néha szoktam azon agonizálni, hogy kreatívkodhatnék sokkal többet á.-nal, szereti ő is, én is, mégis, sokszor hetek telnek el anélkül, hogy eszembe jutna, mint program-opció. aztán rájövök, hogy ezért (is) jó, hogy van neki egy nagynénje, aki ötletel helyettem, és akivel ma például valami fancy lávalámpa-kísérletet csináltak. nem mondom, hogy nem bánnám azt a bizonyos falut, hogy segítsen felnevelni a gyerekeimet, de az is biztos, hogy n. legalább egy kisebb falu fele lakosságát kiteszi.

(és jut eszembe, a héten végülis kreatívak voltunk abszolút: csütörtökön vacsorára ugyanis ún. fura lakomát csaptunk, mivel nem volt már időnk tésztát főzni. úgyhogy a hőn imádott bolognai szószt a fasírt és a rizibizi mellé öntöttük, aztán szórtunk rá olívabogyót meg kesudiót. nekem még jobban is ízlett, mint a sima bolognai tészta.)

tegnap óta egy tankönyvbe illő monokli éktelenkedik a bal szemem alatt, ugyanis ütköztem az etetőszék sarkával, miközben arrébb rántottam j.-t, akinek a kezére á. épp ezredjére próbált rágaloppozni a hintakutyával (egy hintaló-szerű szőrös lénnyel, ami egyike apukámék nagyszabású, ámbár kéretlen ajándékainak). mindezt két perccel azelőtt, hogy anyukám megérkezett volna érte, hogy induljanak az állatkertbe. szerencsére az alapozó részben elfedi, de azért kivételesen nem bánom, hogy nincs túl sok szociális megjelenésem a következő napokra (najóóó, ez pont nem annyira igaz, mert holnap jön r. barátnőm, aki itthon van dél-olaszországból, szombaton pedig pótoljuk a masszázst és padel. reméljük sütni fog a nap, és akkor lesz indokom nonstop napszemüveget viselni).

tegnap pedig meglátogatott l. a lányaival. kicsit kiéltem magam, és az ötévessel beszélgettünk az arcápolási rutinról, aztán kipróbáltuk a kezén a mádarából frissen érkezett szérumokat és kencéket. pont l.-tól pont tudom, hogy lányokkal sem fenékig tejfel az élet, sőőőt, de azért az ilyen pillanatokban nagyon megkívánok egy kislányt én is. (miközben az aktuálisan mindkét gyereknél fennálló szeparációs szorongásos- és takonykóros hullámban kész őrültségnek tartom egy harmadik gyerek vállalását, de lesznek még a hormonjaim más ciklusszakaszban.)

különben meg elképesztő shoppingolhatnék tört rám megint, bár tény, hogy a dolgok többségére valóban szükség volt úgymond - tavaszi edzőcipő á.-nak, utazós foglalkoztatók, kifestők -, de speciel az állatkerti böngésző, vagy a n.-nak és magamnak vásárolt padel szoknyácskák nem feltétlenül tartoznak ebbe a kategóriába. 

a könyveket is falom ismét, a pacsinkó után tegnap végeztem a baszki baszki baszki-val (és meglehetősen tudtam azonosulni a dühös narrátor-főszereplő némely dühével), este pedig belekezdtem a barátnők voltunk című brit kortársba. ezzel párhuzamosan m.-nal unortodox módon elkezdtünk nem csak anyuka-témákról hangüzengetni, kitalálva, hogy olvashatnánk esetleg együtt, mintegy kétszemélyes táv-könyvklubot tartva. micsoda ambíciók, tudom. 

