egy éves lett a héten á., a nekem legtökéletesebb kisfiú. már több, mint egy hónapja futok utána, a házban,  a játszótereken, a kertben. egyre több mindent értünk egymásból, ő az apró feladatokat, én a szótagkezdeményeket. a kedvenc plüsse a panda ("pa!"), a kedvenc gyümölcse az eper ("pe!"), a totemjátéka pedig a locsolókanna ("ta!"). szeret biciklizni és szereti a szép nőket (a kedvencem, amikor a tavalyi nőklapja elején meglátja az ikrekkel állapotos borbély alexandrát, majd lelkesen sikongat, majd zavarba jön és az állát leszegve szégyenlősködik. annipanni nagyjából ugyanezt a rekaciót váltja ki, szóval egyelőre lehet szőke vagy fekete, nem válogatós). 

lövésem sem volt egy évvel ezelőtt, hogy ez ennyire pokoli nehéz lesz. mondjuk aztán eléggé hamar leesett, és most néha már azon csodálkozom, hogy még mindig életben vagyok. valószínűleg épphogy annyit alszom az elmúlt másfél hétben, hogy ezt abszolváljam (legalább kinőhetnének egyszerre ezek a fránya fogak, bele se merek gondolni, mennyi van még hátra). 

folyamatosan a két véglet között vagyok kifeszítve: egy hónapot (évet) szeretnék egyedül és felelősség nélkül, egy pillanatra sem tudom elképzelni nélküle az életem.

ma először hiányzott úgy igazán á.. egészen pontosan fogalmazva, ma először kaptam arra lehetőséget, hogy eltöltsek annyi időt nélküle, hogy hiányozni tudjon. ott ültünk a kabinban apámékkal, és azt éreztem, haza szeretnék menni a fúkhoz - haza is mentem, amúgy is csak a vizslákat szerettem volna megsimogatni. á. épp a kertben sikoltozott meg totyogott össze-vissza, még mindig hihetetlen, hogy már jár, részeg kispingvin, minden alkalommal meghatódom tőle. 

az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy előtte öt órán keresztül meg sem álltam a nyaralóban, takarítottam, pakolásztam, szanáltam, szortíroztam - egyszóval kiéltem a lappangó ocd-met -, mégis, olyan volt, mintha egy ötcsillagos wellnessben lennék. gyanítom, hogy ennek ahhoz van köze, hogy öt órán keresztül senkiért nem voltam felelős, csak önmagamért. már el is felejtettem, mennyire könnyű érzés ez, mintha súlytalan lennék. vezetni pedig egyre jobban szeretek, ez a bánki út, a nagy kanyarjaival legalábbis évről évre tökéletesebb. (ma eszembe jutott, hogy milyen hosszúnak tűnt gyerekkoromban - oké, akkor nem is volt még az autópálya-szakasz, tehát tényleg hosszú volt -, és hogy vajon milyen élmény lesz majd á.-nak ugyanez, ő milyen emlékeket fog majd őrizni erről később. úristen, de szeretem ezt, hogy a tanúja lehetek annak, ahogy felfedezi a világot.)

meg hát az sem volt rossz, hogy nem gryllus vilmos szólt a hangszórókból. 

vajon honnan van a gyerekeknek ez a tűpontos képessége arra, hogy kiválasszák a nem-rendeltetésszerű használatra legkevésbé alkalmas tárgyat? a kisfiam konzekvenesen hagyja figyelmen kívül a márkátlan, pár ezer forintos napszemüvegemet, hiába próbálom az orra alá dugni nap, mint nap - lekenyerezés gyanánt, amikor nélküle szeretnék pisilni vagy minimalizálni a pelenkázás közben bemutatott átfordulási kísérletek számát. ellenben a brand new izipizire a másodperc törtrésze alatt megy rá, és rágcsálja lelkesen a szárát. 

stílus van, minden van.

