jelentem, visszatértem az elmúlt fél évben bevett olvasási szokásaimhoz, annyi különbséggel, hogy regények mellett olvastam egy kind of szakmába illő könyvet: susan forward anyák, akik nem tudnak szeretni című írását. voltak részei, amiket kijegyzeteltem, mert bár a szemléletét sok mindenben követem (például soha nem hittem, terapeutaként sem, hogy márpedig minden, szülőktől elszenvedett bántást meg kell bocsátani a továbblépéshez, és abban is egyetértek vele, hogy sajnos van olyan, hogy a kapcsolat megszakítása az egyetlen módja annak, hogy önmagunkat válasszuk egy mérgező szülő-gyerek kapcsolatban), egy-két tökjó gyakorlati tippet is adott ahhoz, hogy hogyan érdemes a súlyosan nárcisztikus és/vagy bántalmazó szülőkkel való megbirkózásban jól kísérni a klienseket. 

az emeletes ágy csodálatos, eddig akárkinek mutattam, gyerekparadicsomként hivatkozott rá - és azt hiszem, kár lenne szerénykedni, tényleg az is. egyelőre az új matracokkal még szívunk, így az együtt-altatást nem tudtuk elkezdeni, de á. az első pillanattól fogva élvezi az emeletet, és j.-nak is nagyon tetszik a lenti "kukkó". egyre több szót mond különben, cukibbnál cukibb hangsúlyozásokkal. arra mondjuk nem jöttünk rá, vajon azt, hogy "mámááááá", miért vadállati ordítással, míg azt, hogy "ápá" miért ilyen kis édibédi elvékonyult hangon mondja. bár én azt gyanítom, egyszerűen csak a mi kettőnk habitusa közti különbözőségre utal a maga diszkrét módján. 

aztán még olyan hírek is vannak, hogy a leonora reggeli fényben-regény miatt totálisan felébredt bennem a régi, festészetimádó és kiállításokra járó énem, úgyhogy hirtelen felindulásból leszerveztem, hogy egy júniusi hétvégén elugorjunk párizsba v.-ral (ennyit arról, hogy nem megyünk a nyáron külföldre), ugyanis ott van még a nyár közepéig kiállítása. kettesben! anyukám nagyon cuki volt, egyrészt, szó nélkül vállalta a bébiszitterkedést a két gyerekre, másrészt rögtön mondta, hogy "és akkor innentől ezt évente legalább kétszer meg kell csinálni". remélhetőleg az ominózus hétvége után sem fog mást gondolni.

annyira, de annyira klassz volt ez a balatoni hétvége - és ezt most nem csak kisgyerekes mércével mondom -, hogy a kevés alvás ellenére is sikerült lelkileg feltöltődnöm. a programok nagy része ugyan hivatalosan á. érdeklődési körére volt szabva (vili vonat, kisvasút), de szerintem n.-nak és nekem legalább akkora örömöt okoztak, mint neki. mintha ilyenkor tényleg pótolnánk kicsit a mi kiskorunkból kimaradt kalandokból. a boglári gömbkilátónál ráadásnak kipróbáltuk a sínes bobot (némileg felkerekítve á. életkorát), úgyhogy azóta nézegetem az ország egyéb bobpályáit, hátha el tudunk még valahova jutni a nyáron. 

a héten nagyjából letudtam azt a pár magamra szabott kötelességet, ami hátravolt még (képválogatás, különféle bevásárlólisták), úgyhogy nekiálltam végre a kerttel kapcsolatos ötletelésnek. szeretnék egyrészt méhlegelő-félét kialakítani vadvirágokból apránként (annyira örülök, hogy a levendulákat csomó méhecske látogatja), másrészt madaraknak alkalmas evő-ivóhelyet. illetve nem tudom, mennyire lesz tényleg hasznos, de megrendeltem a régóta kívánságlistán lévő szárazságtűrő kert című könyvet, hogy kicsit klíma-szempontból is megfelelő növényeket válasszak a jövőben.

