ahh, többször vágytam írni a hosszú hétvége alatt, aztán mindig elvitt magával helyette a gyomlálás meg az olvasás, na meg a húsvéti nyúl érkezése. most meg már a pénteken induló naaaagy utazásra kéne készülni ezerrel, de az elmúlt egy órában szerencsésen megnyugtattam magam azzal, hogy (1) írtam listát, hogy miket kell vinni, ami még két napig bővíthető és beszerezhető, így talán tényleg semmi esszenciális nem marad le, (2) összeválogattam egy kisgyerek- és terhesnő kompatibilis first aid kitet a legnagyobb neszesszerembe. amúgy normálisan nem vagyok ilyen előrekészülős, sőt, utolsó éjjelig halogatva szeretek pakolni általában, de most egyrészt már érzem a terheshormonok áldásos hatását a koncentrációmra, másrészt kisgyerekkel valahogy megnyugtatóbb számomra, ha tényleg minden fontos azonnal kéznél van, amit magamnak biztosan csak akkor vennék meg egy utazáson, ha már effektív szükségem lenne rá (mondjuk az orrsprayt nátha esetén). ráadásul az első szállásunk kicsit a semmi közepén lesz, szóval elfogadtam, hogy jelenleg ilyen túlkészülősen érzem magam biztonságban, és kész.

eléggé pocsékul alszom mostanában, úgyhogy van időm blogokat olvasni, és az egyik téma, amiről írni akartam pont ezzel kapcsolatos. kampányszerűen követek két olyan blogot is, ahol az író valóban nyílt naplónak használja a felületet, és részletesen beszámol az életéről, a hozzá tartozó őrlődésekkel,  botlásokkal, válságokkal, lelki oldallal együtt. mindketten nagy betekintést engednek a saját, szubjektíve megélt valóságukba - talán a legnagyobbat azok közül, akiket olvasok (a többiek inkább fogalmaznak  tolvajnyelven, vagy csak villanásokat, jeleneteket osztanak meg, ahogy én is). és az utóbbi időben mindkét esetben azt tapasztalom, hogy ez a fajta blogírás valami elképesztő mértékben hívja meg azt, hogy egyes olvasók kéretlen tanácsokat és véleményeket tartalmazó kommentekkel árasszák el őket. ráadásul egyre minősítőbb és ítélkezőbb hangnemben, mintha egyenesen feljogosítva éreznék magukat arra, hogy megmondják, hogyan kéne az illetőnek élni az életét, megélni a párkapcsolatát, megélni ömagát (!).  ráadásul névtelenül (úgy értem, még egy kezdőbetűvel sem jelzik, hogy ez én voltam, meg ez is én voltam - esetleg). ezerszer írtam már, hogy én magam nem vagyok nagy kommentelő, de itt azt éreztem, hogy annyira fáj  ez a bánásmód, és muszáj valamit írnom. (egyébként azt láttam pár ismerős bloggernél, hogy szintén megakadt a torkukon egyik-másik sztori, és hasonlóan tettek.)

nem akarok, pontosabban nem tudok kilyukadni ezzel sehova, egyszerűen csak napok óta zavart a téma, maradandó szomorúságot okozott és dühített. egyik blogíró sincs épp jól a bőrében, és egyszerűen felfogni nem tudom, ki gondolhatja azt, hogy ezek a jellegű hozzászólások majd előremozdítják őket bármiben (ha egyáltalán vágynak külső előremozdításra, ugye). biztos az anyuka-ösztöneim is beszélnek belőlem, mert azt észrevettem, hogy amióta szülő vagyok, abszolút megnőtt az érzékenységem a hasonló témákra, és sokkal aktívabban lépek fel olyan helyzetekben, ahol korábban csak magamban szörnyülködtem volna. talán most, hogy van kit féltenem, még félelmetesebbnek tűnik az, amikor ennyire nem szépen bánunk egymással.   

