most jó. most, amikor az insomnia maga alá temet, és soha életemben nem fogom elfelejteni, milyen az, amikor itt vagy, és közben mégis valami egészen új küszöbén állok. régen fintorogva, kicsit szánakozva nevettem ki, ha valaki azt mondta, a harmincas évek a virágkor, de mi van, ha tényleg. soha ilyen szabad nem, soha ennyire szégyentelenül önmagam nem voltam még. 

de hogy kivételesen valami konkértumot is írjak.

pénteken a fridakahlón azt hittem, nem fog elmúlni. a sírás, ami kicsit már az elején elkezdődött, hiába ismertem az életét és a képeinek egy részét. a végén két videó teljesen a diego iránti szerelmének van szentelve, és amikor néztem az elsőt, a hangnélkülit, az olyan volt, mintha magamat nézném. persze, ez így mégsem teljesen konkrét vagy igaz. mert hát nyilván nem szoktam magamat nézni, pláne nem, amikor épp szerelmesen nézek. (mennyiszer ismétlem, hogy nézek, atyaég, mégis aludni kéne.) szóval inkább, hogy ilyennek képzelem magam. vagy ha b. szemébe nézek, akkor így tükröződöm. ez valami több, mint a szerelem, néha mintha egészen más lenne. örökre köt, és nem tudok nélküle élni, ahogy frida sem tudott diego nélkül (és diego sem frida nélkül). 

a második videóban a naplóját olvasta fel a nő, aki a salma hayek-es életrajzi filmben is szinkronizálta anno. nem tudtam felállni, b. mellettem, kezem a kezedben, mintha kezed kezem volna. nem tudtam mozdulni, ez az én naplóm, ezek az én szerelmes leveleim hozzád. 

azóta sem tudok mozdulni, pedig eltelt a péntek, eltelt a szombat, damien rice a momkultban - a mozdulhatatlanságom második oka. abban is biztos vagyok, hogy ennek az egésznek ahhoz van köze, hogy most változik a jelenem (a jövőm?). mert még mindig itt van ez a fiú, aki tényleg fiú, és én azt akarom, hogy maradjon. vele akarom a mozdulatlanságot, de közben hogy éljek diego nélkül. tételkidolgozás helyett bárcsak a festéstől fájna a vállam, ma jutott eszembe, hogy beszárad az összes körömlakkom.