great expectations.

great expectations.

2024. július 12., péntek

jó dolgok most épp:

- pedikűr (nem merném megmondani, mennyi idő után),
- sikerült organizálni v. egyik nagybátyjának a meglepetés szülinapi buliját nálunk, és még sütni is volt kapacitásom, az ünnepelt pedig nagyon örült (és á. is csak az esemény felétől kéredzkedett be folyton a házba - a többiek kint voltak - ingerszünetet kérni, olyan büszke vagyok egyébként emiatt rá, hogy mintha máris érezné és képviselné az igényeit),
- voltunk strandon tegnap anyukámmal, szóval abbahagyhatom emiatt is a lelkifurdalást (ti. hogy az utolsó trimeszter miatt egy kevésbé aktív nyarat nyújtok á.-nak, mint amit szeretnék),
- előhívattam az utolsó(előtti) adag fotót á. albumába, és j. albumához is az első képeket + kitaláltam egy élhető fotóalbum-koncepciót, hogy amennyire lehetséges, egyenlőség legyen ebben a fiúk között (bár ez talán csak nekem fontos, és őket sosem fogja izgatni, hogy kinek hány éves koráig van "saját" albuma),
- nem á. lépett darázsba, hanem én,
- vacsi l.-val, ahol csomót beszélgettünk a kétgyerekes lét kapcsán érzett félelmeimről (neki két kislánya van, szóval ebben a témában picit ő a mentorom), és a gyászfolyamatról, ami elindult most bennem á.-nal kapcsolatban,
- az utolsó könyvklub (könyv helyett most magunkról beszéltünk csak, de mindig úgy feltöltenek ezek a találkozások),
- bepakoltam a szülésre a táskát + bőröndöt, 
- j. az utolsó nőgyógyászati kontrollon (a magándokim eléggé jófej és laza, szóval többet nem kell hozzá mennem, ami eléggé pénztárcakímélő) 2700 grammosnak mutatta magát, szóval ő sem lesz óriásbébi,
- rendeltem gyönyörűséges rózsatöveket, amiket majd októberben fognak kiszállítani + levendulát, amit a kánikula után tervezek elültetni az előkertben, és nagyon lelkes vagyok,
- á. tegnap magától kérte az egyik tesós könyvet olvasni, és milliószor el kellett neki mondani, hogy "de hát ez túl kicsi!" meg hogy "izgő-mozgó lábaival finoman megrugdosta" (a baba mackó a kismackót), és egy csomószor asszociál valamiről j. babára, ahogy vele nevezzük j.-t, szóval szerintem ő is készül lélekben, amitől én teljes anyuka-olvadásba kerülök.

2024. július 6., szombat

azóta különben sokat csitult bennem az a bizonyos blogvilággal kapcsolatos (negatív) érzés - lehetséges, hogy ennyire hatásos a detox? az viszont biztos, hogy számomra továbbra is hatalmas segítség egy-egy téma lezárásában, ha összefoglalom írásban a gondolataimat, úgyhogy bár valószínű, hogy ez egy többnapos bejegyzés lesz, nem szeretném elsumákolni magam elől.

amikor elkezdtem blogolni, tizennégy (!?!?!) éve, elsősorban két típusú blog inspirált. az egyik az irodalmibb vonal, ahol sose tudtam, mennyi a való életből vett elem, és mennyi a fikció az illető írásában (volt egy hatalmas szerelmem, a tévesblogcím, az ő bejegyzései teljesen foglyul ejtettek, kicsit olyan volt, mint egy bret easton ellis-regény, legalábbis hangulatában). a másik pedig az választékosan - számomra irodalmi szinten - megírt énblog, általában jó adag öniróniával, humorral. egyetlen blog volt, emlékszem, amit abból a kínos motivációból olvastam, hogy hüledezzek rajta (nem tudom, mások csinálnak-e ilyet, nekem mindenesetre időnként adott egy - nehezen beismerhető, kissé nárcisztikus - borzongató érzést az, hogy azt láttam, valaki még nálam is gázabbul tolja a szekerét. ráadásul az illető egy irtó fennhéjázó, tudálékos rezidens volt, amikor én harmad-negyedéves orvostanhallgató, szóval ez még inkább segített abban, hogy az elveszett, önbizalomhiányos creusa azt érezhesse, kivételesen nem az ő magánélete a legsiralmasabb). függő hajlamom jeleként esetében (is) az segített, hogy egyszercsak bezárta a blogját, így tudtán kívül megszabadított attól a nyomasztó hatástól, amit - az önigazolás mellett - tett rám. 

