great expectations.

great expectations.

2022. november 28., hétfő

ma nem annyira vagyok magamra büszke. egy jó ideje már mindig arra használtam a blogot, hogy a jó dolgokat örökítsem meg inkább, most meg jön elő a régi-régi impulzus, hogy milyen jó is írásban szuttyogni. az elmúlt két éjszakán megint többször kelt á., ami már nagyon régen (legalább egy hónapja, de van az több is) nem történt meg, és ez teljesen kikészített. annyira, hogy ma délelőtt semmi, de semmi türelmem nem volt, és haragudtam magamra, amiért semmi türelmem nincs, és haragudtam á.-ra, amiért öt percet sincs el egyedül, és a haragom miatt meg aztán végképp haragudtam magamra. a dolog úgy végződött, hogy hangosan bömböltem, miközben á. a kendőből pislogott kifelé. aztán elfogyott belőlem a feszültség, á. meg elaludt (amin persze megint elkezdtem bőgni, hogy hogy lehetek ennyire gonosz ezzel a cuki babával, aki egyszerűen csak fáradt volt és kifejezte az igényeit). 

szóval nem mondom, hogy életem napja a mai. miközben minden egyes negatív gondolatom miatt oltári bűntudatot érzek, amiért nem értékelem a szerencsémet, és eltékozlom ezeket a kizárólag-boldogságra-hivatott pillanatokat. amiért nem elegek á. tündércuki reggeli mosolyai ahhoz, hogy átvészeljem a nehezebb órákat. 

és persze, tudom. a bűntudat és az összes többi nyűg is az út része. de attól még tudom nagyon szégyellni magam miatta. pláne, hogy szombaton megtartottuk a szokásos thanksgiving bulinkat is, és akkor bezzeg három cetli kellett, annyi mindenért lehetek hálás, és akkor most hol van belőlem ez a rengeteg hála.

azt hiszem, meg kell tanulnom megengedni magamnak a nempozitív állapotokat. ironikus, hogy évekig dolgoztam azon (terápiában és egyedül), hogy alapvetően pozitív, jelenben élő  és hálateli legyek, és most éppen ez, amit abszolút fejlődésként éltem meg, ez nehezíti meg a negatív hangulataim elfogadását. 

(baromi nehéz a közepúton maradnom, na.)


2022. november 14., hétfő

azt hiszem, a nemalvás (a gyerekkoromtól regnáló elalvási nehézségemnek annyira nem tesz jót a mostani hektikus alvás, fogalmazzunk így), a hormonok és a rettenetes hírek (b. egyik barátnőjénél egy sima derékfájásból áttétes daganat lett seperc alatt) nem a legjobb kombó. nyilván a kisbabák tíz csapása közül az épp aktuálisba senki nem fog belehalni, de valahogy hatalmasra fölénk nőtt, sötét felhőnek látok most egy egyszerű pelenkakiütést is. micsoda képzavar, fogjuk ezt is a mommy brainre. 

szóval egyszerre gondolom azt, hogy sekélyes p...a vagyok, amiért nem bírok ki némi nehézséget, amikor valaki, egy másik ország másik városában épp magatehetetlenül haldoklik, és egyszerre gondolom azt, hogy na tessék, tényleg történnek rossz dolgok, akkor jogosan látok elefántot egy kiütésbe / köhintésbe / satöbbibe. 

néha úgy érzem, teljesen eláraszt annak a tudata, hogy mennyire különböző élethelyzetek léteznek egy adott időpillanatban. például ez a haldoklás most. például, hogy amikor mi v. első, á.-nal együtt töltött szülinapját ünnepeltük, meghalt a nagybátyám. tíz éve nem állt szóba a családunkkal (hosszú történet, aminek a lényege a pénz, és amiben ő volt a vesztes fél), de valahogy sose hittem igazán, hogy ez így marad. 

akárhogy is, az ő rajza volt a legszebb a gyerekkori emlékkönyvemben. pumba az oroszlánkirályból. 

2022. október 9., vasárnap

tegnap volt 2 hónapos á., amit azzal ünnepeltünk, hogy hazajöhettünk a kórházból. nem egészen 24 órát töltöttünk ott (az enyhe hurutja mellé hőemelkedése volt, amit 3 hónapos kor alatt nagyon komolyan vesznek, megspékelve azzal, hogy az én orvos mivoltom miatt mindent még komolyabban vesznek, így bent kellett maradni megfigyelésre), de olyan volt belépni a házba, mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára, és mindent hihetetlenül gyönyörűnek meg tisztának láttam. azon egy percig nem aggódtam, hogy á.-nak valóban baja van/lesz, mégis, teljesen maga alá temetett a pánik (1. nem lesz tejem a pániktól, 2. emiatt á. fogyni fog, és nem engednek haza, 3. elkapunk valami fertőzést bent). döbbenetes ez a működés, párhuzamosan fut bennem a racionális és az irracionális szál. instruálok, pakolok, gyereket nyugtatok, humorizálok a nővérekkel, meanwhile legszívesebben leguggolnék az egyik sarokban és csak szoronganék csukott szemmel. 

hihetetlen szerencsésnek érzem magam, amiért ez csak egy intermezzo volt az életünkben. (és hihetetlen nehéz lehet, amikor igazán beteg a gyereked.)