annyira, de annyira csodálatos volt tegnap az erdő. pedig az eredeti útvonalról kiderült elég hamar (mondjuk úgy 150 méter emelkedő megmászása után), hogy el kell engedni, valószínűleg nem 39 hetes terhesen és a túrahordozóban egy kétévessel a hátunkon kell pont ezt a túrát lenyomni. de még ez az élmény is sokat jelentett nekem, aki szerintem még két-három évvel ezelőtt is folytatta volna dacból, közben egyre jobban aggodalmaskodva azon, hogy a makacssága miatt felelőtlenül bajba sodorja a babáját. talán ez is egy stációja a valódi felnőttségnek, hogy időben felismerem, mikor hátrányos a keményfejűségem.

mindenesetre újraterveztünk (pontosabban, v. tervezett újra a mindenféle túrázós appjai segítségével, mi meg az óriási pocsolyákba dobáltunk addig botokat á.-nal), és végül egy szintén nem könnyű, de abszolválható utat tettünk meg. a visszafelé út utolsó hatszáz méterén mondjuk már inkább totyogtam, semmint ruganyosan sétáltam, na de ami előtte volt, az minden szeméremcsont-fájdalomért és feltört sarokért kárpótolt. azt hiszem, még sosem voltam ennyire gyönyörű és igazi erdőben, egy patak fölött ugráltunk át folyton, fölöttünk mindenhol fák, felröppenő madarak, mesekönyvbe illő idill. 

és most egy időre tényleg búcsút veszek a kirándulásoktól, de hazafelé a kocsiban beszéltük v.-ral, hogy olyan klassz lenne, ha j. egy kicsit jobban viselné az autókázást á.-nál (aki olyan másfél éves koráig eléggé szenvedett, és a hosszabb utakon borítékolható volt a szívettépő zokogás), és akkor azért olyan sokat nem kéne feltétlenül kihagyni. mondjuk a gyermekágy után, késő ősszel meg lehetne nézni a színes börzsönyt. 

(a történeti hűséghez pedig az is hozzátartozik, hogy ennek a 14,5 kilométeres túrázásnak egészen konkrétan az az ára, hogy ma a tervezett zöldségesig sem tudnám elvonszolni magam, és irtó hálás vagyok v.-nak, hogy ő nem terhes ma nagyrészt ő ugrál á.-nal, és nem nekem kell századjára is letörölnöm az etetőszéket.)

most, hogy mindenki meggyógyult, tegnap megengedtem magamnak azt a luxust, hogy leteperjen az anticipátoros gyász. reggel eleve csomót bújtunk á.-nal - most, hogy kint alszom a nappaliban (itt van klíma, én meg 25 fok feletti hőmérsékletben konkrétan ájulásig izzadok, illetve így v. tudott pihenni lázasan, és fixen én keltem á.-hoz, ha kellett, betegen amúgy is csak én tudom megnyugtatni igazán), a fotelágyban szoktunk ébredés után bunkit építeni. jönnek az állatkák (aka ikeás plüssteve, ami még az enyém volt, polip, krokodil, malac, róka, méhecske - tetszőleges összeállításban), á.-t pedig becsomagolom a házban fellelhető összes párna közé, lehetőleg még a paplanhuzatomat is rácsavarva. és tegnap volt az első nap a héten, hogy nem kellett rohanni sem, és tényleg annyira elképesztően cuki tud lenni ez a kisfiú, aki félig belőlem van, ami még mindig olyan hihetetlen. szóval szép csendben folyattam a könnyeimet, amiért ez a fajta csak-ketten pár hét múlva végleg megszűnik, és ha fogunk is tudni organizálni kettesben töltött időt akár a kezdetektől (ez továbbra is feltett szándékom), akkor sem lesz már olyan, hogy kizárólag ő lesz a szívemben. nem is tudom, kinek lesz nehezebb megtanulni osztozkodni, neki vagy nekem.