szóval alapvetően inspiráló és értékes blogokba futottam bele akkor, és mivel egyértelműen nem volt már kapacitásom ún. novellákat írni, műfajt váltottam én is (miközben a word dokumentumban írt naplóm párhuzamosan futott, még évekig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal gyakorlatilag á. pár hónapos koráig). a sok év alatt persze számtalanszor előfordult, hogy se írni, se olvasni nem volt kapacitásom, akár hónapokig, és közben az történt, hogy fokozatosan kikoptak ezek a blogok. egy csomó egyszerűen megszűnt, csomó pedig zárttá vált, én pedig sosem voltam úgy benne a blogvilágban, hogy meghívót tudjak kérni (adott esetben egyébként is mondjuk fél év múlva kapcsoltam). 

a kedvenc blogjaim nagy része tehát eltűnt, az olvasási kedvem ellenben időről-időre fellángol(t), ezért mindig keres(t)em az új blogokat - nagyjából így jutottam el ahhoz a repertoárhoz, amit a közelmúltig követtem, és amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban felmerült bennem a kérdés, hogy van-e rá szükségem. hoznak-e olyan pluszt ezek a blogok az életembe, mint a korábbiak (amiknek a hozzámadott értékét abszolút össze tudom mérni egy-egy jó regénnyel vagy novellával). és hát, a válaszom - what a surprise - a nem. ugyanis rá kellett döbbennem, hogy ezeknek a blogoknak a többsége - tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány kivétel, akiket most is örömmel olvasok - vagy olyan ember által íródott (legalábbis a témákból, írói stílusból, annak merevségéből, a kommentekre adott reakcióikból következtetve), akivel irl biztosan nem barátkoznánk (szerintem kölcsönösen), vagy pedig egyfajta, szinte nonstop cry for helpet közvetítenek, amit pedig nehéz (és teljességgel felesleges) tartalmaznom, mert se nem barátaim, se nem klienseim, akiknél jogom lenne beleszakérteni a monológjaikba. utóbbiak egyértelműen negatív hatással voltak rám, ugyanis egy ponton az összes írónál azt éreztem, amit egy látszólag együttműködő, de tudattalan ellenállásban levő kliensnél is érzek terapeutaként: bosszúságot. a terápiában (legalábbis a pszichodinamikusban, amit én csinálok) az a csodálatos, hogy ezeket a teljesen természetes viszontáttételi érzéseket tök szépen lehet - a kellő terapeutai önvizsgálat és átdolgozás után - úgy verbalizálni, reflektálni, hogy abból a kliens épülhessen, sőt, sokszor ezek az elakadások adják aztán a legnagyobb lendületet a fejlődésben. a blogszerzőknél azonban ez nem megvalósítható, ráadásul, ha az illető az egész blogját egy elnyújtott, de cél nélküli cry for helpnek és együttérzés-begyűjtő tégelynek használja, akkor nincs is rá se szüksége, se nyitottsága. ami teljes mértékben valid és elfogadható, hiszen a privát játszóterén oda futkározik, ahova csak akar, viszont én (a kommentek alapján másokkal egyetemben) nem tudok ezzel mit kezdeni hosszabb távon. és ahogy a nyomasztó vagy rosszul megírt regényeket sem olvasom most már kötelezően végig, úgy ezeket a blogokat is "letehetem" - ez történt pár hete. az utolsó lökést különben egy - úgy látom, hogy egyébként eléggé népszerű - blog szerzőjének a kommentekre adott, meglehetősen sértett és kissé szűklátókörű reakciói adták, amikre aztán érkeztek a további, időnként meghökkentő hozzászólások. és akkor azt éreztem, hogy ilyen benyomásokra nagyon nincs szükségem, hát hiszen akkor minek védem magam például a játszótereken egy-két interakciót követően azoktól, akik szintén ezt a "feltétlenül véleményt nyilvánítok és majd én megmondom a frankót"-irányzatot képviselik, ha aztán online az arcomba engedem ugyanezt a stílust.

nem mondom, persze, hogy ezek a blogok voltak lelki békém megrontói, de ténylegesen javult az életminőségem azáltal, hogy meghoztam a detox-döntést. bónuszként pedig pont azóta futottam bele egy nagyon szuper blogba (aminek a gazdájával viszont tuti, hogy szívesen barátkoznék, ahogy a régi kedvenceimet is mindig elképzeltem, mint a regényhősöket, hogy milyenek is lehetnek a valóságban).

