őszintén gondoltam, hogy oltópontra menni egy teljesen önzetlen cselekedet, erre ma kiderült, hogy

1. ez egy szuperjó a team-munka, ami még 10 órán keresztül is felemelő élmény.

2. az emberek egy jelentős része irtó cuki, kiöltözik az oltásnak, és kimondottan örül neki.

3. a magyar idősebb korosztályban is vannak kifejezetten stílusos nők, akiknek egyszerűen muszáj bókolni, és akik cserébe irtóra meghatódnak.

4. az emberek egy másik jelentős része hoz csokit megelőlegezett hálából.

5. lehet utána rajongói leveleket kapni facebook-on a beoltott bácsiktól.

amikor este 7 után bicikliztem hazafelé az andrássyn, azt éreztem, újra azt, hogy itt a tavasz és lesz majd nemígy. nem holnap, nem húsvéthétfő után fél órával, nem is április-májusban (szerintem), de lesz.

szóval, azt hiszem, megyek még.

fantasztikus figyelnem, ahogy leplezem önmagam elől is, ha nem vagyok jól. tulajdonképpen most is, azért tudom ezt leírni, mert enyhült a rettenetes fásultság, amiben az elmúlt pár hetet töltöttem. amióta vége az egyetemnek és azt érzem, a magam ura vagyok, közönyt szinte alig éltem át, pláne nem napokig tartót. ma mondjuk kiderült, hogy kívülről megint nem látszott rajtam semmi, a kollégáim szerint én mindig jól vagyok és kifejezetten jó a társaságomban lenni (haha). részben azért nem bánom: mégsem vagyok annyira transzparens, mint néha tartok tőle. 

mindenesetre, miután előző héten a kórházi teendőkkel rémálmodtam, aztán meg mindenféle tolakodó kényszerképzeteim voltak mindenféle halálokról, muszáj voltam kitalálni egy-két stratégiát arra, hogy egy kicsit kevesebb tehetetlenséget és több biztonságot éljek meg. 

így lett túlrészletes excell-táblázatom az általam menedzselt covid-betegekről, így kelek minden nap fél órával korábban, hogy legyen időm jógázni, és így megyek jövő héten oltópontra orvoskodni. 

nagyon nehéz néha a bright and shiny felszínen tartani magam, és van, amikor csakis a szégyenérzet tart vissza a toporzékolástól. annyian vannak nagyon nagy bajban, mondjuk szerintem ez is egyre jobban megvisel, és nem csak az, hogy hiányzik a szabadság.

a bármilyen szabadság.

persze, adaptálódom. februárban például kitaláltuk, hogy minden hétvégén alkossunk közösen az online pénzköltés helyett. szóval festettem egy csomó képet, és most is épp száradóban van egy.  february sucks #peace-címszó alatt tartottunk n-val egy szuper együtt-kajálást barátoknak, voltak nálam a kedvenc nővérkollégáim, akiknek sütöttem kacsamellet (!!!), és a saját kajálásomra is meglepően odafigyelek.  szombaton voltunk a lányokkal a czakó-kertben, és vasárnap megvolt az első futás-próbálkozásom a sérülés óta, olyan gyönyörű és hiperkényelmes az új futócipőm, hogy nagyon remélem, hogy megembereli magát a csonthártyám. 

ahogy most írok, tök vicces küzdeni a saját kényszerességemmel. merthogy ezt még februárban akartam megírni, és mi az, hogy egy hónapban nem írtam, hol van a rend, pláne hol a fegyelem. 

mindenestre közben március lett, holnap h. 30 éves lesz, és úgy várom a szülinapját, mint a sajátomat - valószínűleg nem függetlenül attól, hogy három napot mégiscsak megszavaztam magamnak, és nem megyek a kórház közelébe legközelebb, csak hétfőn. nagyon rég nem volt 5 napom csak úgy, kötelezettségek nélkül, úgyhogy egészen euforikus vagyok. (ráadásul mivel március van, ma elmehettem könyvesboltba, holnap pedig megveszem életem első levi's farmerjét! annyira burzsuj, annyira materialista örömeim vannak.)