számomra n. miatt a tesóság az egyik legklasszabb dolog a világon, amit mindenképp szerettem volna, ha lehetőségemben áll, megadni a fiamnak, és továbbra is békében vagyok a döntésemmel, erről szerintem már itt is írtam korábban. viszont nem bánnám, ha belepillanthatnék a biztonság kedvéért a jövőbe, hogy tudjam, mindenki csak az egészséges és szükséges mértékben fog sérülni abban az időszakban, ami most ránk vár. 

de addig is, carpe diem! holnap leruccanunk még egy utolsót a nyaralóba, pótoljuk az előző hétvégi kirándulást, vasárnap meghallgatom paolo nutinit n.-val, jövő héten pedig még az állatkertet szeretném megmutatni á.-nak, ha enyhül a kánikula. a nyári bakancslistán ezen kívül már csak a budapest eye szerepel, ami nagyon tetszik (legalábbis lentről nézve) á.-nak, szóval azt még nem bánom, ha belefér, de közben éjjelenként már mondogatom j.-nak, hogy tulajdonképpen indulhat bármikor, készen állunk.

teljesen rákattantam celeste ng-re, ami abban nyilvánult meg, hogy sűrű egymásutánban elolvastam az összes három könyvét, és aztán még csomót kattogtam rajtuk, beszivárgott az álmaimba is ez a faji alapú diszkrimináció meg gyerek-elszakítás téma. mondjuk tartok tőle, hogy végleg elromlottam, ugyanis amióta gyerekem van, egyáltalán nem bírom a szomorúan végződő történeteket, miközben régen ezek voltak a specialitásaim. most meg konkrétan elgondolkodtam rajta, hogy a hiányzó szívünk-nek inkább nem olvasom el az utolsó 100 oldalát, hogy ha rosszul végződne, akkor képzelhessek inkább bármiféle hepiendet magamnak oda. 

á.-nak pedig közben egyre konkrétabb kívánságai vannak, úgyhogy tegnap - mivel vonatozni szeretett volna mindenáron - végül szentendrére mentünk vonat-hév kombinációval. a víztől nagyjából lehetetlen őt elszakítani (igaz, nem is erőlködtünk, inkább lőttem ezer fotót róla), kíváncsi vagyok, idén mit fog szólni majd a rendes strandoláshoz. a hévezés teljesen lenyűgözte ("ez tényleg régi! zakatol, mint a vonat! meg a régi fajta villamos! áramszedője van!"), hazafelé pedig egy picit eláztunk a viharban is, amit mindannyian nagyon élveztünk. éééés - dobpergés - megvolt az első nagyival-alvás is, amíg mi szombaton b. barátnőm esküvőjén voltunk a városligetben. szóval még az is lehet, hogy az öcsi érkezése előtt eljutunk egy-két közös esti programra (már ha a terhes nő ébren bír maradni este kilenc után a következő két hónapban, amivel kapcsolatban azért van bennem némi szkepticizmus). 

hogy én mennyire szeretem a nyarat, döbbenek rá újra, mint minden év első igazán meleg napján. és úgy látom, á. is lelkes, a reggeli rituálénk máris átalakult, a terasz hintaszékében ülve iszom meg a kávét, miközben ő az ölemben ül, és lapozgatjuk az épp aktuális favorit járműves könyvet. najó, ma a madarasat is kihozta, mert a fűzfára szállt épp két széncinege, és mondtam neki, hogy azért ellenőrizzük le, tényleg helyesen ismertem-e fel őket. 

csomót flangálunk ide-oda, örülök, hogy egyelőre teljesen jól bírom. persze, ez még csak a 26. hét vége, szóval úgy készülök lelkileg, hogy június közepétől legkésőbb lejjebb kell adnom majd az elvárásokból. de addig lehet margitszigetezni meg mindenféle játszótereket és parkokat felfedezni, bográcsozni a nyaralóban, kibiciklizni a kabinba és tapicskolni a dunában kifulladásig. annyira eksztázisba tud jönni á. a víztől, alig várom, hogy strandra is mehessünk, kíváncsi leszek, idén mit fog hozzá szólni (és nagyon remélem, hogy jó lesz rám a vele való terhesség alatt vásárolt fürdőruha - vannak azért kétségeim). 