2024. július 1., hétfő


elhatároztam - pontosabban, van egy nagyon erős vágy és szándék bennem -, hogy szeretném legalább heti egyszer megörökíteni az élet(ünk) jó dolgait. nem hálanaplót akarok írni, csak visszacsempészni a mindennapjaimba azt a pozitív fókuszt, amire á. születése előtt eléggé tudatosan figyeltem, azóta viszont teljes mértékben elmosta a kisgyerekes lét.

szóval íme az előző hét jóságai:

- csákberényi nyaralás, a csodás szállásunk a szőlőhegyen,

- hogy volt kapacitásom egész rendesen túrázni kettőt is (egyszer a gánti bauxitbányába mentünk, hát, az önmagában megéri a hálát, annyira különleges élmény volt, és á. is nagyon élvezte a "nagy barna dombokat", egyszer pedig csákberény és csókakő között tettünk egy kellemes szőlőhegyi sétát, oda-vissza 12 kilométer volt, mondjuk másnap én már nem annyira bírtam mozogni),

- hogy á. ennyire szeret kirándulni, állandóan várja, követeli és aztán meséli az élményeit,

- a kétszer egy deci móri fehérbor (az első alkoholizálásom a terhességem alatt),

- az új komód a gyerekszobában, amit v. rögtön összeszerelt, és úgy tűnik, telitalálat vásárlás volt a részemről hozzá a sok járműves fogantyú is,

- koszorúkészítő workshop n.-val (ami a neki szóló szülinapi ajándékom volt, és ráadásul teljesen személyre szabottan, csak kettőnknek tartotta a bolt tulajdonosa, aki mellesleg keramikus, szóval lehetséges, hogy majd kerámiázni is megyünk hozzá),

- látni, hogy n. és á. mennyire imádják egymást (állandóan vele akar csinálni mindent, ha itt van, mindig kérdezi, hogy mikor jön, és néha a mesék szereplőit átnevezi n.-nak),

- a tegnapi hajókázás nagymaros és zebegény között, ami bakancslistás volt nekem erre a nyárra, még j. érkezése előtt (tekintve, hogy a fiam mennyire közlekedés-őrült),

- karóra (ezer éve akartam órát, hogy ne a telefonomat kelljen elővennem, ha nézni akarom az időt mondjuk a játszótéren, és így csökkenthessem a kényszeres nyomkodások lehetőségét, és végre találtam egyet, ami csak közepesen volt aranyáron + játszótér-kompatibilis + el tudom képzelni a csuklómon).

2024. június 24., hétfő


és egyébként szerintem az van, hogy az egész csalódottságom és mérgem arról is szól, hogy az elmúlt tizensok évben aktívan és tudatos energiát beletéve hiszek abban, hogy megéri kedvesnek és figyelmesnek lenni. mindenkivel, bárkivel. tehát mondjuk válaszolok a legfurább emailekre is, amiket pszichiáter mivoltom miatt kapok, és nem kérdés, hogy bárkinek, ha kérdéssel vagy kéréssel fordul hozzám, annak visszaírok - mégha nem is tudom megoldani a gondját. és ugyan az agyammal tudom, hogy csakis a bigger picture-t érdemes nézni, és ott valójában mindig pozitív a mérleg, nem mindig sikerül megemésztenem, ha a jelenben viszont az ellenkezőjét érzem. most legalábbis nem boldogultam azzal, hogy nemhogy nem érte meg, de még utána én kaptam felháborodott cinizmust a másik részéről, aminek fényében az az előtte odaírt sajnálom nagyjából mehet is a kukába. (félreértés ne essék, nem ezektől a random rámíró emberektől várok konkrét viszonzást vagy hálát - ettől a nőtől sem vártam semmi különöset "cserébe".)

