great expectations.

great expectations.

2021. szeptember 18., szombat

nem egyszer ültem neki gondolatban írni, aztán ha írtam is, inkább napló lett a vége, semmi kirakatba rakható. 

onnan tudom, hogy biztosan öregszem, hogy rétestészta helyett egy szemvillanás a nyár. közben mégis, mintha millió éve lettek volna a cabo sardao hullámai, millió éve az ilha verde fejnagyságú kék és rózsaszín és lila hortenziái. 

kicsit félve vallom be, hogy a három hét minden csodája ellenére a leginkább arra a két héttel ezelőtti bánki hétvégére vágyom vissza, amikor azt hittem, hogy itthon felejtettem a telefontöltőmet, és így legalizáltam magamnak, hogy ne érezzem azt az állandó rendelkezésre állást, amit nem is tudtam előtte, hogy mennyire érzek. olyan paradox dolgok ezek: feltöltődni a terápiás ülésekből, mégis legszívesebben leülni a híd közepén hazafelé sétálva, feltöltődni az emberekből, akik az életem, mégis örülni másfél nap csöndnek.

egyre több csönd kell, és ez jó, mert bevallom, és ez nehéz, mert közben most keresünk v.-ral közös albérletet, és mert meggyőződésem, hogy ha teljes csönd lenne az életemben, akkor nagyon szomorú lennék. így könnyű a magányra vágyni, hogy évek óta sosem éreztem magam magányosnak. így könnyű a magányra vágyni, hogy népszerű vagyok, hogy nem egy emberrel tudom, hogy szó nélkül mellettem lenne a bajban.

még mindig szokatlan különben, ilyen beképzelt mondatokat leírni, elindul a gyomromból a régi feszítő érzés, aztán meggondolja magát mégis.

jól teszi.

a másik szokatlan, amikor önmagammal kapcsolatos olyan meggyőződések cáfolódnak meg, hogy kénytelen vagyok újrarajzolni az identitásomnak legalábbis egy részét. például, akárhogy is akartam, nem tudtam izgulni az előző heti előadás előtt, direkt nem készültem agyon magam (értsd: nem próbáltam el a szöveget, csak kétszer, az idő keretek miatt, és végül egészen másképp mondtam), és irtóra élveztem. irtó klassz lenne tanítani (is). például, többszörösen kiderült, hogy ha nem is szupertehetségesen, de jól tudok tájékozódni.

bár néha azért, remélem, eltévedhetek még.


2021. június 27., vasárnap

ami most van, az leginkább az eufória, lassan három napja. szerintem idén én még nem voltam felszabadult, és ezt most érzem csak. nehéz eldönteni, ez inkább hasznos tulajdonság vagy csapdahelyzet, hogy tulajdonképpen amikor nem vagyok igazán jól a bőrömben, akkor is okés vagyok, plánbe állom a sarat az életem összes területén. 

de ez most valami egészen más, mint az elmúlt hónapok, de lehet, hogy többet is mondhatnék, ha mernék. és ugyan ez a vizsga most tényleg csak egy laposka lépcsőfok a terapeutaság felé, mégis, hihetetlenül büszke vagyok rá, amire még rátesz egy lapáttal, hogy itt is sikerült kialakítani egy olyan csapatot, ami egyszerre inspiráló és támogató. néhányan szerintem tényleg azért írták meg minden egyéb kínlódásuk ellenére az esetdolgozatokat, mert folyamatosan löktük-húztuk egymást, és ez azért is nagyon klassz, mert azt gondolom, valójában ez a jó terapeutaság (nem pedig olyanok, mint ahogy azt néhány kiképzőnk előadta), ez az egymással törődés. 

szóval péntek délben már frozen margaritáztunk, azóta pedig gyakorlatilag fürdőzöm a nyárban, az emberekben, és nem győzöm elfogadni azt a rengeteget, amit kapok.

2021. június 21., hétfő

millió érzés, millió reflexió, amit sehol sem örökítek meg. na de majd most.

most, amikor megint a nyaraló a mentsváram, és pár hét után először érzem magam kisimultnak (egy tóátúszás, két jóga, és a napi tételtanulós-penzum után). táncoltam este a teraszon, körülöttem egy rakás tökfölösleges jegyzet, és arra gondoltam, hányszor volt ez már ugyanígy. hogy eltelt 14 év, és igaziból ugyanott vagyok. anatómia szigorlat, kórélettan, pszichiátria szakvizsga, pszichoterapeuta-képzés, és még mindig megtehetem, hogy elvonulok a világ elől, nem vagyok felelős senkiért a munkámon kívül. még mindig a szétesésig regrediálhatok egy közepesen tétnélküli vizsga miatt.

és nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel. az érzés egyfelől a szomorúság és a félelem valamiféle egyvelege, mert hát mi van, ha ez még 14 év múlva is így marad (a vágyott tanulnivalóim sora nagyjából kitart addig, szóval ez a rész pipa). de én nem csak kurvajó terapeuta szeretnék lenni, hanem kurvajó anyuka is. másfelől nem tagadhatom le a megkönnyebbülést, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, v. a megértés és támogatás cuki szobra, a barátaim ismerik az őrületem, a főnököm szintén tudja, hogy jobb, ha elenged szabira. úgyhogy elmerülhetek a szavakban, elmerülhetek a fontos-nemfontos közötti differenciálási képtelenségemben, elmerülhetek a szorongásban.

utóbbi egyébként rosszabb, mint valaha, pedig őszintén hittem abban, hogy egy szakvizsga után már csak felfelé visz az út. nos, nem. előző héten például totálisan lebénított az, hogy éreztem, hogy semennyire nem tudok koncentrálni, és akkor úristen, mi lesz. mileszmileszmilesz. a vicces, hogy a következményekig valójában el sem jutok a gondolkodásban, pontosabban, eljutok én, de nincs ott semmi. a legrosszabb opció is oké, nem félek semmitől. a szorongástól magától félek. 

ráadásul - és ennek a felismerésére tökéletes volt a sématerápiás képzés aktuális modulja a hétvégén - valamikor ez az egész átfordult abba, hogy ha tehetném, nulla, azaz nulla pihenést engednék magamnak. könyörtelen mércék, hello again. és ez már az én felelősségem, hogy bánok magammal, már nem az emeleteságy alján kuporgó kislány vagyok, az egyik oldalon a tanár anyukámmal, a másikon meg a kikérdezendő házifeladatokkal. szóval most megkértem magamat, hogy hadd lehessen játszani jógázni, úszni, csakúgyülni akkor is, ha nem tettem meg tökéletesen mindent aznap a sikerért.

egyébként ebben az is segít, hogy a képzésen megéltem egy eléggé intenzív társas kompetencia-élményt anékül, hogy egyáltalán erőfeszítést tettem volna, és azért lássuk be, hogy az élet inkább áll társas élményekből, mint vizsgákból. plusz alakul a fejemben a szeptembertől tartandó csoport váza. plusz életemben először vezettem le egyedül ekkora távot, és ez egy olyan félelmem átlépést jelenti, amihez képest egy évadzáró vizsga igazán smafu. plusz egész egyszerűen kell, hogy nagyobb felelősséggel és szeretettel bánjak önmagammal.




2021. május 16., vasárnap

vágtatnak a hetek, egyszerre rövid az idő, és mégis, millió dolog fér bele vasárnaptól vasárnapig. most is egy vasárnap van, amikor megígértem magamnak, hogy megírom a maradék esetdolgozatokat (és ha ezt itt leírom, akkor végképp muszáj leszek megcsinálni). még mindig hihetetlen, hogy ez a covid-dolog az új életünk, és néha nagyon kell koncentrálnom, hogy tudjam, 2020 elmúlt, másik év, másik tavasz van. 

amióta újra vannak éttermek, minden nap megyünk valahova, bobo, budapest garden, pingrumba, vietnámi gulyás, gepárd és űrhajó. v.-ral tulajdonképpen most kezdtük a valódi randijainkat, pár hónapnyi csúszással. nem tudom különben, találkoztam-e már ennyire jóember-férfival, mármint testközelből. tetszik a jóembersége, tetszik a kedvessége, hogy figyel, hogy türelmes, hogy kapok tőle mindig virágot, mert amikor az első néhány alkalommal járt nálam, mindig volt tulipán az asztalon, és ezt megjegyezte. egy hónapja volt kb., amikor a hűvösvölgyi kéktúra-szakaszt jártuk, hogy mindkettőnknek rossz kedve volt igazából, vagy nem is rossz, csak olyan elég volt a homeoffice-ból (v.) és elég volt az impulzus-nélküliségből (én). kiderült, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járunk, és akkor fogalmaztam meg először fennhangon, hogy hónapok óta nincs bennem az az energia és lelkesedés, ami egyébként annyira én vagyok. szóval megállapítottuk, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk a másikra enélkül a karantén-letargia nélkül, és irtó hálás vagyok magunknak ezért a kíváncsiságért és kitartásért. annyiszor kiabáltam már el, de megkockáztatom újra, hogy ez most valami igazán jó. 

közben a munka is egészen szuper megint, vannak izgalmas és szeretnivaló betegeim a kórházban, az egyik legrégebbi pszichoterápiás kliensemmel most tervezzük a lezárást, ami egy olyan sikerélmény (eleve az egymásra hangolódás, amiben egyszerre fogalmazódik meg bennünk ugyanaz), hogy legszívesebben világgá kürtölném, milyen büszke vagyok rá, hogy honnan jutott hova. a magánrendelős csapat külön fejezet, hogy lehet ekkora mázlim velük is, tegnap volt közös sütögetés, játék, nagy röhögések. 

ez a csapat-dolog, amiért a leghálásabb vagyok az életem minden területén. még az oltóponton is, olyanokkal dolgoztam együtt az utóbbi pár alkalommal, hogy fel se tűnt, hogy 10 órán át ott ülünk, annyit nevettünk és annyira automatikusan dolgoztunk egymás keze alá. 