közben egy csomót olvasok továbbra is, sajnos van egy olyan gyanúm, hogy már pár hónap múlva sem fogok ezekre a könyvekre emlékezni, annyira falom őket. az új felfedezésem celeste ng, egy kortárs amerikai írónő, és persze én is beleestem a tove ditlevsen-lázba. a koppenhága-trilógiából számomra a gyerekkor és a függőség volt a befutó, főleg a függőség, nyilván, szakmai ártalom. alapvetően szomorú volt olvasni azt az őrült droghasználatot, amibe belecsúszott a konstans pszichotikus második férje mellett,  viszont az egy érdekes felfedezés volt, hogy az orvos, aki végül először lehozta őt a szerről, mennyire a ma is update elveket vallotta a függőséggel és felépüléssel kapcsolatban, és milyen jól edukálta tove új párját is. 

tegnap pedig egy binge watch keretein belül kivégeztem a baby raindeert, amitől nem véletlen óckodtam eddig (túl erősen hatnak most rám egy ideje megint a nyomasztó filmek), csak aztán annyian írtak róla pozitívan, hogy a kíváncsiságom felülkerekedett. abbahagyhattam volna, persze, csak ilyenkor az is bennem van, hogy akkor esélyem sincs a feloldásra, és az talán még rosszabbul esik a lelkemnek. alapvetően érteni vélem, miért tetszik sokaknak, például, hogy nagyon plasztikusan ábrázolja a pasi múltjában azokat az eseményeket, amik őt ennyire vulnerábilissá tették, ilyen hosszú időn át egy ennyire látványosan beteg abúzussal szemben. az viszont nagyon bökte a csőröm végig, hogy ez a nő konkrétan szerelmi tébolyban szenved, hogy ilyen régies nómenklatúrával éljek. kóros vonatkoztatásai és jelentőségadásai vannak, az egész zaklatás egy konkrét kulcsélménnyel (i'm gonna hang your curtains vagy valami hasonló) kezdődik, és folyamatosan vannak hasonló pszichotikus észlelései, félremagyarázásai, mígnem egy teljesen kifejlett téveszmerendszere alakul ki a férfi és közte lévő kapcsolatról. és lehet, hogy a valósághoz képest ez egy abszolút túlszínezett forgatókönyv, de a sorozatban ennek a szerencsétlen asszonynak nem börtön, hanem kényszergyógykezelés kellett volna antipszichotikummal és pszichoterápiával, és akkor talán elkerülhette volna a visszaeső bűnöző státuszt. tudom, hogy a netflixnek nem az edukáció volt a célja, de olyan klassz lenne, ha ezek az amúgy tökjól szerkesztett, jól megírt sorozatok ne még rátennének egy lapáttal a pszichés betegségeket övező homályokra és stigmákra. például, hogy tényleg nem csak az pszichotikus, aki szkizofrén és magában beszél az utcán, a pszichózis nem csak hallucináció vagy az a beautiful mind-féle zseniális paranoia, hanem a baby raindeer-féle, brutális zaklatásba forduló szerelmi téveszme is. 

na de enyit a puffogásról, muszáj mennem kocogni, mert jövő héten szombaton verseny!

ma először hiányzott úgy igazán á.. egészen pontosan fogalmazva, ma először kaptam arra lehetőséget, hogy eltöltsek annyi időt nélküle, hogy hiányozni tudjon. ott ültünk a kabinban apámékkal, és azt éreztem, haza szeretnék menni a fúkhoz - haza is mentem, amúgy is csak a vizslákat szerettem volna megsimogatni. á. épp a kertben sikoltozott meg totyogott össze-vissza, még mindig hihetetlen, hogy már jár, részeg kispingvin, minden alkalommal meghatódom tőle. 

