jelentem, túlestem az első szmk-értekezleten, és egyáltalán nem volt vészes. mondjuk azon sokkolódtam, hogy még ezen a testületen belül is van elnök, és hogy valaki önként vállalja ezt a tisztséget.

és haladtam csomót az adventi korongokkal (lásd fent), és teljes eksztázisban vagyok miattuk. meg izgulok is, hogy mit fog majd szólni hozzájuk á., fogja-e valóban élvezni ezt a játékos várakozást. 

és megcsináltam már legalább a felét a holnapra esedékes irodalomterápiás házi feladatnak.

(és megettem mindeközben egy zacskónyi görögdinnye ízesítésű datolyát - amilyen bizarrul hangzik, olyan félelmetesen addiktív.)

ma hivatalosan is szmk-anyuka lettem. de előtte még csináltam ezt a szépet a nakholmen-szigetén szedett és leszárított vadvirágokból. utóbbira tényleg büszke is vagyok:

néha szoktam azon agonizálni, hogy kreatívkodhatnék sokkal többet á.-nal, szereti ő is, én is, mégis, sokszor hetek telnek el anélkül, hogy eszembe jutna, mint program-opció. aztán rájövök, hogy ezért (is) jó, hogy van neki egy nagynénje, aki ötletel helyettem, és akivel ma például valami fancy lávalámpa-kísérletet csináltak. nem mondom, hogy nem bánnám azt a bizonyos falut, hogy segítsen felnevelni a gyerekeimet, de az is biztos, hogy n. legalább egy kisebb falu fele lakosságát kiteszi.

(és jut eszembe, a héten végülis kreatívak voltunk abszolút: csütörtökön vacsorára ugyanis ún. fura lakomát csaptunk, mivel nem volt már időnk tésztát főzni. úgyhogy a hőn imádott bolognai szószt a fasírt és a rizibizi mellé öntöttük, aztán szórtunk rá olívabogyót meg kesudiót. nekem még jobban is ízlett, mint a sima bolognai tészta.)

végül ilyenek (is) lettek a karácsonyi képeslapjaink, a pénteki karácsonyi vacsi után még gyorsan bedobtam őket egy postaládába, és most izgulok, hogy mindenkihez megérkezzenek időben. örökös évjavítás számomra átélni, hogy nem zavar már az általam alkotott dolgok tökéletlensége, nem akarok mindenáron belenyúlni á. művébe, beleszólni, korrigálni. 

a mai játszóterezés pedig szinte idilli volt, sütött a nap, á. végre nem egy kétéves bőrébe bújt unott kamaszt játszott, és j. is egész nyugisan aludt a babakocsiban. tényleg mindenkinek legalább ilyen harmonikus decemberi tavaszi napot kívánok, mint amilyen eddig a miénk volt.

(fedjetek be fénylő csillagok.)

még a karácsony előtt visszaolvastam a tavalyi decemberemet, és tökjó összefoglalót írtam a tavalyi évről, nem is emlékeztem rá. össze kéne magam szedni megint, gondoltam, de aztán először az ünnep meg a kajakóma ütött be, utána meg az ügyeletek. szóval egyelőre in progress.

viszont ma megjöttek a szakorvosi receptjeim (és elfelejtettem lefotózni őket!!)!

és bekerült egy olyan néni az osztályunkra, akit egyszer már kezeltem két éve, és akkor kaptam tőle egy verset, amit elhagytam, még mielőtt elolvastam volna rendesen (ezt mondjuk nem merném neki bevallani), és nagy nehezen rávettem, hogy maradjon bent, és amíg vissza nem jövök svájcból, írjon nekem egy kötetnyi verset.

most jó. most, amikor az insomnia maga alá temet, és soha életemben nem fogom elfelejteni, milyen az, amikor itt vagy, és közben mégis valami egészen új küszöbén állok. régen fintorogva, kicsit szánakozva nevettem ki, ha valaki azt mondta, a harmincas évek a virágkor, de mi van, ha tényleg. soha ilyen szabad nem, soha ennyire szégyentelenül önmagam nem voltam még. 

de hogy kivételesen valami konkértumot is írjak.