az énidő fogalmának újradefiniálása: két átszállással eljutni a nőgyógyászom rendelőjébe, és közben kizárólag bambulni magam elé, nem ügyeket intézni a mobilon. mondjuk a magamra kötött á. nélkül furcsán meztelennek éreztem magam (és egyébként sem szeretem az énidő-kifejezést, kicsit hasonlóan maníros számomra, mint a nejem vagy a párom). 

zs.-nak köszönhetően elültettem az elmúlt hetekben a magról kihajtott paradicsomokat, három rózsabokor-tövet és két dáliát. úgy éreztem, kell valami új, időben elérhető hobbi, ez lett most a kertészkedés. érdekes megfigyelnem magamon, hogy mennyire vonz a teremtés, és mennyire untat a karbantartás (eddig sokkal állhatatosabbnak hittem magam). 

tegnap apukám összevásárolt ötezer játékot á.-nak a regióban (minden észérvem és kérésem ellenére, szóval azt hiszem, ebben a témában is elengedem a szüleim átnevelését, bár anyukámmal legalább az megbeszélhető, hogy könyveket vegyen vagy hasznos ruhákat, ha már mindenáron el szeretne halmozni minket). ehhez képest a gyerekemet a fűzfa lehullott levelei és gallyai izgatják mindenekfelett. nyilván.

a héten pszichoterapeuta lettem, kamaszkori vágyaim ezennel teljesülve (oké, nem írtam regényt, de nem is vagyok benne biztos, hogy azt tényleg szerettem volna, vagy csak jól hangzott, ha már úgyis írtam állandóan a naplómat meg a drámai novellákat-verseket). egyelőre leginkább lóg a levegőben az egész, annyira más most a fókusz, örülni is főleg annak örülök, hogy újra á.-nal töltöm a napjaim (az utolsó hétre v. szabit vett ki, és főleg ő volt vele, ami a végére már nagyon-nagyon nehéz volt mindhármunknak). egyre cukibb, egyre több szót ért, kiakad, ha háromnál kevesebb mesét olvasok neki egyhuzamban, kapaszkodva mászkál nagy büszkén a bútorok mentén, lelkesen barátkozik, és akárhova megyünk meghódítja a női szíveket a szégyenlős vigyorával. naponta leszek irtó mérges rá valamiért, amiért nyilván nem kéne, és naponta döbbenek rá, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. 

jó lenne egy érzelmi nagytakarítást tartani nekem is, ahogy i. írta egy ősrégi posztjában (elkezdtem behozni az altatások alatt a blogolvasós lemaradásaimat, juhúú). mert egyfelől, igen, született bennem-belőlem valaki új, másrészt, tökre meghaladott régi mintáimhoz regresszálok újabban. a viharaim többségét a hormonokra fogom, talán nagyrészt joggal, mert fizikailag is érzem a hullámokat (remélem, a klimax ennél egyel kíméletesebb lesz), de mindent azért nem magyarázhatok a biokémiával (pláne most, hogy terapeuta lettem). az biztos, hogy e. viselkedése meglehetősen ütős sebet ejtett az önbizalmamon, már ami a barátságokat illeti. mivel a kiindulási fájdalmát létjogosultnak gondolom, nem igazán tudok rá haragudni, és elfogadom, hogy ahogyan bánik velem, azt érdemlem. viszont ha ezt érdemlem, akkor nem vagyok jó barát, akkor valamit vétettem ellene (a teherbeesésen kívül), és mivel nem tudom, hogy mit és mikor, még annál is rosszabb vagyok. és bár az önérzetem és nárcizmusom a háttérben fel-felhorkant időnként, alapvetően össze vagyok zavarodva. ezt onnan tudom, hogy sok más barátommal is totálisan bizonytalanná váltam, de annyira, mint utoljára a húszas éveim elején. csak most nem azon agonizálok, amikor valaki nem válaszol a kérdéseimre, hogy nem vagyok szerethető (szóval ennek akár örülhetek is), hanem hogy vajon ő is gyűjt-e valami fájdalmakat velem kapcsolatban, és várja-e az apropót, amikor faképnél hagyhat. és a legkínosabb, hogy még rákérdezni sem merek, mert az meg milyen egocentrikus viselkedés már, egy teljesen közömbös vagy tőlem független tettbe önmagamat látni. amúgy is hallom visszhangként, hogy mit mondanék bármelyik kliensemnek, aki hasonlókon rágódik, hányezerféle egyéb ok lehet egy kérdés megválaszolatlanul hagyása mögött. szóval érdekes, hasított helyzet ez: egyfelől a legnagyobb teljesség és bizonyosságtudat, másfelől totális kamaszkori érzelmi káosz és önmegkérdőjelezés. jó lenne valami építkezőset kihozni belőle. 

addig is, elkezdem megvalósítani a szokásos vizsgaidőszakos mit-szeretnék-csinálni-ha-túlleszek-rajta-listám tételeit.

ez az év, azt hiszem, nehéz volt. nehéz és csodálatos, csodálatos és nehéz. a nagy részében terhes voltam, azt mondjuk a hányinger elmúlása és a júliusi kánikula között nagyon szerettem, hihetetlen élmény volt, hogy formálódik bennem valaki, hogy a testem valami nálam sokkal nagyobb erőnek engedelmeskedve változik. azóta pedig elsősorban á. anyukája vagyok, ez határozza meg a nappalaim, a szaggatott éjszakáim, a szorongásaim, az álmaim. kár lenne tagadni, mégha viccesen morgok is, amikor apám úgy mutat be az xy rendelőintézet orvosigazgatójának, hogy "na, ő az unokás lányom". egyébként azt gondoltam, ezt az identitás-redukciót veszteségként fogom megélni, de nem. igaziból az alváson a kórházi közösségen és a pszichoterápiás agymunkán kívül nincs hiányérzetem, ezekről pedig tudom, hogy előbb-utóbb vissza fogom kapni őket, így alapvetően béke van bennem ezen a fronton. á. egy kis cukiságbomba, ahogy keze-lába jár örömében, ahogy sikongat vagy nevet, amikor puszilgatom, egyszerűen kibírhatatlan. a kedvenceim a reggelek, hallom az ébredését, és bekukkantok a szobájába, ő meg azonnal vigyorog és kalimpál. tényleg minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne csókolgassam folyamatosan, és nagyon hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.

ami nehéz, az inkább az a része(m), hogy mennyire indulatos tudok lenni, amikor azt érzem, hogy már mindent megtettem, de még mindig nem elég, és közben még sehol nem vagyok a saját igényeim (itt nem nagy dolgokra kell gondolni, de mondjuk nyugiban főzni egy ebédet, nem pedig apránként rohangászva, és közben á.-t szórakoztatva) kielégítésétől. szóval ez tud ijesztő és bűntudatos lenni, ahogy az is, hogy a feszültségem nagy része óhatatlanul v.-n csattan, aki békeidőben (aka gyerek nélkül) tökéletes partner lenne, most viszont sokszor érzem azt, hogy túl lassan veszi fel a fonalat, ami rám ró plusz terhet, és ezért haragszom. ördögi kör ez is, mert közben pontosan tudom, hogy ezt a terhet észre sem venném egyéb körülmények között, ami miatt lelkifurdalásom van felé, mégsem tudok lejjebb adni a vágyamból, hogy legyen proaktívabb és néha kapcsolhassak ki a folyamatos felelősségérzetből. nehéz ezt még magamnak is precízen megfogalmazni, van, hogy egyszerűen tényleg annyira fáradt vagyok, hogy a belső káoszon kívül semmit nem tudok érezni, nemhogy összeszedetten kifejezni. ilyen is régen volt már, kicsit olyan, mintha újra hormonviharos kamasz lennék.

a másik nehéz, hogy elveszítettem egy barátot, akire minden különbözőségünk ellenére az örök másik-felemként gondoltam. tulajdonképpen fel sem merült soha bennem, hogy bármi (életmód- vagy élethelyzetbeli másságunk, eltérő habitusunk) közénk állhat, egyszerűen nem szerepelt ez még a legrosszabb forgatókönyveim között sem. több, mint egy év telt el, hogy utoljára találkoztunk, és ez a több, mint egy év sem volt elég arra, hogy a szomorúságom csillapodjon. szidhatnám magam, hogy miért nem elég, hogy gyerekem született, de egy barátság annyira más nexus, és az á. miatt érzett boldogságom annyira más szívkamrába tartozik, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha jól lennék ezzel. j. halála óta ez a legnagyobb veszteségem, csak ennek a gyásza sokkal nehezebb. a halállal egyszerűen muszáj megbékélni, itt pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a k**** reménykedést. 

más baráttól is érzek távolodást, ami szintén nehéz, viszont ezt tudják ellensúlyozni az olyan barátok, akikhez pont, hogy közelebb kerültem. ráadásul a szüleim minden várakozáson felül teljesítenek nagyszülőkként, nem beszélve n.-ról, aki a világ legjobb testvére, szóval ha a bigger picture-t nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. ettől függetlenül maga a változás, a kapcsolataim átalakulása nehéz, ezt is kár lenne tagadni, és talán - á. születésén túl - ez a változás és az ehhez való alkalmazkodás az, ami a leginkább meghatározza számomra 2022-t.

ez az év megtanított arra, hogy semmi nincs kőbe vésve. sem a nagyvilág általunk megszokott játékszabályai, sem a mikrokozmoszom építőkockái. hogy én magam nem vagyok kőbe vésve.

nagyon kíváncsi vagyok 2023-ra. az a furcsa érzésem van, hogy most dől el igazán, hogy milyen felnőtt leszek a hátralévő életemben. kicsit izgulok.

ma nem annyira vagyok magamra büszke. egy jó ideje már mindig arra használtam a blogot, hogy a jó dolgokat örökítsem meg inkább, most meg jön elő a régi-régi impulzus, hogy milyen jó is írásban szuttyogni. az elmúlt két éjszakán megint többször kelt á., ami már nagyon régen (legalább egy hónapja, de van az több is) nem történt meg, és ez teljesen kikészített. annyira, hogy ma délelőtt semmi, de semmi türelmem nem volt, és haragudtam magamra, amiért semmi türelmem nincs, és haragudtam á.-ra, amiért öt percet sincs el egyedül, és a haragom miatt meg aztán végképp haragudtam magamra. a dolog úgy végződött, hogy hangosan bömböltem, miközben á. a kendőből pislogott kifelé. aztán elfogyott belőlem a feszültség, á. meg elaludt (amin persze megint elkezdtem bőgni, hogy hogy lehetek ennyire gonosz ezzel a cuki babával, aki egyszerűen csak fáradt volt és kifejezte az igényeit). 

szóval nem mondom, hogy életem napja a mai. miközben minden egyes negatív gondolatom miatt oltári bűntudatot érzek, amiért nem értékelem a szerencsémet, és eltékozlom ezeket a kizárólag-boldogságra-hivatott pillanatokat. amiért nem elegek á. tündércuki reggeli mosolyai ahhoz, hogy átvészeljem a nehezebb órákat. 

és persze, tudom. a bűntudat és az összes többi nyűg is az út része. de attól még tudom nagyon szégyellni magam miatta. pláne, hogy szombaton megtartottuk a szokásos thanksgiving bulinkat is, és akkor bezzeg három cetli kellett, annyi mindenért lehetek hálás, és akkor most hol van belőlem ez a rengeteg hála.

azt hiszem, meg kell tanulnom megengedni magamnak a nempozitív állapotokat. ironikus, hogy évekig dolgoztam azon (terápiában és egyedül), hogy alapvetően pozitív, jelenben élő  és hálateli legyek, és most éppen ez, amit abszolút fejlődésként éltem meg, ez nehezíti meg a negatív hangulataim elfogadását. 

(baromi nehéz a közepúton maradnom, na.)