az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy előtte öt órán keresztül meg sem álltam a nyaralóban, takarítottam, pakolásztam, szanáltam, szortíroztam - egyszóval kiéltem a lappangó ocd-met -, mégis, olyan volt, mintha egy ötcsillagos wellnessben lennék. gyanítom, hogy ennek ahhoz van köze, hogy öt órán keresztül senkiért nem voltam felelős, csak önmagamért. már el is felejtettem, mennyire könnyű érzés ez, mintha súlytalan lennék. vezetni pedig egyre jobban szeretek, ez a bánki út, a nagy kanyarjaival legalábbis évről évre tökéletesebb. (ma eszembe jutott, hogy milyen hosszúnak tűnt gyerekkoromban - oké, akkor nem is volt még az autópálya-szakasz, tehát tényleg hosszú volt -, és hogy vajon milyen élmény lesz majd á.-nak ugyanez, ő milyen emlékeket fog majd őrizni erről később. úristen, de szeretem ezt, hogy a tanúja lehetek annak, ahogy felfedezi a világot.)

meg hát az sem volt rossz, hogy nem gryllus vilmos szólt a hangszórókból. 

ami most van, az leginkább az eufória, lassan három napja. szerintem idén én még nem voltam felszabadult, és ezt most érzem csak. nehéz eldönteni, ez inkább hasznos tulajdonság vagy csapdahelyzet, hogy tulajdonképpen amikor nem vagyok igazán jól a bőrömben, akkor is okés vagyok, plánbe állom a sarat az életem összes területén. 

de ez most valami egészen más, mint az elmúlt hónapok, de lehet, hogy többet is mondhatnék, ha mernék. és ugyan ez a vizsga most tényleg csak egy laposka lépcsőfok a terapeutaság felé, mégis, hihetetlenül büszke vagyok rá, amire még rátesz egy lapáttal, hogy itt is sikerült kialakítani egy olyan csapatot, ami egyszerre inspiráló és támogató. néhányan szerintem tényleg azért írták meg minden egyéb kínlódásuk ellenére az esetdolgozatokat, mert folyamatosan löktük-húztuk egymást, és ez azért is nagyon klassz, mert azt gondolom, valójában ez a jó terapeutaság (nem pedig olyanok, mint ahogy azt néhány kiképzőnk előadta), ez az egymással törődés. 

szóval péntek délben már frozen margaritáztunk, azóta pedig gyakorlatilag fürdőzöm a nyárban, az emberekben, és nem győzöm elfogadni azt a rengeteget, amit kapok.

és most van az a pillanat, hogy végre tényleg el tudom hinni, hogy holnap utazunk. és tudom, hogy sokak szemében firstworldproblem és túlkapás, és azt is tudom, hogy itthon is gyönyörű helyek várnak még a felfedezésemre, és külföldre utazni némelyek szemében egyenesen honfitársaink elárulása most, dedede egyszerűen szükségem van a tengerre és az olasz nyelvre és az egy eurós cortadóra a lokál kávézóban és a marsfagyira a parti sétányon. 

nagyon régen volt ilyen, hogy ennyi ideig nem jártam sehol, és nyilván vannak egyéb megküzdési módjaim is (vö. 70 kilométernyi bringa egy vasárnap délután), de valószínűnek tartom, hogy amíg mozgásképes leszek, az utazás marad a százötven százalékos kikapcsolás és mindfulness-élmény számomra. 

különben meg hiányzik a blog (és mások blogja is), lezártam a soksok éves önismereti terápiámat, egy hétig osztályt vezettem a kórházban, csupa nagyon szerethető betegünk van, akiktől csokit kapok szeretetből meg saját gyártású kulcstartót, és ilyenkor mindig felülíródik a túl nagy felelősség miatti nyűglődésem, és persze halálra szorongom magam a szeptemberi vizsga miatt, de képtelen vagyok rendesen nekiülni a tanulásnak.