pénteken a fridakahlón azt hittem, nem fog elmúlni. a sírás, ami kicsit már az elején elkezdődött, hiába ismertem az életét és a képeinek egy részét. a végén két videó teljesen a diego iránti szerelmének van szentelve, és amikor néztem az elsőt, a hangnélkülit, az olyan volt, mintha magamat nézném. persze, ez így mégsem teljesen konkrét vagy igaz. mert hát nyilván nem szoktam magamat nézni, pláne nem, amikor épp szerelmesen nézek. (mennyiszer ismétlem, hogy nézek, atyaég, mégis aludni kéne.) szóval inkább, hogy ilyennek képzelem magam. vagy ha b. szemébe nézek, akkor így tükröződöm. ez valami több, mint a szerelem, néha mintha egészen más lenne. örökre köt, és nem tudok nélküle élni, ahogy frida sem tudott diego nélkül (és diego sem frida nélkül). 

a második videóban a naplóját olvasta fel a nő, aki a salma hayek-es életrajzi filmben is szinkronizálta anno. nem tudtam felállni, b. mellettem, kezem a kezedben, mintha kezed kezem volna. nem tudtam mozdulni, ez az én naplóm, ezek az én szerelmes leveleim hozzád. 

azóta sem tudok mozdulni, pedig eltelt a péntek, eltelt a szombat, damien rice a momkultban - a mozdulhatatlanságom második oka. abban is biztos vagyok, hogy ennek az egésznek ahhoz van köze, hogy most változik a jelenem (a jövőm?). mert még mindig itt van ez a fiú, aki tényleg fiú, és én azt akarom, hogy maradjon. vele akarom a mozdulatlanságot, de közben hogy éljek diego nélkül. tételkidolgozás helyett bárcsak a festéstől fájna a vállam, ma jutott eszembe, hogy beszárad az összes körömlakkom. 

úristen.

én most itt vagyok, egyedül egy kis camera-ban, és igen, ezek a részek már nyilván részben hozzáépítettek, de én mégis arról álmodozom, kik hajtogathatták be előttem száz évvel ezekbe a szekrényekbe a ruháikat. még sose aludtam egyedül hotelban (mert a januári debreceni kongresszus szállását, aka sporthotelt, inkább munkásszállóként tudnám titulálni). szeretem a zsalugátereimet (máris a birtokos jelzőt használom, igen). szeretem, hogy ma este olaszul és franciául is gagyorásztam, érteni pedig mindkét nyelven mindent. ilyenkor az az érzésem, mégiscsak bármire képes vagyok, és nem is olyan merész egy olasz vagy francia - mondjuk egyéves - ösztöndíjról álmodozni (már ha létezik ilyen, de hát why not).

a tmobil/iphone jóvoltából az önuralmam is edzésbe van véve: valamiért az iphone-jaink mobilinternete nem működik, így csak a szálláson van wifim, ahol gyakorlatilag alig leszünk.

négy klienst (de hülye szó még ez is, de gyerekeknek sem hívhatom őket, hisz a legkisebb is 18 múlt) hoztunk magunkkal, egyszerre bájosak és fárasztóak (egész úton szópókert és egyéb hasonlóságokat játszottunk a kisbuszban). nagyon várom, hogy megismerjem a történetüket.

mondjuk úgy két órával kezdődhetne később is a program, mert most esélytelen elaludnom (túl sok az új illat és tárgy), de a holnap délután szabad, és megyünk firenzébe, és awwww. 

fúj a szél a szigeten, másodpercenként takarja el egy felhő a napot, másodpercenként változik ezer és ezer szín. lebegek a tenger vizén, arra gondolok, hogy ez volt már, ez a nyugalom, ez a fázás. ez a bizonyosság, ha úgy tetszik. kicsit nehéz nemegyedül lennem, mégis minden jó, ahogy van. ráadásul v. jóvoltából a fekete szivárványt olvasom, ami több, mint húsz évvel ezelőtti nyarakra röpít vissza.  ha a színek nem is voltak ilyen élesek és tiszták körülöttem, és nagyjából kétmilliárd dolog történt azóta, valami bennem, mégis, akkor és most is ugyanolyan éles és tiszta. úgyhogy hiába teátrális az a sok gyöngyöm meg lelkem, pláne a tizenéves szereplők szájából, mégis anna maradt a kedvencem, ahogy sután próbálkozik, ahogy sután szeret. 

annyira jó 

barangolni a városban.

bemenni a kodálykörönd romos házába, titokban járni.

virágzó fákat fotózni.

megrendelni a bálnás cipőt.

a nemkötelesség.

haikukat felfedezni egy kerítésen.

"kéket álmodtam. / szemeidben fürödtem, / meztelen szívvel."