gondoltam, elmesélem, hogy túléltük az ovis nyílt hetet, mindketten hősök vagyunk á.-nal. én annyira elfáradtam, hogy volt nap, amikor hamarabb elaludtam, mint ő, aztán a hajnali szoptatás után persze kukorékoltam. arról mondjuk nem vagyok meggyőződve, hogy szeptemberben feltétlenül ovis lesz, de szerencsére ezt nem is kell most eldöntenünk véglegesen. közben elkezdtünk különben ilyen érzelem-felismerős kártyákat gyártani neki n.-val (illetve n. argentin pasija gyártja őket ai-segítséggel a mi instrukcióink alapján, hogy a figurák á.-szerűek legyenek, irtó édesek különben, mindjárt mutatok belőlük), mert az egyik ötletem arra, hogy miért ilyen lehetetlen neki a kortársakkal való együttlét, az az, hogy mintha mindig konfliktusforrást látna a közeledésükben, mintha nehéz lenne számára a különféle érzelmek felismerése. nyilván nem hiszem azt, hogy a két és fél éves gyerekemnek tudnia kéne mentalizálni, viszont tényleg most több esetben is megfigyeltem, hogy mennyire csak egyféle szándékot (= el akarja venni tőle, amivel épp játszik) tulajdonít másoknak, és mennyire befeszül minden alkalommal a róla akár tudomást sem vevő gyerekek jelenlétében. ha hülyeség is, amit gondolok, egy ilyen érzelmi kommunikációt fejlesztő játékkal csak nyerni lehet, szóval remélem, á.-nak is tetszeni fog.

a húsvét kicsit felemás volt, mert a nyílt napok egyikén á. benyalhatott valami vírust (meglepően sokan hozták el a még köhögő gyereküket, nocomment), szóval pont a legizgibb napot lázasan töltötte. persze, azért volt tojáskeresés, de messze nem azzal az elánnal, mint amennyire izgatottan várta előtte egész héten a nyuszit. ráadásul a masszőröm is lebetegedett, szóval még egy hetet ki kell bírnom az itt-ott fájdogáló testemmel, nyaff. viszont volt helyette megint padel meg egy csomócsomó ping-pong meg egy csomó húsvéti dekor, sőt, tojást is festettünk a szódabikarbónás-ecetes-ételfestékes módszerrel. szeretem, hogy á. minden ilyen kreatív dologra nyitott és lelkes, ma például egy óriási kartonpapírra maszatoltunk az ujjfestékekkel, gyakorlatilag fejtől lábig színesek lettünk mindannyian (j. is, akit engedtem a kartonon mászkálni - tényleg óriási volt). hálás vagyok a jó időért, annyival egyszerűbb az élet, hogy ki tudunk csak úgy menni a kertbe, most már cipő sem kell. mondjuk lassan elő kéne keresnem a gyerekek naptejét, hiába örökölték a kreol bőröm, nem ártana némi fényvédelem. 

szerettem volna még valamit írni, de közben végre chateltem l. barátnőmmel erről az ovi-témáról, úgyhogy minden egyéb gondolat kiment a fejemből. keresek inkább egy-két publikussá tehető képet a húsvétunkról.

és kezd alakulni tényleg az új terasz, ma megérkezett az ülőgarnitúra, úgyhogy gyorsan lemostam, amennyire lehetett, kiterítettem a szőnyeget, és most itt élvezem a kivételes szélcsendet. az ágyásokat délelőtt nagyjából kigyomláltam, sőt, még á. sárkonyháját is letakarítottam, kihasználva, hogy a gazdája házon kívül tartózkodik. ma már öt kilométert futottam, szeretném lassan elkezdeni emelni a tétet, igaziból tökjó lenne n.-val meg v.-ral találni valami versenyt, amit megint lefuthatnánk váltóban, az mindig ad egy többlet-motivációt. 

tegnap pedig úgy körülbelül másfél év tervezgetés, és "a héten most már tényleg" után beiratkoztunk a könyvtárba á.-nal. másfél sarokra van tőlünk, tényleg vicces, hogy pont ezt halogattam ennyi ideig. utoljára gyerekként jártam különben könyvtárba, aztán persze az egyetem alatt néha beültem én is a többiekkel tanulni a szabó ervinbe, de sosem tudtam igazán fókuszálni, úgyhogy maradtam inkább a szobámnál. ráadásul sikerült pont a költészet napjára időzíteni a nagy eseményt, úgyhogy még ajándék verset is kaptunk (radnóti: tétova óda). á. négy bogyó és babócát és egy maszat-kötetet választott, én meg a pacsinkót. most már csak annak kell drukkolni, hogy időben visszavigyük majd őket, és rendszerré váljon az életünkben a könyvtárazás. 