tényleg jó lesz elhúzni a csíkot.

a fullasztó nyári esték íratlan szabálya, hogy nem iszunk vörösbort, kivéve, ha a házigazda direkt a kedvemért veszi (büszkén emlékezve, hogy szeretem az argentin és chilei vöröseket) és bontja ki. aprókat kortyolok, aztán észrevétlenül visszatérek a roséfröccsre. járunk körbe, mindenki mond egy zenét, dj-skedem lelkesen és többnyire igazságosan. egy idő után áttérünk a magyarokra, főorvosoknak - kissé etikátlanul - nehezített a pálya: olyat kell mondani, akit kezeltek már. (mindenkinek sikerül.)

szeretem őket, szeretem, ahogy nevetünk magunkon. 

a felnőtt életemmel párhuzamosan néha fut bennem egy nagyon is kamaszkori érzés. mintha 17 és nem majdnem-33 lennék ma, ez a délután a kertben, lapozok lomhán a regényemben, és tényleg semmire nincs gondom. újra és újra meg tudok döbbenni az illatok erején, másfél kertnyi távolságból megérzem a szomszéd nő parfümjét, és máris öregszem néhány évet, most 20-on kevés vagyok, ringatózom a hintaágyban, és utálom az orvosit. 

a színek is ilyenek, a magenta rúzs örökre m., a zöld kardigánom örökre é., a sárgadinnye örökre b.. azt hiszem, hiába is hadakoznék ellene.

nemsokára egy éve lesz trieszt, és nemsokára megint azok között a fakózöldek és kékek között fogok feküdni a parton. most hármasban leszünk, n., p. és én. ha valaki akkor elmeséli nekem a most-ot, teli szívből kinevetem. mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy akkor szerettem belé, amikor minden reggel megvárt a kávéval, és mindenáron akart közös szelfit a világítótoronynál. amikor a hazúton először fogtuk meg egymás kezét, magunk előtt is titokban tartva, ami történik.

hihetetlen sebességgel peregnek a hetek, de ezt a mostanit legalább a meggyes sütik viszonylatában meg tudom fogni.

kaptunk vasárnap egy csomó meggyet, és apukám persze rögtön elkezdett nyünnyögni, hogy a nyakunkon fog maradni. úgyhogy hétfőn clafoutis-t csináltam, szerdán meggyes piskótát, ma pedig galettet. ez utóbbi egyszerűen világbajnok, szívem szerint egyben belapátolnám az egészet, de mértéktartó vagyok, és hagyok belőle életem férfiainak is.

nem tudom, hol van a nyár, magamhoz képest ebben is igyekszem mértéktartóan hisztizni meg türelmetlenkedni (mondjuk az eléggé drámai volt, amikor több, mint 3 hónap békávé-szűzességet kellett kedd reggel megtörnöm a zuhogó eső miatt.). ma pont a megyeri hídon tekertünk, amikor lecsapott az apokalipszis, a diszkrét akrofóbiámnak adott egy löketet, de még így is gyönyörű volt a táj, a híd, a suhanás.

most olyan érzésem van egyébként, mintha valami fontosat akartam volna írni, de jobban meggondolva, nincsen semmi fontos.

néha nem is rossz ez a csak-úgy-levés.

(eufória)

minden jobb part és minden bal part elhomályosul, de tele lesz a világ végtelen sok kemény híddal.

ez még a magyar szürrealisták kiállításán volt, és egyáltalán nem kapcsolódik a mai naphoz, de nagyon tetszik, ezért megörökítem itt is. szentkuthy miklós prae című könyvéből van, amin valahogy mindig megakadt a szemem a szüleim könyvespolcán, és mégsem olvastam soha.

