyelet olyan szinten leszívta a maradék energiáimat, hogy mára kivettem egy szabadnapot, és elképesztő mennyiségű pénzt szórtam el mindenféle luxyságokra. az van, hogy nagyon szeretek pénzt költeni, bemenni a designerboltba, bemenni a könyvesboltba, venni egy ezredik extravagáns bögrét, környezettudatos gyertyákat, karácsonyt az ikeából. 

gondolkodtam persze azon is, jó pszichiáterként, hogy miért ennyire euforikus ez nekem. biztos, hogy benne van a gyerek- és kamaszkori depriváció, hogy amikor már bőven jómódúak lettünk, akkor is mindig volt bennem egy félelem, hogy ne okozzak gondot a vágyaimmal a szüleimnek. van abban valami egyértelmű hatalom, hogy én ezt megtehetem. megengedhetem magamnak, és meg is engedem. másfelől, ebben a maiban egyértelműen ott van az is, hogy szívem szerint bedobnám néha a gyeplőt, de úgy tényleg be. egyszerűen kikapcsolni a telefont, nem felkelni reggel, és felváltva táncolni és festeni egész nap. annyira sok a korlát, ami körbevesz, és most annyira szükségem lenne egy kis féktelenségre. 

és most van az a pillanat, hogy végre tényleg el tudom hinni, hogy holnap utazunk. és tudom, hogy sokak szemében firstworldproblem és túlkapás, és azt is tudom, hogy itthon is gyönyörű helyek várnak még a felfedezésemre, és külföldre utazni némelyek szemében egyenesen honfitársaink elárulása most, dedede egyszerűen szükségem van a tengerre és az olasz nyelvre és az egy eurós cortadóra a lokál kávézóban és a marsfagyira a parti sétányon. 

nagyon régen volt ilyen, hogy ennyi ideig nem jártam sehol, és nyilván vannak egyéb megküzdési módjaim is (vö. 70 kilométernyi bringa egy vasárnap délután), de valószínűnek tartom, hogy amíg mozgásképes leszek, az utazás marad a százötven százalékos kikapcsolás és mindfulness-élmény számomra. 

különben meg hiányzik a blog (és mások blogja is), lezártam a soksok éves önismereti terápiámat, egy hétig osztályt vezettem a kórházban, csupa nagyon szerethető betegünk van, akiktől csokit kapok szeretetből meg saját gyártású kulcstartót, és ilyenkor mindig felülíródik a túl nagy felelősség miatti nyűglődésem, és persze halálra szorongom magam a szeptemberi vizsga miatt, de képtelen vagyok rendesen nekiülni a tanulásnak.

tényleg jó lesz elhúzni a csíkot.

hihetetlen sebességgel peregnek a hetek, de ezt a mostanit legalább a meggyes sütik viszonylatában meg tudom fogni.

kaptunk vasárnap egy csomó meggyet, és apukám persze rögtön elkezdett nyünnyögni, hogy a nyakunkon fog maradni. úgyhogy hétfőn clafoutis-t csináltam, szerdán meggyes piskótát, ma pedig galettet. ez utóbbi egyszerűen világbajnok, szívem szerint egyben belapátolnám az egészet, de mértéktartó vagyok, és hagyok belőle életem férfiainak is.

nem tudom, hol van a nyár, magamhoz képest ebben is igyekszem mértéktartóan hisztizni meg türelmetlenkedni (mondjuk az eléggé drámai volt, amikor több, mint 3 hónap békávé-szűzességet kellett kedd reggel megtörnöm a zuhogó eső miatt.). ma pont a megyeri hídon tekertünk, amikor lecsapott az apokalipszis, a diszkrét akrofóbiámnak adott egy löketet, de még így is gyönyörű volt a táj, a híd, a suhanás.

most olyan érzésem van egyébként, mintha valami fontosat akartam volna írni, de jobban meggondolva, nincsen semmi fontos.

néha nem is rossz ez a csak-úgy-levés.

annyira sokszor érzem úgy, hogy zéró energiám van az ún. hasznos dolgokra. ide tartozik a blogírás, időnként a különböző szervezések, a takarítás, a hetem átgondolása, a tananyagolvasás a képzésre, a válaszemailek, a bevásárlás (kivéve tej és kávékapszula). ha ezt így átgondolom, rájövök, hogy annyira fáradt voltam az elmúlt egy évben, hogy gyakorlatilag szinte minden átsorolódott a hasznosdolgok-kategóriába. 

ez egyáltalán nem tetszik.

viszont februárban léptem egy jópár jónagy lépést. például felmondtam a másodállós ügyeletemben, úgyhogy a márciusi négy nap lesz utolsó, áprilistól pedig elkezdek official magánrendelni. lett takarítónőm, és ezáltal tisztaság a lakásban. vettem lámpákat, és ha holnap képes leszek felhívni a villanyszerelőt, akkor 5 év után hamarosan nem a csupasz égőkre fogok felnézni a mennyezetre. 

szóval nagyon remélem, hogy nemsokára a saját dolgaimra is annyi energiám lesz, mint amennyit más emberek jóllétére fordítok. 