szerettem volna még írni a gyerekekről is, hogy megörökítsem a status quót magamnak, de most muszáj pár emailt megválaszolnom meg hajat mosnom az egész napos kerti melózás után, este ugyanis kimenőm lesz (megint!!!) - j. barátnőmmel találkozunk végre, a thanksgiving óta nem láttam, jó lesz végre kicsit nem anyuka-témákon kattogni.

őrült régen nem írtam, egyszerűen soha nem jutott kapacitásom összeszedni a gondolataimat, vagy ha igen, azt elpazaroltam olyan témákra, mint hogy végre minden teraszbútort kiválasztottam és megrendeltem, írtam to do listet a májusi utazáshoz, elkezdtem pakolós listákat gyártani személyenként lebontva, na meg persze fényképeket válogattam, fotóalbumokat rendeztem és húsvéti ajándékokat kutattam a fiúknak. a tavalyi volt hosszú idő óta az első húsvét, amit igazán élveztem, idén pedig már két kis tojáskeresőnk lesz, ugyanis j. pár hete elkezdett mászni - végül a hypotoniája ellenére picit korban még meg is előzve á.-t. szóval alig várom már, vettem egy csomó csokitojást szétszórni, amit aztán a felnőttek kapnak meg (bár á.-val megbeszéltük, hogy párat megkóstolhat, végülis hamarosan ovis lesz, és egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor evett csokis cuccot életében, a fogát ellenben egyre ügyesebben mossa, és a fejemben kicsit ez is a rendszeresebb édességevés kritériuma). ráadásul v. kivételesen megelőzött engem, és a tettek mezejére lépve vett egy új pingpong asztalt - fingers crossed, hogy legyen elég jó idő felavatni, amikor együtt van a család, aka van, aki leköti a gyerekeket.

a mindennapjaink különben eléggé hullámzó hangulatúak, nagyon tudok azonosulni más blogoló-blogkommentelő anyákkal, akik azt érzik, hogy mindfulness és apró örömökön való fókusz helyett főleg a nehézségeket és a megoldandó helyzeteket élik meg, amikből tényleg nem túlzás, hogy minden napra jut több tucat egy dackorszakos, érzékeny és okos, lassan három éves, meg egy szintén hiperokos, mindent felfedezni vágyó, ebből kifolyólag némileg életveszélyes nyolc hónapos mellett. a hétvégén például leruccantunk a nyíregyházi állatkertbe, ami alapvetően szuper ötlet volt, és akár jól is elsülhetett volna, ha (1) nincs durva hidegfront és viharos eső az autóút alatt, (2) legalább az egyik gyerek alszik egy normálisat a kocsiban, ha már a közös alvásidőre időzítettünk, (3) nem borulok ki azon, hogy szimultán ordítanak, én pedig tehetetlen vagyok, beszorítva a két gyerekülés közé. ezt leszámítva maga az ottlét klassz volt, az állatkert egy csoda, á. nagyon élvezte (a befutók ezúttal a zsiráfok, pingvinek és krokodilok voltak), a szállás szép és kényelmes volt, másnap pedig még n. egy szintén kétgyerekes barátnőjével is összehoztunk egy gyerekbarát brunchot, ahol á. meglepően nyitottan viselkedett (na nem a gyerekekkel, de legalább a szülőkkel).