annyira visz az ügyelet utáni felhúzottság, hogy komoly erőfeszítéseimbe kerül visszafogni magam. úgyhogy inkább messziről elkerültem ma minden boltot, még azt is megálltam, hogy a mono-ba bemenjek, pedig ott voltam pedikűrösnél a túloldalon.
aztán azért azt nem bírtam ki, hogy ne fedezzem fel egy kicsit a XV. kerületet, ha már arra fújt a szél. először olyan volt, mintha a balatonon lennék vagy bánkon, aztán találtam gyönyörű épületeket, aztán találtam teljesen kihalt utcákat, és találtam némi őszt is. aztán tényleg felkerekedett a szél, meg elkezdtem érezni, hogy elfelejtettem enni, úgyhogy hazajöttem.
mindenesetre most van egy nagy halom pszichoterápiás könyvem, kíváncsi vagyok, mit fogok érteni mennyit fogok elolvasni belőle.
mindennél jobban szeretnék most egy szobával nagyobb lakást, ahol lenne hely kipakolni és kint hagyni a festékeimet, aztán bezárni magam mögött a terpentin- és acetonszagot.
ma kétszer is eszembe jutott, két régi életdarabkám.

(nyárvége)

hétfőn hazaindultam a benti papucsomban, amit csak a villamoson konstatáltam ("valami nem stimmel, de mi?!"), aztán elkapott a zivatar is a hídon, ami gyönyörű volt, és ironikus módon a napom fénypontja,  de a papucsnak annyira nem tett jót.

kedden az alapítványnál felejtettem a pecsétemet, amikor afölötti aggodalmamban kapkodtam, hogy nehogy bezárjanak az épületbe, annyira indulhatnékja volt a többieknek.

szerdán a hűtőszekrényben szerettem volna elhelyezni az elmosott kávéscsészéket, pár percbe beletelt, hogy leessen, hogy az egy másik szekrény.

néha kicsit parázom, hogy mások rám bízzák az életüket. 

szívem szerint listáznám most én is, amikről írni szeretnék, de tudom, hogy amikor legközelebb ide jutok egy hónap múlva, úgyis már valami teljesen más témám lesz, szóval tökéletesen felesleges.

a nyaralás a triónk szempontjából szerintem csodálatos volt, montenegro pedig ha nem is életem országa, de örülök, hogy láttam. mondjuk most épp, szokásomhoz híven, már a következő utazáson kattogok, ami - hatásszünet - nem más lesz, mint izland! igazi szülinapi ajándék, valami egészen fantasztikusan be vagyok zsongva, pedig pár hónapot még várnom kell rá.

a szigeten 3 és fél napot voltam kint, zeneileg ismét bebizonyosodott, hogy nem az én műfajom, viszont a son lux gyönyörű volt, florence pedig, hát, rá nincsenek szavaim. maradjunk annyiban, hogy a cosmic love-ot és a shake it out-ot (meg valami ismeretlen dalt) végigbőgtem, a többit meg végigvigyorogtam üdvözült mosollyal az arcomon. utána hajóval mentünk a jászaira, utána pedig életemben először ültem olyan autóban, ami nagyon menő. nyilván kikunyeráltam, hogy a szabadsághíd és hűvösvölgy érintésével vigyenek haza.

ja, és irtó expert vagyok csillámtetkó- és kitűző/hűtőmágnes-készítésben, viszont egyelőre a teszt alapján 2 pont még hiányzik ahhoz, hogy kényszeres vásárló legyek. huhh.

ma egy bácsi, ahogy jöttem a másodállós ügyeletem felé, és letértem a járdáról az úttestre, hogy ők elférjenek, megállított, és azt mondta, "aki jó ember, az kis helyen is elfér". aztán meglapogatta a vállamat párszor, és továbbment. 

annyira jó mindenhol.

szabadkoznom sem érdemes, annyira régen írtam. 

nagyon nyár van, és ugyan az elmúlt egy évet tényleg sikerült úgy végigcsinálnom, hogy egy évszakot sem utáltam, sőt, mindegyikben találtam valami szeretnivalót, azért a nyár, az mégiscsak nyár. és nekem van képem fennhangon hirdetni, hogy a kedvencem, amikor a 35 fokos levegőt harapni lehet, és körülölel a hőség, sugárzik mindenhonnan, és csattog a papucs a meztelen talpamon. 

nem rossz(ak) a munká(k) sem, de még jobb lesz a szabi, montenegro és valami belföld a tervem, na meg egy kis sziget. semmi nagy szám nem történik, mégis tele vannak a napok újdonsággal, régiúj és új emberekkel. bányató, társasjáték, csillaghegyi strand, és egy új talán-fiú.

kell-e több - már megint nemleges a válaszom.