 

a héten felfedeztem a környéken egy virágzó cseresznyefákkal teli utcát (minden bizonnyal itt volt tavaly is, csak akkor hormon- és szakvizsgaőrületben róttam az altatós köröket, és teljesen vak voltam a környezetemre), el is vittem á.-t meg anyukámat szerdán, hadd ámuldozzanak. mostanában hamarabb jut eszembe á.-nak megmutatni, semmint lefotózni valamit (ami nem ő), és ugyan időnként bevillan, hogy ezt-azt fel lehetne tenni instagramra, de ez legtöbbször meg is marad ezen a szinten. 

nagyon érzem a második trimeszter felpörgöttségét, állandóan van valami kis ötlet a fejemben, elkezdtem listát írni, hogy miket szeretnék a tesó érkezése kapcsán intézni, és egyre nagyobb vágyat érzek egyre színesebb holmik iránt. ez utóbbinak köszönhetően minden harmadik nap zarándokolunk a gyermekkel a foxpost automatához, és színes pólókon kívül van már kertészfarmerem is, ami szerintem ilyen ultimate terhes-outfit, és most nagyon a magaménak érzem.

azt mondjuk nem tudom még, hogy ma hogyan fogok lábra állni (pedig a római parti piac a délelőtti terv, délután meg városliget), ugyanis tegnap megint kéktúráztunk, és volt egy szakasz nagykovácsi és hűvösvölgy között, ahol meglehetősen meredek és sziklás részen kellett leereszkedni, és olyan szinten kikészültek a combjaim, hogy utána a buszról lelépni is fájt. viszont most csomót jött á. is a lábán ("földön menni, egyedül! erdőbe menni!"), nem volt őt nehéz belelkesíteni a kirándulásora, szóval jó lesz ez a dél-tirol.

jaaaa, és kibújtak az első borsópalánták, és virágba borultak az első tulipánok a kertünkben.

a hétvégén voltunk a nyaralóban, ami eredetileg n. ötlete volt, hogy csatlakozzunk hozzá, aztán nekünk is kapóra jött, mert a dél-tiroli út előtt mindenképpen szerettünk volna néhány próbatúrát á.-nal, hogy legalább elképzelésünk legyen arról, hogy mi vár majd ránk az utazás alatt (mintha ez így működne egy toddlerral, háhá). szóval még kedden vettem pár mély levegőt, és elautóztam először a tizenegyedik kerületbe (masszázsra), majd onnan a főcsúcsforgalomban óbudára, ahol átvettem v.-tól a túrahordozót. nem mondom, hogy életem autós élménye volt (lehetséges, hogy én vagyok most hiperérzékenye, de az a megélésem, hogy egyre több a feszült és agresszív és udvariatlan sofőr, ami tőlem nagyon idegen vezetési stílus), viszont ezért a szuperklassz kölcsön-hordozóért abszolút megérte. nagyjából 2x4 kilométert gyalogoltunk oda-vissza két kéktúra-pecsét között, és á. összességében eléggé élvezte a pasáskodást. plusz pont, hogy a sima csatos hordozóhoz képest ebben kényelmesen tud enni-inni közben - az út jelentős részében szorongatott is valami keksz és/vagy banándarabot a kezében. 

és láttunk útközben amúgy rackajuhokat meg csacsikat meg egy lovat, és hallottunk csomó madarat, és annyira szeretem ezeket az élményeket á.-val. ilyenkor azt érzem, hogy visszakapom a régi, könnyen lelkesedő énemet néhány órára, ráadásul valamiféle anyai büszkeséggel felturbózott változatban. tanulság: gyakrabban kell kirándulni.

pénteken szerettem volna írni már, de aztán délelőtt rendes voltam, és a szünetben inkább behoztam a dokumentációs lemaradásom, délután pedig kidőltem á.-nal együtt (hülyenátha). 

mondjuk azt nem is tudom, miért vágytam írni, mert nagyjából semmi nem történik. járunk különféle játszóterekre ezerrel (á.-nál most beragadt az "új játszótér" fogalma, így néha keresek neki egyet a környéken vagy úgy szervezem a barátnős programot, hogy legyen benne felfedezés), gyakoroljuk (mindketten) az önálló étkezést (á. a villahasználatot, én pedig azt, hogy ne akadjak ki azon, ha az egész nappalit beborítják a rizsszemek), és hasonlók. najó, meg előző héten vetettünk családilag borsót, és igen, á. még mindig totál eksztázisba kerül a locsolókannától, úgyhogy meg vannak a virágok mentve. most a házba is vettem pár csokor tulipánt meg színes rózsát a lidliben, annyira odavan értük ő is, én is. az egyik csokor a szobájába került, és olyan jó félóránként megy is ellenőrizni, hogy "ott vannak a rózsák". 