szóval a hétvégén tíz évet öregedtem mentálisan, és nagyon mérges voltam az időjárásra (mintha érdekelne bárkit), de azért alapvetően egyre jobban érzem a tavaszt. a kertben a borsók már kibújtak, mind a három sor, amit vetettünk, a tavalyihoz képest mintha szaporodtak volna a nárciszaim, az előkertben pedig szintén virágzik a nárcisz és a török tulipán (abból is mintha több lenne, mint tavaly). még a tél visszakacsintása előtt vetettünk á.-nal hónapos retket meg hagymát meg répát, remélem, nem sínylik meg a hajnali fagyokat. a héten minden nap ovis online tájékoztatókat hallgatok, illetve v.-t is bevontam, mert több egymást átfedő session van, jövő héten pedig élőben megyünk megnézni a potenciális jelölteket. azzal kapcsolatban mondjuk továbbra is óriási kérdőjelek vannak a fejemben, hogy mégis hogyan fog az én minden gyerektől elzárkózó, magát legjobban egyedül elszórakoztató, rendkívül territoriális kisfiam beszokni szűk fél év múlva az óvodába. tudom, ennyi idő alatt még elképesztő sokat változik egy kisgyerek, csak ezt a nehezebb napokon nem könnyű elhinni.

jó dolgaink:

- egyszerűen imádom, hogy nem kell overálba dugni a gyerekeket, pedig mindketten totál együttműködőek alapvetően, mégis sok-sok perccel rövidebb így az elindulás,

- szombaton elvetettünk egy csomó borsót, három különböző fajtát is, á. főleg a szórásban segített nagy lelkesen,

- megjött a zara home-os kültéri asztalka, és a teraszra rendelt szőnyeg, szóval már csak valami klassz ülőgarnitúrát kell találni (najó, meg étkezésre alkalmas bútorokat, de azt kisebb falatnak érzem),

- voltunk n.-val és j.-rel, aki itt van argentinából most két hétre padelt játszani, és szuperjó volt,

- ami egyben azt is jelenti, hogy megvolt az első olyan alkalom, hogy anyukám a két gyerekre vigyázott, és mindenki gördülékenyen vette az akadályokat,

- szombaton ráadásul á. ott aludt n.-éknál, épp egész jó csíben van j.-rel is, ami eddig nem volt jellemző (igaz, j.-t is jóval nyitottabbnak érzem most, márpedig á. egy szuperérzékeny kisfiú, aki egészen biztosan a másik fél lelkiállapota alapján is dönt arról, hogy kit milyen közel enged magához),

- vasárnap megnéztük az alcsútdobozi arborétumot a gyönyörű hóvirágmezőkkel. á.-nak annyira tetszett, hogy haza sem akart jönni,

- ha minden igaz, a héten két kind of esti kimenőm is lesz.

kedvet kaptam én is megörökíteni j.-t picit jobban itt, a naplóírási terveim egyelőre úgyis zátonyra futottak. hiába élhető már hónapok óta az esti rutinunk, mindig inkább olvasok vagy sorozatozok, miután á.-t ágyba dugtam. 

szerencsésnek érzem magam, amiért mi is abba a táborba tartozunk, ahol a nehezebb első babát egy majdnem reklámba illően könnyen kezelhető második követte. persze, biztosan szerepet játszanak az évek meg a rutin, de higgyétek el, nem lettem sokkal türelmesebb vagy kevésbé ingerlékeny, legfeljebb csak más dolgokon robbanok most, mint két éve. és természetesen j. sem alussza át az éjszakát hat hetes kora óta, mint állítólag néhány csodababa*, de sokkal többet hagy minket pihenni, és továbbra sem győzök elég hálás lenni azért, hogy napközben simán és hosszan elalszik a babakocsiban (ma például a tornájáról hazafelé a buszon dőlt ki, ami á.-nál többszörös mission impossible lett volna). 