szóval van még hova fejlődnöm, és tökjó lenne, ha tudnám magam az ilyen alkalmakkor emlékeztetni arra, hogy mondjuk akár ugyanazon a héten meg milyen - kéretlen - kedves gesztusokat tapasztaltam, nem pedig hitevesztetten mászkálni napokon át. evidens, hogy nem ezek váratlan és kellemetlen utóízű kommunikációs helyzetek az élet nagy drámái, és inkább találkozzak ezer ilyen udvariatlan megnyilvánulással, semmint valamelyik szerettemnek baja legyen. mint ahogy az is evidens, hogy legközelebb is válaszolni fogok a hasonló üzenetekre. call me balek, de még ugyanennek a nőnek is.

mindennek az átgondolásában pedig nagyon-nagyon sokat segített a nyaralóban töltött hétvége és a szombati túra. nyilván a majdnem-kétéves mellett lehetetlen nem annyira könnyű magamba mélyedni, de két futó zápor között valahogy most sikerült tisztázni (és elfogadni) az érzéseimet. örülök, hogy legalább a harmincas éveimben megismertem az erdő nyújtotta meditatív élményt, ha már a családunkból nem hoztam ezt a fajta kultúrát. nagyon remélem, hogy sikerül majd nekünk is továbbadni á.-nak meg j.-nak. 

ahogy azt is, hogy mennyire király már a saját zöldségeinket-gyümölcseinket enni. a napokban például minden este mentünk ellenőrizni á.-nal, hogy rendben nőnek-e a frissen kibújt cukkini-palánták (és eskü, nem én kényszerítem őt erre, hanem magától indul nagy komolyan: "megnézzük a cukkinikat meg a répákat!"-felkiáltással.)

2024. június 22., szombat

az elmúlt két-három nap random emberi interakciói kicsit visszatöltötték belém a hitet, amire, bevallom, bőven szükségem volt, mert az elmúlt pár hétben némileg besokalltam. valószínűleg, amióta itthon vagyok (és még akkor is óhatatlanul kevesebb impulzus ér, ha minden nap mászkálunk a városban á.-nal - és még meg is szólítanak nénik-bácsik -, barátnőzök, hétvégi családi programozunk és magánrendelek heti két délelőttöt), érzékenyebb is vagyok arra, hogy egyszerűen nem és nem fogok mindent szó nélkül lenyelni. anno a terápiám egy jelentős része is arról szólt, hogy leessen, mennyit érvénytelenítettek különböző módokon a szüleim (nyilván most is csinálják, csak rájuk már immunisabb vagyok), és mennyire mélyen belémrögzült működésmód, hogy 1. magamban keressem a hibát, a túlérzékenységet, a "hisztit", ahogy apukám mondaná, 2. felmentsem a másikat, amiért nem mentalizál, nem veszi figyelembe az én érzéseim, adott esetben egyszerűen "használ". 

a konkrét esemény az volt, hogy valaki szakmai szívességet kért írásban, egy privát platformon, amire relatív azonnal válaszoltam, ami eszembe jutott megoldási lehetőség. erre aztán nem érkezett semmilyen reakció, én pedig napokig agyaltam, hogy oké-e, hogy nekem ez nem oké (= böki az igazságérzetem, bosszant), illetve hogy ha az érzéseimnek egy tízes skálán maximum négyes az erőssége, akkor mégis miért kattogok azon, hogy szeretném az illető tudomására juttatni, hogy nem vagyok komfortos a helyzettel. az ijesztő egyébként az volt, hogy milyen szinten próbáltam magam lebeszélni a saját érzéseim jogosságáról, és magyaráztam a másik fél bizonyítványát (leginkább azzal, hogy hát biztos azért nem köszönte meg, mert valódi segítséget nem tudtam neki nyújtani, pont azért, mert stayed home mum vagyok jelenleg, nem pedig dolgozó nő). a végén igaziból annyira mérges lettem a saját ruminálásomra, hogy ez adott lendületet, hogy megírjam neki, úgy gondolom, illett volna egy köszönömöt válaszolni, és személy szerint nem vagyok komfortos a velem szembeni viselkedésével. egyfelől, örülök, hogy megtettem, mert onnantól, hogy úgymond kiálltam az érzéseimért, el is múlt minden kellemetlen gondolatom. másrészt, nem örülök, mert az igazi kiábrándultságot a válasza váltotta ki, miszerint megköszönte az "osztást". és azt hiszem, ebből van elegem. hogy mintha elfelejtettük volna egyszerűen tudni beismerni, ha hibáztunk, ha elmulasztottunk valamit (mondjuk egy jogosan elvárt, konvencionális udvariassági gesztust, a másik megtisztelését, amit számomra ez a köszönöm jelent). és nem szeretnék olyan világban élni, ahol egyre kevesebb ember tud csak úgy bocsánatot kérni viszonttámadás, cinizmus vagy védekező-magyarázkodás nélkül. én azt igyekszem tanítani á.-nak, hogy felvállalható, ha elrontottunk valamit. baromira nem vagyok tökéletes anyuka, szóval van is bőven lehetőségem a példamutatásra, amikor egyszerűen artikulálom, hogy rosszul reagáltam (mondjuk kiabáltam, elveszítettem a türelmem). semmi mást nem mondok, csak hogy bocsánatot kérek/sajnálom, nem volt rendben, ahogy viselkedtem, és igyekszem legközelebb jobban csinálni. és nem csak azért nem kezdem el neki magyarázni, hogy egyébként az ájulás határán voltam épp, amikor megint kellett neki valami, én pedig csak le szerettem volna ülni a kanapéra, mert nincs még két éves, hanem azért, mert azt szeretném, hogy iksz év múlva ő is tudná vállalni a felelősséget az - egyébként teljesen emberi és oké és shit happens-típusú - hibázásaiért. 

