rémséges, ahogy szalad az idő, és mostanában semmilyen fórumon semmilyen megörökítésre nem volt kapacitásom. pedig annyi a klassz dolog, kezdjük eleve a hihetetlen történet az óriás körtéről című mesével, ami a közös új kedvencünk á.-nal, és ami nem egy antibiotikum-bevételt mentett meg a teljes anarchiába fulladástól. a palántáink nőnek, ültettünk krumplit is pluszban, voltam máltán, á.-nal a kastner kommunityben (szereztem végre városligetes miksha-pulcsit), j.-val babalátogatóban és reggelizni újlipótvárosban, egyedül babalátogatóban, padelezni n.-val többször, a zuglói japánkertben a kiscsaláddal, szóval tényleg zajlik az élet. a húsvét előtti napokban átalakultunk kreatív műhellyé, a fiúk elképesztő lelkesen festegettek, á. pedig eljutott abba a korba, hogy teljesen önálló ötletei vannak, amiket teljesen önállóan meg is valósít. minden alkalommal meghatódom, amikor látom, ahogy teljes koncentrációban ül az asztalnál, és az sem zavar, hogy utána az egész nappalit csillámtalanítani kell. 

és persze vannak a kevésbé klassz dolgok is. amiből valami már a hátunk mögött van (durva ovis vírus, ami fülgyulladást okozott mindenkinél, úgyhogy átestünk a gyerekek első antibiotikum-szedésén), és van, ami még bőven kihat a mindennapokra (diagnosztizált nyaki gerincsérv nálam, amivel végre egy nagyon kompetens és profi manuálterapeuta-gyógytornászhoz járok, és pár hét után máris érzek javulást, csak azért még sosem volt igaziból semmi bajom, ez az egész pedig nagyon is emlékeztet a múlandóságomra). 

és vannak az ügyintézések, mint például j. bölcsis jelentkezése (tegnap sikerült!), a lakásom újbóli kiadása (jövő héten jönnek páran megnézni), a nyaraló komolyabb rendbe tétele és lomtalanítása (szombaton elvileg elpasszolok egy szekrényt, ami kezdetnek nem is rossz). 

és van a választás, ami miatt annyira izgulok, hogy még egy eredményváró buliba is elmegyünk v.-ral (n. őrzi közben a gyerekek álmát itthon), mert hetek óta azt érzem, hogy bárhogyan is lesz, jobb szeretném azt közösségi élményként átélni. 

még nagyon friss a lelkesedésem a tegnapi irodalmi sessionért a fabrikban, és persze bővült megint a könyvlistám ezer kötettel, amiből párat gyorsan meg is rendeltem lefekvés előtt. mondjuk kortárs magyar írónőkre költeni talán a jobbféle impulzusvásárlások közé tartozik. a felolvasások utáni beszélgetésben mondta valaki a háromból (gurubi ágnes, halász rita, mécs anna), hogy a női autofikciót általában nem veszik annyira komolyan, mint a férfit. mármint, hogy egy nőnél könnyebben levon az irodalmi értékéből, ha kiderül, hogy vastagon saját élményekből táplálkozik. nem tudom, hogy ez így van-e, viszont magamba nézve arra jutottam, hogy egy női írónál az én fantáziámat legalábbis sokkal jobban izgatja, hogy mennyit írt bele az adott regénybe önmagából, és mennyi a totális fikció. a nőknek sokkal inkább utánaolvasok, keresem a párhuzamokat - és örülök, ha találok. igaz, azon még sosem agonizáltam, hogy akkor ezek a könyvek szépirodalom-e, knausgård autofikció folyamának az elolvasására ugyanakkor egyelőre nem szántam rá magam, annyira tartok tőle, hogy felcseszném magam azon a nárcisztikus feljogosítottságon, amivel az egész környezetét lemezteleníti a nyilvánosság előtt. 

na de, a tegnap tényleg szuper volt, és aztán szuper volt az is, hogy feltöltődve értem haza az esti rutin közepén, és így - a héten először - nem kaptam ideggörcsöt á. fogmosás körüli balhéjaitól. apró és közepesen apró örömök.

elkapott minket is a vírus, ami, úgy hallom, sokakat mostanában - több, mint két hete nem kecmergünk ki belőle családilag. nem mondom, hogy nem bosszankodom és sajnálom magam miatta naponta sokszor, de közben annyira klassz dolgok is vannak. mint például, hogy itt a tavasz, és tegnap elkezdtük végre a kerti munkákat: vetettünk borsót, á. két balkonládát teleszórt a vadvirágom kertész leszek-magkeverékével, ma pedig folytatjuk a paradicsomokkal, és a szabadföldes vadvirágmag-vetéssel. a hétvégéim tele vannak szuperebbnél szuperebb programokkal, előző szombaton például az olvasslipót előtt á. eljött velem a lenzistúdiós workshopra, ahol végül nem csak én fejeztem be a képkeretemet, hanem ő is festett egyet. mutatok róla fotót*, mert elképesztő büszke vagyok rá, hogy három és fél évesen ilyen színérzéke van, és tényleg nem avatkoztam bele a folyamatába, csak a keret  szélein oszlattam én el a festéket meg az ecsetválasztásban segítettem. ma a dot for you worshopjára megyek, holnap pedig a fabrikban lesz nőnapi irodalmi esemény. meg á. kérésére sütni is fogunk, azt hiszem, ránk is fér némi lassulós-matatós kapcsolódás ezután a némileg fostalicska időszak után. 