2022. október 3., hétfő

ma megvolt az első nagyobb vendégségünk, annyira cuki volt á., mindenkit levett a lábáról. nyilván. a héten minden nap szociáliskodunk amúgy, az a terv, már az előző héten is volt csomó programunk, ami segít nekem beláthatóbb szakaszokra osztani a mindennapokat. 

és közben egyre jobban értem, miért szívás elsőszülöttnek lenni, már most fel tudok sorolni ezer dolgot, amit a következőnél másképp fogok csinálni. például az első pillanattól magamra fogom kötni, sétákhoz és itthon, nem csak egyszer-egyszer. az az érzésem, hogy mindketten kisimultunk, amióta így telnek a napjaink, és éjjel ugyanúgy le tudjuk tenni az ágyába aludni (mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne nappal és éjszaka). egyre jobban szeretem, úgy értem, a hatalmas hormonsokkos felelősségérzésen és csak-ő-van-a-fejemben érzésen kívül egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy ő az én kisfiam, az egyedi és megismételhetetlen. kezdem látni a vonásait, kezdem érteni a sírásait. elmondhatatlanul szeretem, amikor kaja után fetreng rajtam, mesélem neki a hülyeségeimet, ő pedig vigyorog. vagy ahogy húsz percen keresztül bámulja teljes bűvöletben azt a nyomorult kiságyforgót. vagy ahogy szuszog a kendőben, és teljes testével rámsimul. és kezdem megszeretni a napjaink ritmusát, nem is tudom, ezek a monoton ismétlődő rituálék kinek adnak nagyobb kapaszkodót, á.-nak vagy nekem. 

2022. szeptember 24., szombat

azért annak nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor már szeretem smink nélkül is az arcomat. és annak is, hogy minden szűrővizsgálat csillagos negatív lett a héten, így bőven jut időm agonizálni a mindennapos semmiségeken. sosem gondoltam, hogy ilyen leszek (gyarapszik eleget? refluxos vagy csak a levegő bántja vagy valami igazán komoly fájdalma van? azért sír, mert éhes? azért sír, mert túl sokat evett? van elég tejem? oké, talán van, de elég jó minőségű?), de igyekszem nem haragudni magamra emiatt (sem). meg amiatt sem, amikor hajnalban cseppet sem látom cukinak az ivadékunkat, vagy amikor napokon át egy okot sem tudok felidézni, hogy miért is akartam anno gyereket. 

és persze minden hullámvölgyet követ egy csomolungma, és hiába volt pokoli a csütörtök éjszaka, tegnap életem egyik legszebb sétáját tettem vele. ahogy szuszogott a mellkasomon, éreztem a teste melegét és sütött ránk a nap, na ebből kérek szépen még sokmilliót. 

2022. szeptember 17., szombat

ez a ma esti látogatás a zártosztályon* felért egy komplett wellnesshétvégével, ilyet se hittem volna egy-egy szombati ügyeletben, hogy valaha leírok. az elmúlt napokban kicsit agonizáltam azon, hogy mintha fényévekre lennék a korábbi életemtől, amikor még kompetensnek éreztem magam, de amíg elsőre eltalálom a megfelelő kulcsot és a betegek is megismernek, addig nagy baj nem lehet.

és annyira jó volt várni, hogy hazaérjek, és halljam lássam á.-t, ezt az érzést muszáj lesz minél többször megadnom magamnak, magunknak, úgy érzem, segítene a nehezebb etapok átvészelésében. 

egyébként meg egyre többet vigyorog, világosan különbséget tesz köztünk, követ a tekintetével, háromnegyed órákat is elnézelődik nyugiban, és a védőnő szerint a korához képest nagyon fixál a tárgyakra. egyszóval, á. a világ legokosabb majdnem-hathetese.


*nem ütött még be semmilyen posztpartum dolog, csak vérvételre szaladtam be.


2022. szeptember 9., péntek

pár napja kitaláltam, hogy mi lenne, ha a fürdés előtti nehezebb időszakot táncolással töltenénk, és azt hiszem, az eddigi kedvenc rituálénkat adtam magunknak. egyelőre lehetetlen, régi slágerekre táncolunk á.-nal, aztán majd pár év múlva reklamál. szerintem az van, hogy én annyira belelazulok a zenékbe, hogy ettől nyugszik meg ő is, a legdurvább sírásoknak is elvágólagosan végeszakadt eddig minden alkalommal. persze, nyilván képtelenség egész nap zenbe maradni, tudva, hogy a kisbabámra is hat a feszültségem, de egyre többször sikerül. és már a babakocsizási kísérleteinknél is csak minden kétszáz méter után nézem meg, hogy vajon alszik-e, vagy kezdjem el az eszeveszett ringatást, mert mindjárt eltörik a mécses. 

kár, hogy sosem fog kiderülni, mi zajlott ezekben a hetekben á. fejében.