(és egyébként olyan világban sem szeretnék élni, ahol egy ilyen viszontreakció után elkezdek agonizálni,  hogy akkor túl magasra teszem-e a lécet, amiért normalitásként és elvárásként gondolok az ilyen és ehhez hasonló minimál-gesztusokra. nem szeretnék lemondani arról, hogy erre alapként tekinthessek, és elvárjam magammal és másokkal szemben.)

ez a sztori egyébként valószínűleg rárakódott a blogszféra előző posztomban említett jelenségeire, amik miatt szintén furcsán keserű lett a szájízem. nem tudom, mennyire számítok "öreg" bloggernek azzal, hogy 2010 óta blogolok, mindenesetre mintha azok a típusú blogok, amiknek hatására kedvet kaptam ehhez a műfajhoz, szinte teljesen kikoptak volna. nem mondom, hogy mind irodalmi értékű volt, de valahogy közvetítettek számomra értéket azzal, hogy betekintést engedtek az életükbe, vágyaikba, ízlésükbe. és simán lehet, hogy csak totálisan vak voltam erre, de nem emlékszem egyetlen, a mostaniakhoz hasonló komment-viharzásra sem. és tényleg szeretnék erről a témáról írni rendesen, csak lassan fürdésidő van, szóval ezt most megint el kell napolnom. az viszont biztos, hogy az egyik nagy tanulság, amit levontam az az, hogy kicsit faddikt módon működöm, ha blogolvasásról van szó (például nem állok le az evidensen negatív hatás ellenére sem). úgyhogy most - tisztelet a kivételeknek - tartani fogok egy tudatos detoxot. 

2024. június 18., kedd


annyira hálás vagyok magamnak, hogy két évvel ezelőtt full lazán álltam az egészhez, és a terhességem felétől már nem dolgoztam (nyilván ehhez kellett egy anyagi háttér is, ami miatt iszonyú szerencsés vagyok, hogy megvolt, hála az épp időben megemelt orvosi béreknek). így volt időm megélni mindazt, amire most futó fél óráim jutnak legfeljebb. nem aggódom azon, hogy j. ezáltal kevesebbet kap így intrauterin, mert á.-nal sem beszéltem többet fennhangon (nekem valamiért ez nagyon mesterkélt, nem jön szívből, és hülyén érzem magam közben, ezért inkább elengedtem, mint elvárást), egyszerűen csak nekem hiányzik az a befelé fordulós-elmélyülős időszak. remélem, a jövő heti babymoon alatt tudok magamnak lopni egy kis időt (anélkül, hogy lelkifurdalást éreznék á. felé, hogy már most veszít belőlem, pedig még meg sem érkezett az öccse). 