úgyhogy most már csak azért is meg kell írnom a dolgozatokat, hogy a kórházi bandával is tudjunk szervezni valamit.

2021. április 9., péntek

 


amíg ez van, azt érzem, megint mindenem van. talán túlságosan erős ez az érzés, időnként megnehezíti az akarást. (nem mondom, azért teneriféről vagy svájcról álmodozom időnként erősen, és m. is eszembe jutott, amikor mesélte, hogy az utazásait ő triplán élte át: előtte, amikor oda-vissza kiolvasta az útikönyvet, közben és utána, amikor újra kiolvasta az útikönyvet, hogy jól az emlékezetébe vésse, amit látott. talán útikönyvezni kéne nekem is, közben nélkül.)
tegnap építettünk téglából tűzrakó-helyet a kertben - pont elkezdett zuhogni a hó, mire meggyújtottuk a tüzet. magamba olvasztottam fél zacsónyi pillecukrot, aztán órákig ültünk ott, hóban, fények játékában. 
néha az az érzésem, sorsfordító döntés előtt állok. néha hiszek abban, hogy ezt döntésként meg lehet hozni, néha kiröhögöm magam, te a szív lánya vagy, te okos, te. néha szívesen elbújnék magam elől, néha órákig nézek csak befelé. ha lehámozom magamról a társadalom vélt-valós elvárásait, ha lehámozom a vágyat, hogy akik szeretnek, azoknak örömet adjak, meglehetősen nagy zűrzavar és félelem marad. hogy mi ki nem akarok lenni, pipa. hogy mi ki igen, az már kissé diverzebb. 
most mindenesetre jó így. a téglacipeléssel, a sebhelyekkel a kézfejemen, a visszakapott futással a nógrádi tájban, a barátaimmal, a szabadságommal, a ruhák helyett binge-könyvvársálásaimmal.
ezt tudom akarni.
se több, se nemtöbb vagyok aktuálisan.

2021. március 29., hétfő

őszintén gondoltam, hogy oltópontra menni egy teljesen önzetlen cselekedet, erre ma kiderült, hogy


1. ez egy szuperjó a team-munka, ami még 10 órán keresztül is felemelő élmény.

2. az emberek egy jelentős része irtó cuki, kiöltözik az oltásnak, és kimondottan örül neki.

3. a magyar idősebb korosztályban is vannak kifejezetten stílusos nők, akiknek egyszerűen muszáj bókolni, és akik cserébe irtóra meghatódnak.

4. az emberek egy másik jelentős része hoz csokit megelőlegezett hálából.

5. lehet utána rajongói leveleket kapni facebook-on a beoltott bácsiktól.


amikor este 7 után bicikliztem hazafelé az andrássyn, azt éreztem, újra azt, hogy itt a tavasz és lesz majd nemígy. nem holnap, nem húsvéthétfő után fél órával, nem is április-májusban (szerintem), de lesz.

szóval, azt hiszem, megyek még.


2021. március 24., szerda

fantasztikus figyelnem, ahogy leplezem önmagam elől is, ha nem vagyok jól. tulajdonképpen most is, azért tudom ezt leírni, mert enyhült a rettenetes fásultság, amiben az elmúlt pár hetet töltöttem. amióta vége az egyetemnek és azt érzem, a magam ura vagyok, közönyt szinte alig éltem át, pláne nem napokig tartót. ma mondjuk kiderült, hogy kívülről megint nem látszott rajtam semmi, a kollégáim szerint én mindig jól vagyok és kifejezetten jó a társaságomban lenni (haha). részben azért nem bánom: mégsem vagyok annyira transzparens, mint néha tartok tőle. 

mindenesetre, miután előző héten a kórházi teendőkkel rémálmodtam, aztán meg mindenféle tolakodó kényszerképzeteim voltak mindenféle halálokról, muszáj voltam kitalálni egy-két stratégiát arra, hogy egy kicsit kevesebb tehetetlenséget és több biztonságot éljek meg. 

így lett túlrészletes excell-táblázatom az általam menedzselt covid-betegekről, így kelek minden nap fél órával korábban, hogy legyen időm jógázni, és így megyek jövő héten oltópontra orvoskodni.