*: a körtét szintén ő kérte bele, már itthon, amikor kérdeztük, milyen képet szeretne majd belerakni. az alapját ő festette, aztán én megrajzoltam a körvonalat, és - a főnöki utasítás szerint - a lila csíkokat. 

safe travel.

régóta nem voltunk már szerves részei egymás életének, utoljára akkor találkoztunk, amikor á. volt nagyjából ennyi idős, mint most j.. és nem hetek, hanem másfél hónap telt el azóta, hogy beszéltünk telefonon. úgy alakult évek óta, hogy karácsonykor mindig felhívtál, aztán utána egy darabig tartott a kölcsönös lelkesedés, amíg el nem vittek mindkettőnket a saját hétköznapjaink. most is arról egyezkedtünk január elején, hogy ha meggyógyulsz a valamilyen vírusból, és épp itthon vagy, bemutatom neked j.-t is. ha kérted, küldtem neked a cuki képeket meg videókat, te pedig nem győztél lelkesedni a gyerekeimért. ilyen voltál, azt hiszem, mindenkivel: adakozó, szenvedélyes. 

nem voltál fiatal, mégsem tudtam rád másképp gondolni, mint ragyogó, karizmatikus nőként, akiről egy időben legszívesebben le sem vettem a szemem. akinek a támogatása, bizalma éveken át adott elképzelhetetlen lendületet. nemcsak a családállítás alapelveire tanítottál meg, hanem arra is, hogy tényleg hihetek magamban. nemcsak a tudásodat adtad át önzetlenül, hanem etettél a főztödből, gondoskodtál rólam, ha kértem, ha nem. a te kabátodban barangoltam be veronát és lyont, ahová hirtelen felindulásból utaztunk el j.-val, és akkoriban hiúságból épp nem volt normális téli kabátom. drukkoltál a szigorlataimkor, drukkoltál, amikor bekerültem a legyen ön is milliomosba, és segítettél aztán elkölteni a nyeremény egy részét csodaszép ruhákra. az a kiruccanás kettesben sokáig szerepelt a kedvenc napjaim között.

sose sikerült meggyőzni téged arról, hogy messze nem vagyok akkora durranás, mint amekkorának te tartasz - ez már örökre így marad. ahogy te is megmaradsz csodálatom tárgyának, bármennyire is utáltad ezt, mondván, hogy a piedesztál csak arra jó, hogy jól le lehessen esni róla. hát, te az enyémről már biztosan nem fogsz.

szóval, ahogy te búcsúztál mindig: legyél jól, mari. és puszik.

azt azért nem mondom, hogy dolgozó nőnek érzem magam, de szinte majdnem. eljöttem ugyanis a fabrikba, hogy egy kis effektivitást csiholjak ki magamból - például meg akartam írni a motivációs levelet az irodalomterápiás képzésre, legalábbis egy első verziót, meg szállásokat keresni máltára, meg utánanézni a bölcsődei jelentkezésnek. közben szembesültem azzal, hogy alapszintű fogalmak hiányoznak a szótáramból, úgymint europass szakmai önéletrajz. látszik, hogy tényleg gyakorlatilag sose kellett állásra jelentkeznem, hanem csak úgy lettek a munkahelyeim. szóval meg is van a csütörtök délelőtti programom (bár, feltételezem, mindent meg lehetne iratni a chatgpt-vel, de egyszerűen még mindig nem visz rá a használatára a lélek). 

amikor nem fontoskodom vagy gyártok farsangi jelmezt, akkor pedig han kangot olvasok újra. nem válunk szét a nemrég magyarul kiadott könyvének a címe, és megint széthullik benne egy női szereplő, és megint ki tudja, hol van a határ valóság és (rém)álom között, úgyhogy ajánlani már nem is merem, tényleg kell hozzá egyfajta mindset és elhatározás. izgalmas egybeesés, hogy a regény külső és belső tájain folyamatosan havazik. még egy ok, hogy megpróbáljam pozitívan átkeretezni ezt a februári budapesti hóesést. 

amióta elengedtem a délutáni alvást á.-nál (és többségében az ovis alvásidő alatt sem alszik), azóta van, hogy öt perc alatt kidől este, szóval ugrottak a jó kis bogbejegyzős fél óráim. félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom, viszont így nehezebb megtalálnom az időt az írásra. 