hétvégén legalább viszont nestingeltünk picit, feltettünk egy csomó képet a lakás különböző pontjain, meg v. összerakta az új komódot, ami végül a gyerekszoba helyett az előszoba-folyosón lesz a seíze-sebűze, házzal együtt örökölt cipősszekrény helyén. annyira feldobja ez az egy-két print a tereket, nem is értem, miért vártam vele eddig (illetve de, viszont ahhoz, hogy a halogatáson túllépjek, kellett a múltkori könyvklubos beszélgetés, ahol erre hangosan reflektáltam - ne kérdezzétek, hogy jutottunk el ide, de talán a bereal kapcsán örömködtünk, hogy belelátunk picit egymás életterébe). ráadásul vasárnap pedig eljutottam a szimplába rendezett kis kézműves vásárra, ahol szereztem két csodabohém kaspót a lenzistudio-lányoktól. ezeréves vágyam volt szintén, és nem mertem megvárni azt, hogy július elején megnyisson a szentendrei boltjuk, ki tudja, mire lesz akkor még kapacitásom. szóval most még jobban szeretem a házunkat. á. az egyik kaspót brokkolinak hívja, hiába piros-lila, valamiért a formája meg a belőle kilógó növény kicsi zöld levelei szerintem a zöldségre emlékeztetik. egyébként is belépett a fantáziajátékok korszakába, bármilyen tárgyból (vagy ételből) lehet bármi - általában mondjuk markoló vagy vonat vagy villamos, de ma például v. kulacsait rendezte egymás mellé az asztalon, majd kijelentette, hogy az ott a belváros. 

jaaa, és a legnagyobb hírt majdnem el is felejtettem: érik az eprünk! tegnap négy szemet szüreteltünk le, és osztoztunk rajtuk igazságosan á.-nal (én kaptam egy kisebbet). ha bárki három éve azt mondta volna, hogy lelkes kertész leszek még nyugdíjaskorom előtt, valószínűleg jóindulatúan mulattam volna rajta, aztán tessék. 

(különben egyáltalán nem is ezekről akartam írni, hanem a blogvilágban zajló jelenségekről, és az azzal kapcsolatos megéléseimről. de azt hiszem, még kell egyet aludnom, hogy az a bejegyzés megosztható hangnemű legyen. úgyhogy mára maradt az eper meg az interior design, bocsi.)

2024. június 7., péntek

tökre szerettem volna blogot írni, mert kicsit mindig elkámpicsorodom, amikor látom, hogy mennyire nem írnak a többiek, ami után mindig emlékeztetem magam arra, hogy én sem vagyok különb. aztán most teljesen beszippantott julie otsuka könyve, aztán meg update-eltem magam választás-témakörben is, amiből egy bő félórás cikkolvasás lett (a főpolgármesteri programokat szerencsére még előző hétvégén elolvastam-átfutottam, de a vitát például még mindig nem tudtam megnézni). úgyhogy most remélem, hogy á. alszik még picit, és akkor lesz esélyem befejezni ezt a posztot*.

a héten elkezdtem csúcsra járatni az utolsó trimeszteres dekoncentráltságom, az egyik nap spontán kiesett a kedvenc poharam a kezemből, mert egyszerűen elfeledkeztem arról, hogy fogom. a különféle tematikájú to do listáimról (miket kell itthon csekkolni j. érkezéséig, miket kell venni j. érkezéséig, ebből miket tudok egyedül intézni, mikhez kell apai asszisztencia, miket kell egyébként elintézni még a szülés előtt, miket szeretnék még á.-nak venni-intézni a szülinapjára készülve - amikor, ugyebár, reményeim szerint már bőőőőőven gyerekágyas leszek stb.) konkrétan külön listát kell írnom, különben napokra elfeledkezem a létezésükről is. és egyáltalán nem szabad már multitaskingolással kísérleteznem, mert simán a város egy másik pontján lyukadok ki közben, mint ahová igyekszem. úgyhogy ezennel letettem mind a biciklit, mind a vezetést, mondtam is v.-nak, hogy innentől ő a hivatalos családi sofőrünk. amire lesz is szükség, mert eléggé sok júniusra a program még, néha mondjuk kicsit parázom, hogy hogyan fogom bírni ebben az őrült, nem-terheseknek való időjárásban. mondjuk nem panaszkodom, mert az egyik ilyen program az egy utolsó kis mininyaralás hármasban, végül csákberénybe megyünk az általam szelektált öt-hat szálláshely közül. azóta megtudtam, hogy külföldön már létezik egy olyan fancy fogalom is, hogy babymoon (last minute nászút a baba érkezése előtt) - nekem mindössze az volt a fantáziám, hogy szeretnék még valami természetközeli helyen eltölteni pár napot együtt, kirándulni, chillbe lenni, nem rohanós időt tölteni hármasban. 