azért írok pár olyat is, ami viszont tetszik.

mondjuk kezdem pugliával, ahonnan ma jöttünk haza a férfival, akivel polignano a mare szikláin ülve a hullámokat hallgatni egészen pontosan olyan volt, mint amilyennek kamaszkoromban a szerelmet képzeltem, és akivel szerintem igazán le tudnám élni az életem. egyáltalán nem értem, hogy van az, hogy mindenről lehet vele beszélni, de ha egyszer mindenről lehet. és megengedett minden hangulatom, és kimondja a mondataimat, és kimondom a mondatait. és megáll bari sétálóutcája közepén, és azt mondja szeret, és megáll a lungomarén, és azt mondja szeret, és megáll lecce óvárosában, és azt mondja, szeret, és megáll a szüleitől örökölt lakás konyhájában, tiszta cif a kezem, és azt mondja, szeret.

és volt még egy szuper buli is, apukám jóvoltából az újpesti házban, annyira örültek a kollégáim, hogy még ötvenszer több mosogatást és pakolást is megért volna. 

és nem utolsó sorban, elmentem masszőrhöz, akinek köszönhetően a szakvizsga óta először tudok fájdalom nélkül megcsinálni egy teljes nyakkörzést. 

az ő koncertjükre pedig majdnem annyira elmennék, mint ludovicót hallgatni olaszországban:

(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.

annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.

szívem szerint listáznám most én is, amikről írni szeretnék, de tudom, hogy amikor legközelebb ide jutok egy hónap múlva, úgyis már valami teljesen más témám lesz, szóval tökéletesen felesleges.

a nyaralás a triónk szempontjából szerintem csodálatos volt, montenegro pedig ha nem is életem országa, de örülök, hogy láttam. mondjuk most épp, szokásomhoz híven, már a következő utazáson kattogok, ami - hatásszünet - nem más lesz, mint izland! igazi szülinapi ajándék, valami egészen fantasztikusan be vagyok zsongva, pedig pár hónapot még várnom kell rá.

a szigeten 3 és fél napot voltam kint, zeneileg ismét bebizonyosodott, hogy nem az én műfajom, viszont a son lux gyönyörű volt, florence pedig, hát, rá nincsenek szavaim. maradjunk annyiban, hogy a cosmic love-ot és a shake it out-ot (meg valami ismeretlen dalt) végigbőgtem, a többit meg végigvigyorogtam üdvözült mosollyal az arcomon. utána hajóval mentünk a jászaira, utána pedig életemben először ültem olyan autóban, ami nagyon menő. nyilván kikunyeráltam, hogy a szabadsághíd és hűvösvölgy érintésével vigyenek haza.

ja, és irtó expert vagyok csillámtetkó- és kitűző/hűtőmágnes-készítésben, viszont egyelőre a teszt alapján 2 pont még hiányzik ahhoz, hogy kényszeres vásárló legyek. huhh.

ma egy bácsi, ahogy jöttem a másodállós ügyeletem felé, és letértem a járdáról az úttestre, hogy ők elférjenek, megállított, és azt mondta, "aki jó ember, az kis helyen is elfér". aztán meglapogatta a vállamat párszor, és továbbment. 

annyira jó mindenhol.

és tényleg klasszak a zenék és klasszak a napsütéses napok és klasszak az esősek. 

időnként mostanában attól szoktam félni, hogy túlságosan jó nekem az élet, és talán ezért nincs hova beférjen egy felvállalható férfi, a maga teljes valójában. ilyenkor ideges vagyok: leginkább a biológiai órámra haragszom, frászért nem ketyeg hangosabban. 

persze ez tart olyan tíz percig, mechwart-budai hídfő, aztán meglátom a dunát meg a palatinus-házakat szemben, és újra túlcsordulok elégedettséggel, hálával. 

és már nem kérdőjelezem meg, hogy megérdemlem-e, amire magamnak keresem meg a pénzt. a COS-ruhát, a cristohpe robin-hajpakolást, a niod-anyámkínjaszérumot, a the mama kin-fülbevalót. tegnap hiába vártam, nem csapott gyomron se a lelkifurdalás, se a szégyen hányingere. és ez nagyon-nagyon-nagyon jó, egyáltalán, merni erről írni nagyon jó. 

(mennyire csak a felszabadulás után érezni, mekkora terhet cipeltünk magunkkal, ezt a nem-megérdemlést én konkrétan például kisgyerekkorom óta.)

szabiszabiszabiiiiii!

falat kenyérként van rá szükségem, szerdán szólt a testem is diszkréten, amikor megadta magát az ügyelet kellős közepén egy hányós-hasmenős valamicsodának. különben még ezzel is szerencsém van, mert pont a legkedvencebb ottani ápolónőm volt szolgálatban. megkértem, hogy legyen egy éjjelre az anyukám, bőgtem egy sort a vállán, éjfélig el se mozdult mellőlem. másnap kaptam infúziót meg körbeugrálást a főkórházban (ahová muszáj volt visszamennem, mert otthagytam egy csomó holmimat, including lakáskulcs, mondván, hogy minek békávéztassam meg azt is), nagyon meg volt ijedve mindenki, tulajdonképpen jobban, mint én. utólag rájöttem, hogy egy nagyon-nagyon szűk rétegen kívül engem csak energikusnak és vidámnak szoktak látni az emberek - hát, ehhez képest valóban eléggé félelmetes lehetett az aznapi fizimiskám.