főleg, hogy megint rengeteget, de tényleg rengeteget olvasok, szerintem kamaszkoromban faltam utoljára így a könyveket. tegnap sigrid nunez egy életen át című regényét olvastam ki, ami tulajdonképpen egy gyönyörűségesen megírt gondolatfolyam életről és halálról. elképesztően választékosan és kedvesen ír arról, hogy milyen a barátnőjének haldokolnia, hogy milyen neki mellette lenni, engem pedig a gyerekek születése óta sokkal jobban foglalkoztat a halál témája, mint korábban (ez a harmadik regényem pár hónapon belül, ami a haldoklás-gyász élethelyzetét boncolgatja). ha jobban belegondolok, hívhatom ezt akár halálfélelemnek is, ami nyilván egy univerzális félelem, csak az időnk zömében - jó esetben - nem éljük át aktívan, mert úgy elég nehéz lenne élni. viszont nekem most éppenséggel segítenek ezek a könyvek abban, hogy konkrétabban meg tudjam fogalmazni, mi tölt el szorongással, hogy aztán pont a konkrét kimondás húzza ki a szorongásom méregfogát.

de hogy egy kicsit könnyedebb vizekre evezzek: megkaptuk az első adag ovis képet az óvónőktől pénteken (még a szülőin megszavaztatták velünk, hogy csinálhatnak-e képeket a gyerekekről a foglalkozások közben). többször is végignéztük őket á.-nal, aki türelmesen ismételgette, hogy ki kicsoda a sapkában tökegyforma kisfiúk közül. meg mesélt néhány dolgot a benti életükről, ami különben nem jellemző rá (ami tök normális, nem is szoktam forszírozni a direkt kérdéseket, mégis, jól esik belelátni picit a nélkülünk töltött hétköznapjaiba). tegnap meg valami szappanbuborékos plakátot készítettek az egészséghét alkalmából, amin megmutatta, hogy melyik buborékokat csinálta ő ("azokat a nagyobbakat"), és hát awwwwww. mostanában j.-val is egyre nagytesósabb, amit ki is használok rendesen, például hogy rávegyem a kicsit, hogy vegye be az immunotrofina-szirupot (most épp az az egyik immunerősítő csodaszer, amiben mágikusan hiszek), vagy hogy játékot kreáljunk a j. által egyébként ordítva gyűlölt hajszárításból. annyira jó érzés látni őket, hogy együtt szaladnak felém.

januárra egyelőre nem tudtam áthozni a november-decemberi blogolós lelkesedést - mentségemre, hogy a téli szünet alatt annyira felgyűltek a kis vágyaim-projektjeim, hogy az első ovihetet gyakorlatilag el is nyelték, a jó értelemben. 

évösszegzésen, bevallom, idén nem törtem a fejem, sőt, másokét sem olvastam el. kicsit sok volt talán a már december közepétől mindenhonnan ránk ömlő “ez nem évértékelés”-típusú évértékelős poszt. félreértés ne essék, volt idő, hogy én is csináltam, és jól is esett csinálnom (bár a year compass-féle vonal mellett sosem voltam képes elköteleződni, titkon, azt hiszem, félelmetes volt mindig, hogy ennyire tudatosan gondoljam át a terveimet és köteleződjek el mellettük). csak amióta kuka a memóriám, és nem is írok annyit, hogy a bejegyzésekhez vissza lehessen nyúlni, azóta picit értelmét vesztette számomra maga a műfaj, illetve amire én használtam. plusz azt is gondolom (remélem), hogy a mindennapjaimnak sokkal inkább részét képezi az az attitűd, ami miatt anno jól jött a nagyobb lélegzetű visszatekintés. sokkal többször állok meg csak úgy, elismerni, hogy milyen jó dolgok történnek velem, (f)elismerni, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. és mivel jelenleg a teljesítményaspektus minimálisan sincs jelen az életemben (legfeljebb, ha a fotóalbumokról beszélünk), ezen a fronton sem tudok számot vetni. szóval 2025 számomra egyszerűen az az év, amikor végig négyen voltunk egy (kis)család, és amikor a házunk végre igazán otthonos lett.

közben két regényt olvasok párhuzamosan, az egyik a bánat egy tollas állat, amit muszáj volt ma kinyitnom, a másik pedig updike nyúlcipője. előbbi kapcsán biztos vagyok benne, hogy (1) újra el akarok majd kezdeni íri, (2) többször kell majd elolvasnom, hogy igazán lecsapódjon bennem. utóbbi pedig kész nosztalgia-vonat: ilyen könyveket kamaszként olvastam, amikor a szüleim könyvtárát pusztítgattam, teljesen más sztori, de tisztára zabhegyező-hangulatom lett párszor, így az első száz oldalon. nem is értem, hogy hogy nem került eddig a kezembe. egy részét ráadásul úgy olvastam, hogy közben á. mellettem játszott, és néha megkért, hogy olvassam hangosan a "felnőtt mesét". és hát, ilyet apukánk csinált velünk, hogy az öreg halász meg a tengert meg a láthatatlan embert felolvasta - egészen megható volt valami hasonlót átélni a saját kisfiammal. (majdnem annyira, mint ugyanarról a dombról leszánkózni együtt, ahonnan gyerekként n.-val mi is száguldoztunk.)