a dekoncentráltság mellett különben a hormonok is kezdenek gyötörni, tegnap szerintem anyaságom mélypontját éltem át, amikor délelőtt egyszercsak úgy éreztem, hogy egyáltalán nem kapok levegőt az állandó rámcuppantságtól, és a homokozóban sem működött az utóbbi időben tapasztalt, akár tíz perces (minő luxus!!!) egyedül molyolás, és eldurrantam. félreértések elkerülése végett, teljes mértékben tudok magammal empatizálni, és azt is tudom, hogy ha többet aludtam volna éjjel, mint két és fél óra, már az segített volna abban, hogy jobban kezeljem az érzelmeimet (és á. érzelmeit), de ettől függetlenül nagyon-nagyon nehéz megbocsátanom magamnak az ilyen fajta, magamból kikelt, dühös viselkedést. ami ráadásul teljesen egyértelműen átragad á.-ra, még inkább rontva a kettőnk dinamikáját, és még inkább nehezítve, hogy szerezzek magamnak néhány percet arra, hogy lehiggadjak. rövidre zárva, délelőtt 11 körül együtt bőgtünk ordítva á. ágyán, összebújva. valószínűleg neki hamarabb segített, hogy belőlem legalább az addig visszatartott a feszültség-rész kiment, és rá tudtam hangolódni, én viszont még a bocsánatkérés után is folytattam a csendes könnyfolyatást. annyira félek ilyenkor, hogy a látszat ellenére hagyok benne, a kötődésében valami mély, visszavonhatatlan sebet, tökmindegy, hogy utána milyen nyíltan mondom el neki, hogy nem szabadott volna így kiabálnom vele, és mennyire szeretem akkor is, amikor épp mérges vagyok, és mindig. tudom, hogy ezek nem megúszható körök, pláne, hogy elindult a dac- és meltdown korszak az elmúlt pár hétben, szóval nem feltétlenül naponta, de hetente biztosan többször telítődöm én is, mert egyszerűen ennyi érzelmi krízist nem tudok kezelni (se az övéit, se a sajátjaimat). ráadásul az első durvább határfeszegetős-meltdownos nap közben rádöbbentem, hogy nekem ebben egy irtó nagy plusz fájdalmam is van, a saját gyerekkorom hiányai miatt. ugyanis már ovis koromból bőven vannak emlékeim arról, ahogy visszafogom magam, az érzéseim, hogy ne okozzak kellemetlenséget anyukámnak (a szégyenlősségemmel, félénkségemmel, szorongásaimmal vagy éppen a vágyaimmal). emlékszem a konkrét belső élményre, ahogy őt kímélem, őt nem akarom szégyenbe hozni. és most baromira fáj, hogy akkor is a saját szükségleteimet fojtottam el, és most is az én igényeim szorulnak háttérbe. 

szóval tudom, hogy ezek okék és vannak és lesznek, de akkor sem tudok az ilyen délelőttökkel oké lenni. persze, talán nem is kell, mert így még jobban ösztönözve érzem magam arra, hogy kitaláljak az ilyen és ehhez hasonló extrém helyzetekben is működő coping stratégiákat. mondjuk az elég ijesztő, hogy azt érzem, állandóan észnél és felkészültnek kell lenni, különben kicsúszik a kezemből az irányítás. és ilyenkor eléggé sokkol az a magabiztosság, amivel vállaltam még egy gyereket.

és most direkt nem fogom ideírni ellenpontként azt az ezer csodás pillanatot és élményt, amit átélek anyaként, mert utálom, hogy az általam ismert anyák többsége - engem beleértve - még mindig sokszor ezt csinálja, mintha mosakodnunk kéne a sz... napjainkért és gondolatainkért. pláne, hogy ugye mindebből nem látszik semmi. még a berealen sem (bár egyszer ott tuti el fog jönni az a pillanat, amikor a szétbőgött fejemmel fogok posztolni a nagy számok törvénye alapján). 

maradjunk annyiban, hogy tegnap kicsit sem ragyogtam. 


*: nem fejeztem be, de ezért kizárólag az írástempóm okolható.