már csak azt kéne kitalálnom, mi az, amiből visszább tudok venni az életemben, hogy ne feszítsem félévente ilyen szinten túl a húrt. egyelőre semmi nem jut eszembe - ahhoz túlságosan élvezem az összes aktuális tevékenységemet, hogy csak úgy lemondjak bármelyikről.

mázli, hogy most kapok 3 hét haladékot, ami alatt csupa ilyen dal fog szólni a jbl-ből:

szabadkoznom sem érdemes, annyira régen írtam. 

nagyon nyár van, és ugyan az elmúlt egy évet tényleg sikerült úgy végigcsinálnom, hogy egy évszakot sem utáltam, sőt, mindegyikben találtam valami szeretnivalót, azért a nyár, az mégiscsak nyár. és nekem van képem fennhangon hirdetni, hogy a kedvencem, amikor a 35 fokos levegőt harapni lehet, és körülölel a hőség, sugárzik mindenhonnan, és csattog a papucs a meztelen talpamon. 

nem rossz(ak) a munká(k) sem, de még jobb lesz a szabi, montenegro és valami belföld a tervem, na meg egy kis sziget. semmi nagy szám nem történik, mégis tele vannak a napok újdonsággal, régiúj és új emberekkel. bányató, társasjáték, csillaghegyi strand, és egy új talán-fiú.

kell-e több - már megint nemleges a válaszom.

both sides now.

reggelente, ahogy a 105-ösön ülök, és a fülemben a day two szól, egy dél-olasz kisváros amfiteátrumába képzelem magam. 

irtó nehéz onnan eljönni.

baszkföld (és cantabria és asturia) annyira álomszép volt - óceán és zöld hegyek -, hogy azóta sem találok haza. 

megint van két utazás (bécs + baszkföld) mindjárt, sőt, júliusra trieszt is szinte biztos, jövőre pedig megyünk rómába az alapítványosokkal (csak azt a fránya angol önéletrajzot kéne megírnom), és mégis elképesztő nyughatatlanságot érzek. (lehet valaki a kimerültségtől nyughatatlan? - eléggé paradoxan hangzik.)

úgyhogy most, miközben a gyönyörű új albumát hallgatom, koncertjegyeket nézek, és egy nagyon másik életről álmodozom, amiben csellista vagyok, lehunyt szemmel ülök a siracusai teatro greco közepén, és körülöttem csak a hangok. 

megint beteg vagyok, az évad megszámlálhatatlanadik náthája. jobb mostanában naplót írni, mint blogot. egyre jobban önmagam vagyok, és ez jó, mégha elég kimerítő vállalkozásnak is bizonyul. nagyon sok, amit akarok. nagyon sok, amit teszek, mire megelégszem az eredményekkel, és be tudom fejezni. 

ma azért nem bírtam ki, és elmentem elkölteni egy valag pénzt végre levágatni a hajam. még vállig se ér, és alig várom, hogy behullámosodjon. utoljára egyetemista korom közepén volt ennyire rövid, és a tapasztalatok alapján baromi gyorsan vissza fog nőni, úgyhogy most maradéktalanul ki akarom élvezni. 

ez a dal meg most annyira én vagyok.

nem tettem fogadalmakat, meg amikor feltették páran január első napjaiban a "na és, milyen terveid vannak 2019-re?"-kérdést, akkor se tudtam mit mondani. mert az nem terv, hogy lett a cég és hatvanhat tonnányi plusz papír az office-dobozomban, és még van hátra milliónyi ügyintézés addig, hogy elkezdhessek a vállalkozással, normális pénzért ügyelni. ez nem terv, hanem kötelező (és nagyon felnőtt) feladatok sora. különben meg inkább álmaim vannak.

ma viszont kitaláltam, hogy mégis van egy tervem, mégpedig az, hogy eddig minden évben némileg gyerekes módon, kitartóan és fennhangon utáltam bizonyos hónapokat, többek között pont a januárt és a februárt. és hogy idén minden hónapban meg fogom látni a szépet. azt hiszem, egész jó úton haladok, mert a januárban eddig tetszett: (1) a hazarepülés svájcból a szikrázó napsütésben, és aztán a zimankós repülőtéri szél, (2) az, hogy kifejezetten érzékelhetően később sötétedik, és szinte mámorító érzéssel tölt el, hogy nem sötétben lépek ki a kórházból, (3) a péntek éjjeli hóesés meg a mai hóesés, (4) a meseszép kék sálam, (5) lady gaga joanne című albuma. utóbbira totálisan rákattantam, mert megnéztem a netflixen egy dokumentumfilmet - eddig kábé semmit nem tudtam róla, de most meglepően beszippantott.

például ezekkel: