hát akkor legyen blogvember!

délelőtt kiraktam a tegnap kapott ezer darabos puzzle/t, amin a gyerekek vannak egy kivételesen cuki pózban (egymáshoz bújva, és á. még vigyorog is!). teljesen rá tudok kattanni a kirakózásra, v. a zemplénben is meglepett egy szintén ezer darabos jégmadárral - igaz, ahhoz azért kellett négy nap, meg némi testvéri közbenjárás.

délután pedig elmentem az olvasslipótos könyvklubra, ami egyben író-olvasó találkozó is volt. p. szathmáry istván első regénye (bánatos férfiak kézikönyve) volt az olvasmányunk, és bár a könyv továbbra sincs benne 2025 top10-es listájában számomra, tök sokat tágított a látószögemen a beszélgetés ezzel a kedvesen önironikus és nagyon intelligens pasival. a dedikáláshoz rajz is járt mindenkinek - mivel eredetileg grafikus -, én egy madarat kaptam, aki mindkét gyereknek nagyon tetszett, mert persze itthon részletesen ki lettem faggatva az élményeimről (na, nem a 14 hónapos j. faggatott ki, de á.-t még az is érdekelte, hogy miről szólt a könyv).

(és mielőtt bárki abba az illúzióba ringatná magát, hogy micsoda szuper idilli és szuper felnőtt napom volt itt kisgyerekes anyaként: délelőtt valamelyik fiú fixen verte a terasz ajtaját, amíg én kint voltam, a délutáni alvás eleje szokásosan közelharc-jellegű volt, az indulásomkor úgy zokogott á., hogy majdnem visszafordultam a kapuból, most pedig a gyerekszoba szőnyegén kucorogva pötyögöm ezt a bejegyzést. holnap újra ovi - őszintén fogalmam nincs, örüljek vagy rettegjek.)

 

az egyik legjobb születésnapi ajándék florence új albuma, ami legalább egy hangyaf...nyit segített abban, hogy, a tegnap esti altatást túléljem. újabban ugyanis minden korábbi rendszer borult, és amit tavaly ilyenkor elértem, újra vágyálom csupán. magyarázataim vannak bőven - ovikezdés, testvérféltékenység, apaféltékenység, szeparációs szorongás, hetek óta nem múló betegség -, a megoldási kísérleteim viszont sorra mondanak csődöt.

nem segít az sem, hogy én sem gyógyulok meg öt hete, á. ébreszt hajnalonta is, szóval alig alszom, és a végletekig kizsigerelve érzem magam. ma azért a reggelt masszázzsal kezdtem, de így is csak délután ötig bírtam a folyamatos rajtam-lógást. tudom, tök oké a regresszió, tudom, előbb-utóbb elmúlik, mint minden, csak hát most eléggé gyászolom azt a kevés felnőtt-időmet, amit elveszítettem. 

a zemplén minden érzelmi viharával együtt is tartogatott klassz pillanatokat, az erdő csodaszép volt, a bob száguldását mindannyian élveztük, és a nyíregyházi állatkertben láttuk végre játszani a kis jegesmacikat. ettől függetlenül nagyon jól esne még egyszer ennyi szünet - csak éppen a szülőségből.

hú. semmi nem aktuális, amiről korábban elkezdtem írni. épp egy olyan armageddon-időszakban vagyunk á.-nal, hogy nézzük inkább a jó dolgokat:

- ebéd után felszedjük az említett pokolfajzatot az oviban, és indulunk a zemplénbe, igaz, v.-on kívül senki nem egészséges, de majd az erdőben meggyógyulunk, 

- j. leválasztotta saját magát nem sokkal azután, hogy betöltötte a 14 hónapot, szóval ha kicsit elsimulnak a kedélyek, akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy elszökjek pár napra,

- á. fixen bent alszik az oviban, ami akkor is óriási teljesítmény, ha bőven megiszom a levét az éjszakai alvások terén, és nagyon büszke vagyok rá, milyen cuki kiscsoportos lett belőle pár hét alatt,

- többször is eljutottam masszázsra az elmúlt hónapban,

- vasárnap faragtunk tököt, nagyon cukik lettek szerintem,

- újra felvettük a fonalat zs. barátnőmmel, akinek augusztusban született kisbabája. nyitott volt arra, hogy tisztázzuk a kommunikációs elcsúszásainkat, ami önsimereti szempontból is eléggé hasznos volt,

- elkezdtem egy irodalomterápiás csoportba járni, ami tematikusan kisgyerekes anyukáknak indult, tíz alkalom lesz összesen, és nagyon várom, hogy nekiálljak az első "házi feladatnak", és újra szövegeket írjak,

- v. szülinapját a SALT-ban ünnepeltük, ami mindkettőnk életének első michelin-csillagos élménye, és hát, csodálatos volt, inkább performansz, mint vacsora, jó volt totálisan kizökkenni a hétköznapokból (és mindkét gyerek altatását másra hagyni),

- tök cuki őszi bakancslistát meg erdei kincskeresőt írtam, amiket viszünk a zemplénbe, annyira tudom ezeket élvezni, 

- készen van a csodaszép gardróbszekrény-könyvespolc a gyerekszobába, úgyhogy a nappaliban immár csak szubminimális mennyiségű gyerekjáték és könyv van, és újra lett hely a bakelit-lejátszónak meg a fényképalbumoknak.

őszintén bízom benne, hogy az őszi szünetben sikerül kicsit lelassulnunk, és mindenki idegrendszere feltöltődik. a hazaérés utánra is vannak vágyaim, szeretném elszórni a vadvirág-magokat az előkertben, alkotni (á.-nal meg egyedül is), sütni finomakat... de főleg, nagyon-nagyon szeretnék újra átaludni egy éjszakát. drukkoljatok.

gyorsan töröltem az előző hét közepén előző hónap végén megkezdett, azóta teljesen tárgytalan bejegyzés-kezdeményem, és most aktívan reménykedem, hogy ezt sikerül befejeznem a hátralévő másfél órában, mielőtt indulnék á.-ért az oviba.

eléggé pörögnek nálunk az események, már amennyire a kisgyerekes-létben tudnak pörögni az események. mindenesetre, egy hét beszokós-etap után szeptember elsején hivatalosan is ovis lett á., nagyjából ekörül forog most minden gondolat, érzés, vágy és szorongás. a vártnál egyrészt sokkal jobban veszi az akadályokat, úgy értem, pár hónapja még rajtam kívül senki nem hitt abban, hogy ki fogja bírni egy teremnyi gyerek társaságában, ehhez képest ez a rész látható problémát nem okoz neki. ugyanakkor nyilván nem lett belőle hirtelen egy extravertált social butterfly, szóval van, hogy ő sír, van, hogy én sírok (utóbbit nem előtte, és szerintem egészen jól sikerül őt megtartanom és lelkesítenem, csak közben időnként teljesen elfogyok lelkileg ebben a folyamatban). az is egyértelmű, hogy a szokottnál intenzívebben igényli a neki dedikált minőségi időt, így megalkottunk a kalandos péntek-fogalmát, amikor is általa választott helyeket barangolunk be a városban. az előző héten a clark ádám térig szeretett volna menni busszal, utána pedig elzaránokoltunk a széllkapu parkba - legalább én is nosztalgiáztam picit, mert azért időnként hiányzik buda. hétvégén szintén igyekeztünk feltöltős programokat csinálni: délelőttönként valami kaland, délután pedig sarazás a kertben. nagyon büszke vagyok rá, hihetetlenül sokat fejlődött az elmúlt egy-másfél hónapban.

j. pedig még a születésnapjuk környékén elkezdett járni, úgyhogy most pontosabban az életveszélyes korszakban van, amikor gyakorlatilag egy másodperc erejéig sem szabad őt szem elől téveszteni, mert folyamatosan két lábon szeretne menni, miközben mindenki jobban járna, ha időnként visszatérne a mászáshoz. a nyaralás alatt áttört az első foga, a hazaérkezésünk után pedig egyik napról a másikra átállt az egy nappali alvásra. mindezeknek köszönhetően sokkal többre lenne szüksége neki is belőlem, amit sokszor úgy érzem, ha fizikálisan meg is tudok adni, mentálisan képtelen vagyok a valódi jelenlétre. bízom abban, hogy pár hét alatt legalábbis én belerázódom az ovis anyuka-szerepbe, hogy csituljon bennem ez az állandó készenléti állapot.

horvátországból különben hoztunk haza egy zsáknyi követ, amihez aztán vásároltunk á.-nal az üllői úton rengeteg csodaszép akrilfilcet. szóval a fő stresszlevezetési technikám most épp a kőfestés (mivel á. egyelőre inkább az előkészületekben érdekelt, festeni viszont már nincs annyira kedve). illetve mától az a tervem, hogy a heti két bébiszitteres délelőttön elmegyek futni, nem lenne rossz hat-hét kilométeres távokig eljutni záros határidőn belül. vannak még terveim, például a gyerekszobát szeretném nagyfiúsabbá (és helykihasználósabbá) alakítani, úgyhogy épp színeket válogatok a szekrényhez, amit az ötleteim alapján tervezett meg az asztalosunk. 

és közben leesett, hogy bő egy éve ez az első alkalom, hogy másfél óránál többet töltök egyedül itthon úgy, hogy igazi kötelességet nem kell teljesítenem (csak izgulnom a második bent ebédelős nap miatt). és akkor még értetlenkedem sokszor, hogy miért vagyok annyira fáradt.

1 év

és akkor itt vagy te - annyira szöges ellentéte sok mindenben a bátyádnak, hogy mintha direkt szívességet tennél nekem (és magadnak), hogy véletlenül se juthasson senki eszébe az összehasonlítgatás.

nem vagy te hasonló senkihez, akit ismerek, a nyugodtságod, ahogy elmerülsz a szemlélődésben, ahogy lelkesedsz a dolgokért, önmagadért. jó érzés látni, hogy már most megállnád nélkülem a helyed a világban, azok a majdnem-fekete szemeid egyszerűen mindent látnak és tudnak. szeretem a gurgulázó nevetésed, az izgatott és öntudatos felkiáltásaid ("bá!", "be!", "má!", "teteee!"). szeretem, ahogy paskolod a cuki pocakod körül a vizet, és örülsz a szemedbe fröcskölő vízcseppeknek. szeretem a kíváncsiságod, az étvágyad, a tokád ráncait. szeretem, ahogy felhúzod az orrod, amikor nagyon izgatott vagy, és szeretem, ahogy az egy éved minden önérzetét beleadod a sértődéseidbe. szeretem, ahogy figyeled az embereket, és rájuk szólsz, ha ők nem figyelnek kellőképpen rád. 

végül senki nem nyert fogadást a családban, mert hatodikán tettél először néhány tapogatozó lépést kapaszkodás nékül, és azóta sem sietsz ezzel a séta-témával. és ezt is szeretem benned, a komótosságodat. magabiztosságra tanítasz és jelenlétre. 

és annyira, de annyira kíváncsi vagyok, hogy még milyen leszel, kisfiam. 

3 év

péntek délután 13:22-kor volt három éve, hogy anya lettem. hogy a te anyukád lettem. az az eufória, amikor kicsusszant belőlem a sikamlós és forró tested, a hangod, a védtelenséged. az első hónapok itthon, átvirrasztott éjszakák, a telefonomon megnyitva mindenféle cikk a hasfájósságról és babarefluxról. ragadós anyatej-foltok mindenhol. az első alkalom, amikor a hordozókendőben a mellkasomra simultál, és úgy sétáltunk a patakparton. az első, nem csupán reflexes mosolyod arra a hülye katicára a kiságyforgódon. az első mosolyod a szemembe nézve.

nagyon távol vagyok azoktól az anyáktól, akik csak a jót mesélik el, akik még a húszperces etapokban alvó csecsemőjük mellett átélt alvásmegvonást vagy a délutáni alvásokkal való dacolást is képesek cukormázzal leönteni. nem, én nem vagyok ilyen szelíd, és képtelen vagyok ekkora önfeladásra - már eleve, hogy önfeladásként élek meg dolgokat, ugye. én ordítok és dacolok veled, aztán megyek bocsánatot kérni, reflektálni önmagamra egy három éves gyereknek is érthető szinten. miattad tudom, hogy mennyi eltemetett gyerekkori hiány mozog bennem, de azt is miattad tudom, hogy tényleg bármire képes vagyok. 

hálás vagyok, hogy osztod a könyvek iránti rajongásomat, és néha megengeded, hogy esténként válasszak olvasnivalót magunknak én is. hálás vagyok, hogy élvezed a hosszú sétákat, és hogy annyi minden érdekel (persze, a kedvencek továbbra is a tömegközlekedési eszközök és az állatkerti állatok). hálás vagyok, hogy esténként még visszahívsz az ágyadba, és a testembe motyogod, hogy nagyon szeretlek, mami. hálás vagyok, hogy máris van önálló véleményed, és tudod, mit szeretnél (mondjuk egy dunaparti szülinapi estét vagy egy kis kék oroszlánt ajándékba). szeretem, amikor olyan elmélyülten játszol a kertben vagy a szobádban, hogy összerezzensz, amikor megszólítalak. szeretem, hogy együtt várjuk az új élményeket, hogy lelkesen veszel részt az ötletelésekben mindig. szeretem, hogy mered kifejezni az érzéseidet (és igen, olykor irigyellek is, amiért neked szabad). szeretem, hogy érzékeny vagy, és nem könnyű elnyerni a bizalmadat, viszont ha valakit elfogadtál, akkor ahhoz olyan kedvesen ragaszkodsz. szeretem látni, hogy mennyire szereted a nagyit és n.-t.  

szeretem veled a kalandokat, legyen az vadaspark vagy a kelenföldi vasútállomás. 

de a legnagyobb kaland mégiscsak az, hogy az anyukád lehetek.

engem teljesen magába szippantott han kang. képtelenségnek érzem elszakadni a világától, miközben mindhárom magyarul megjelent regényét elolvastam, miközben sokszor fizikailag fájt olvasnom őt - ahogy a szereplőinek is sokszor fizikai síkon volt lehetetlenül fájdalmas a létezés. ahogy ábrázolja a testet, ahogy ábrázolja a társadalomban való (nem)boldogulást, ezeket a rendkívül törékeny és tehetetlen embereket, egyszerre gyönyörű és brutális. a görög leckéket nehezebb volt olvasnom, mint a másik két könyvét, pedig a növényevő bizarr (pszichotikus) világa sokkal sötétebb képet festett a koreai női sorsról. (durva különben, hogy a növényevő női főszereplője meg sem szólal szinte, történetét három másik elbeszélő szemüvegén keresztül követjük végig, a görög leckékben pedig a megnémult női főszereplő fejezetei harmadik személyben íródtak, míg a vakság felé haladó férfi főszereplő egyes szám első személyben monologizál.)

segített, amikor elkezdtem inkább versként (egy nagyon-nagyon szabad versként) tekinteni rá, nem próbálni keresni a logikát abban, hogy mondjuk egyes fejezeteinek miért ad vagy miért nem ad címet. segített, amikor egy koreai-magyar fordító elárulta egy interjúban, hogy milyen kultúrája, hagyománya van az országukban az elénekelhető műalkotásoknak. 

ennek a regénynek az utolsó előtti fejezete már teljesen evidensen vers. ha tudnék festeni, csodaszép lenne. úgyhogy ezt most itthagyom.

Mélytengeri erdő 

Egymás mellett feküdtünk a víz alatti erdőben.

Ahol nincsen fény vagy hang.

Nem lehetett látni téged.

Ahogy engem sem.

Egészen addig a halk hangig,

mikor aprócska buborék jelent meg

az ajkaid között,

míg ott feküdtünk.

Túlcsordult benned a vágyakozás.

Még rémisztően

sötét volt,

sötét, akár a szürkületből mélyülő éjszaka.

Sötét, mint az élőket nyomásával összelapító mély tenger.

Mutatóujjaddal a vállam húsára írtál.

Erdő, erdő, írtad.

A következő szóra vártam.

Amikor nem jött több szó, kinyitottam a szemem, és a sötétbe bámultam.

Annyira közel voltunk akkor.

Szorosan egymás mellett feküdtünk, összeölelkezve.

Az eső tovább kopogott.

Valami eltört bennünk.

Ott, ahol nem volt fény és hang,

a nyomástól szétporladt koralltöredékek között,

testünk felfelé lebegett.

Nem akartam elindulni a felszín felé,

átkaroltam a nyakadat.

Megragadtam a válladat, megcsókoltam.

Aztán, hogy ne csókolhassalak többet,

az arcomat fogtad, és kiadtál egy aprócska hangot.

Akkor először. Vékony falú, törékeny, mint egy buborék. Kerek.

Belémszakadt a lélegzet.

De te lélegeztél.

Hallottam, hogy tovább lélegzel.

Aztán lassan felfelé lebegtünk.

Fel a ragyogó vízfelszínre,

majd ki a partra, hánykolódva.

Félelmetes volt.

Nem volt félelmetes.

Sírni akartam.

Nem akartam sírni.

Mielőtt teljesen elszakadtunk volna egymástól,

lassan megcsókoltál.

A homlokomat.

A szemöldökömet.

A két szemhéjamat.

Mintha az idő csókolt volna meg.

Ajkunk minden találkozásával csak tovább gyűlt a sivár sötét.

Hóként tornyosult a csend, a mindent kioltó hó.

Némán, fel a térdünkig, a derekunkig, az arcunkig.