pénteken éreztem először a baba mozgásait is olyan mértékben, hogy már egészen biztos lehessek benne,  hogy ez ő. persze így 17 hetesen még nem olyan rendszeres az élmény, mint majd később lesz, de hébe-hóba azóta is észrevettem, és hát, ez számomra az egyik legklasszabb dolog a terhességben. 

tegnap végre eljutott hozzánk m. is, hozott egy tonna csokit (a felnőtteknek), és két tökjó könyvet (á.-nak). a héten egyébként a várva-várt idegen nyelvű pepe-kötetek is megérkeztek, na meg az én george o'keeffe albumom. utóbbit együtt nézegettük meg á.-nal, az utóbbi egy-két hónapban tökre szereti ezeket a művészeti albumokat. minden alkalommal pocsolyává alélok, amikor a nappaliban rohangászva azt kiabálja, hogy fridakálónéniii.

mára pedig kocogás a terv, v. ugyanis benevezett bennünket hármas váltóban egy újpesti félmaratonra. rám csak hat kilométer jut, igaz, májusban szerintem már akkora lesz a hasam a jelen növekedési tempó alapján, hogy külön nevezési díjat kellene fizetni rá is. mindenesetre, ez tökjó motiváció az "edzésre", ha már az ultrabalaton sajna kimarad idén a rendelősökkel.

a héten voltunk a plantéban á.-val, átvenni a két csokornyi rendelt tulipánomat (meg akkor már vettem egy monsterát is megint - elvileg baromi igénytelen, ehhez képest nekem ő a harmadik, akivel próbálkozom majd). a tulipánok már tényleg egyet jelentenek a tavasszal, és az előkertben is bújnak kifelé a hajtások (tulipán meg nárcisz meg nem is tudom, miket ültettem még, milyen hagymákat kaptam zs.-tól), és nekem sem kell már minden délután terhes téli álmot aludnom ahhoz, hogy bírjam estig a tempót. sőt, a héten voltam l.-val vacsorázni, másnap pedig könyvkluboztunk - mondhatni éjszakai életet éltem. 

a kocogást egyelőre heti egy (maximum két) alkalom szinten tudom tartani, ami a semminél több, de ahhoz valószínűleg kevés, hogy formába lendüljek. viszont a hasam meg elképesztő mértékben nő, szóval az is kérdés, hogy meddig lesz egyáltalán praktikus ez a sportolási forma. muszáj lenne a tornát nyomni, de valahogy az nulla flow élményt hozott eddig (meg persze nem is olyan könnyű á. mellett megtalálni rá az időt olyan időpontban, amikor a testem is képes erőfeszítésre). 

elkezdtem tesóra felkészítő gyerekkönyveket vadászni, egy már meg is érkezett a héten, az nagyon tetszik á.-nak, mindenféle állatokról is kiderül, hogy hogy szaporodnak. mondjuk egyelőre a kedvence az az oldal, ahol a kisbabák igényeiről van szó, meg hogy miért sírnak annyit, és az egyik kihajtható fül alatt böfög egyett a kisbaba. néha random felkiállt azóta, hogy büf, rámnéz, és röhög. ma még megyek a libribe, mert elvileg ott is van két ígéretes kötet, aztán igyekszem megálljt parancsolni magamnak. 

délután pedig gender reveal partyzunk (a főszervező n. és á.), szóval véééégre az is kiderül, hogy fiús anyuka maradok vagy sem. 

az előző heti nagyonrossz és a szombat hajnaltól kezdődő újabb nagyonrossz hányingeres időszak közé beékelődött egy olyan szombat, amikor szinte felhőtlenül éreztem magam a bőrömben. durva, hogy alig pár kellemetlen közérzetű hónap alatt mennyire felértékelődik, amikor csak kicsit émelygek. annyira belelkesedtem, hogy elmentem kocogni egyet a patakpartra (kemény 2,6 kilométer lett, de hát valahol el kell kezdeni), aztán még játszótereztünk is egyet hármasban. nagyon várom már azt az időjárást, amikor nem kell agyonöltöztetni á.-t, és szabadabban tud mozogni, szerintem tökre megérett már az ilyen izgibb, mászósabb játszótéri felfedezésekre. tavaszra amúgy is hatalmas terveim vannak: szeretnék zöldségeket ültetni (arra apellálva, hogy á. még idén is imádni fog locsolni), meg eszkábálni egy madáretetőt. annyira érdeklik őt a madárhangok, meg a játszótéren is az elmúlt pár alkalommal a galambokat kellett lesni, hogy szerintem tökjó móka lesz.