pár hetes kora óta egyértelmű, hogy a legjobban az emberek, az emberi arcok érdeklik. najó, meg bármilyen fa - a déli hosszú alvása után, ha kipihenten ébred, akár húsz percig is elnézegeti a fűzfánk ágait a babakocsiból. hatalmas szemei vannak, hihetetlenül hosszú szempillákkal, és nem volt még olyan, akit ne vett volna meg kilóra azzal, ahogy rávigyorgott (ilyenkor ráadásul huncut gödröcskéi is lesznek, ami nekem mindig a gyengém volt). ahogy egyre ügyesebben bánik a testével, egyre hosszabb időre tudják lekötni a tárgyak - nyilván a legizgalmasabbak soha nem a gyerekjátékok, hanem az órám, a telefonom tokja vagy az üres tejesdoboz. meg persze a bátyja játékai. újabban ütögetni és kopácsolni szokott hosszadalmasan, és elképesztően büszke magára, amikor rájön, hogy ő kelti ezeket a hangokat. ha izgalomba jön, nagyon vicces kisállat-hangokat ad ki, különben viszont sokszor szinte teljesen csendben szemlélődik. 

a gurgulázó nevetése az egyik legcsodálatosabb dolog a világon - újabban a leghangosabban akkor hallatja, amikor á. esténként "kukucsol" (azaz őrülten rohangászik az előszoba és a nappali között, időnként megállva j. arcától két milliméterre, hogy "kukucs, j.!") vagy az egyik testkontaktos mondókát játssza vele.  

születésétől kezdve imád fürdeni, ami óriási különbség á.-hoz képest, aki csak azután barátkozott meg a vízzel, hogy tudott ülni a kádban. j. ehhez képest már akkor boldogan kalimpál, ha v. megnyitja a kád csapját. az elmúlt szűk hónapban a második kedvenc napirendi pontja pedig az evés lett, fogalmazzunk úgy, hogy gyorsan ráérzett az ízekre, miközben továbbra is lelkesen szopizik. utóbbi kapcsán szuper élmény számomra, hogy funkcionálisan használja a testemet, tíz perc alatt lezavarja a kajálást, aztán már csak ábrándosan tekintget rám. nagyon cuki, ahogy az ölemben fekve keresi a szemkontaktust - és azonnal szétterül a szokásos mosoly az arcán, amint találkozik a pillantásunk. 

hálás vagyok, hogy tényleg semmin, de semmin nem kell aggódni: korának megfelelően alszik, gyarapszik, fejlődik a mozgása (mégha eléggé sajátságos is az a kúszás-forma, amit művel, mint egy kis hernyó, dugja fel a popsiját), értelmes, hihetetlenül érdeklődő és barátságos. hálás vagyok, hogy ennyire könnyű őt szeretni. 

sokat szoktam gondolkodni azon a teljesen meddő kérdésen, hogy mennyivel kap kevesebbet egy másodszülött. és valóban, a mérleg egyik nyelvén ott van, hogy nagyon sokszor á.-t részesítem előnyben, az ő szükségleteit elégítem ki hamarabb, az ő érzésvilágát priorizálom, vele töltök mindenképpen mindennap minőségi időt kettesben (és ezt gyakorlatilag j. 2 napos kora óta tartjuk, amióta hazajöttünk a kórházból). és hát értelemszerűen jóóóval kevesebb osztatlan figyelmet kap j., mint anno a bátyja (nem beszélve a nagyszülői hype-ról, ami a család első unokájának járt). ugyanakkor j. azonnal egy már létező anyát kapott (úgy értem, á. mellett lettem anya, és biztosan van, akinek rögtön megy, de nekem hónapokig tartott, mire megérkeztem teljes szívvel az új szerepembe), aki sokkal jobban ott tud vele lenni a jelenben, kevesebbet bizonytalankodik, lazább. azt pedig látni, ahogy a bátyjára néz - gyakorlatilag azóta, hogy tudja fókuszálni a tekintetét -, egyszerre szívszorító és szívmelengető. nem kérdés, hogy j.-nak mindig lesz egy legkedvencebb embere a földön, és nagyon szurkolok, hogy idővel legalább olyan jó barátokká és szövetségesekké váljanak, mint amilyenek mi vagyunk n.-val. (majd a pár évtized jól megérdemelt tesóharca után.)

*: én mondjuk egy ilyen babát sem ismerek, csak a valakinek a valakijének a gyerekéről hallottam már efféle sztorikat.