végül ünnepelni is eljutottunk v.-ral, ahová terveztünk menni a közelben, ott zártkörű rendezvény volt, viszont teljesen véletlenül rábukkantunk egy vadiúj vietnámi étteremre, ahol végigkósoltuk a fél menüt. cuki volt a pincérsrác, végig kérdezgette a véleményünket, mivel előző héten nyitottak, és akkor repült ide vietnámból a három szakács, szóval még próbálják felmérni a magyar ízlést. remélem, meg tudják vetni a lábukat, mert ha nem akarunk kocsiba ülni (se a plázába menni), akkor elég gyér a választék a környéken. szóval, fingers crossed. 

egyébként meg olyan boldog vagyok, hogy megint tavaszra fog esni a második trimeszterem, klassz így összhangban lenni a természettel - nekem a tavasz érződik a legenergikusabb évszaknak, és a tapasztalataim alapján a terhességnek is ez a középső szakasza az, amikor tényleg kicsattanok a tettvágytól és a jókedvtől. (már most csomó tervem van, viszont azt is megtanultam á. alatt, hogy a testem azért nem biztos, hogy lépést tud tartani a fantáziámmal. úgyhogy igyekszem csak óvatosan duhajkodni.)

csak szűk három napot töltöttünk cipruson, de hát a jót nagyon gyorsan meg lehet szokni. vasárnap volt pár óra, amikor majdnem-nyári meleg volt tényleg, ujjatlan ruhában, mezítláb jártuk be aiya napa partjait, és közben nagyon örültünk az életünknek. ha nem százszor, akkor egyszer sem hangzott el valamelyikünk szájából a mondat, hogy azért azt meg tudnám szokni, hogy mindennap a tengerparton sétálok haza. és hát igen, erről az álmomról még mindig nem tettem le, csak halasztom még pár évtizedig.

és aminek legalább annyira örülök, mint a három nap szabadságnak és a tengerhullámoknak: nem hiányzott drámaian á., de csudajó volt hazajönni, és ő is nagyon jól viselte a távollétemet. kedd reggel lelkesen konstatálta, hogy mami itt van, majd menni kellett rögtön müzlit enni közösen (ez az új reggeli rutinunk, hogy eszünk egy nagy tál müzlit meg egy banánt ketten). szóval azt kell, hogy mondjam, hogy várakozáson felül teljesítettünk mindketten.

azt mondjuk nem tudom, lesz-e még alkalmam ilyen kis utazásra, ugyanis az utolsó örömhír ebben a posztban, hogy tegnap megvolt az első genetikai ultrahang, ami alapján eddig minden rendben, 13 hetes múlt a gyermek. még persze lehet izgulni a vérvétel eredményéig, de alapvetően úgy döntöttem, hogy most már elkezdhetek teljes gőzzel lelkesedni. sosem volt kérdés, hogy szeretnénk tesót, nekem vannak félelmeim az egykeséggel kapcsolatban, mindamellett, hogy egész sokakkal találkoztam, akik tudatosan választják azt, és minden érvüket értem és elfogadom. meg nyilván számtalan esetben az élet alakítja így (v. is így lett egyke), szóval tényleg semmi pálcatörés, csak én mindig úgy voltam vele, hogy minden esélyt szeretnék megadni arra, hogy minimum két gyerekem legyen. álmaimban persze az szerepel, hogy olyan szuper tesók lesznek ők is, mint mi n.-val, és ezt meg aztán végképp szeretném megadni á.-nak. 

szóval most már azt is elmondhatom, hogy ez az összes betegség és nyavalya azért is volt szörnyű, mert közben végig tudtam, hogy itt van bennem az új jövevény, és aggódtam miatta is, meg á. miatt is, meg minden miatt is. de most már úgyis csak pár hét (haha), és jön a tavasz. a terheshányinger pedig megy az összes őszi-téli vírussal együtt.