átestem a tűzkeresztségen, a végére már egész magabiztos lettem a szövegemmel (még a schizophrenic process-kifejezést is értelmes kiejtéssel el tudtam mondani), aztán annyira megcsúsztak az olaszok a saját dumájukkal, hogy minket külföldieket jól ledaráltak, a felét se tudtam elmondani. mondjuk így is tökjó élmény volt, egyrészt, hogy tudtam kezelni, hogy change of plans, de azonnal, másrészt a legnagyobb ovációt azzal arattam, amikor a tolmácsot (ja, merthogy senki nem beszélt angolul rendesen) kijavítottam, és mondtam helyette egy olasz mondatot. úgyhogy jövőre max tíz perces szöveg, olaszul. most is kacérkodtam a gondolattal, de mégiscsak itt van ez a szakvizsga-ügy, eléggé luxus lett volna elővenni az olasz nyelvtankönyveket.

de nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy utána elmentünk a tengerhez tirreniába, és egyrészt rájöttem, hogy itt nyaraltunk e.-ékkel ezer éve, másrészt fantasztikusan gyönyörű volt, és soha nem fogom megunni azt az érzést, amit a hullámok és a sós víz illata ad. mar a dentro, mar a dentro, ismétlődtek a szavak a fejemben, és olyan nehéz volt hazaindulni.

mar a dentro, és az emberek körülöttem, akik idegenek, és mégis, klassz érzés alkalmazkodni hozzájuk, és nagyon-nagyon rég nem éreztem ezt a csapathoz tartozást, mint most. alig várom, hogy holnap a focikupa-meccsen egy utolsót szurkolhassak. (újonnan felfedezett szupererőm, hogy elképesztően jól tudok szurkolni.)

az idő természetéről még mindig végtelen mennyiségűt tudnék elmélkedni. 

olyan elképesztően messze van a péntek hajnal, amikor k.-val együtt csattogunk a földszinten a mentősök felé - szemeink helyén nedves csíkok -, aztán levezetésként kiviszem a kedvenc demens nénimet a parkba, ahol mostanában szoktunk "beszélgetni", és közben elönt ugyanaz az érzés (zavar és boldogság, bökés a hasamban), ami kamaszkoromban is mindig elöntött, ha valaki felől hálát éreztem magam felé. kitalálom a mondatai végét, visszakísérem, aztán rohanok haza - mosás, dobozokban kotorászás, papírkitöltés -, aztán állami egészségügyi ellátó központ, és hihetetlen, de le tudom adni a működési nyilvántartás meghosszabbításához szükséges kérelmemet (de miért hihetetlen? miért vagyok ennyire magyar?), aztán bookline (addikció!), aztán vác, és valami elképesztő gyönyörű buszút bánkig. (a kedvenc megállóm: rád, eszpresszó.)
közben visszahívom j.-t is, irtó rossz barát vagyok, mert két napja keresett, szép dolog, hogy nem nyomkodom a mobilt nonstop, de valami okot mégis kéne adnom a barátaimnak, hogy azok is akarjanak maradni.

és imádom a tavat, megérkezni, imádom, hogy n. nem zárta be a nyaraló ajtaját, amikor elment, és nem történhet semmi baj. 

és most hétfő, mindjárt durrannak az első petárdák, a bal lapockám környékén gyakorlatilag betonmerevek az izmok a gépeléstől (8/40 tétel, eddig 16 összesen a kidolgozott, őrült vagyok, i know), m.-át felvették az álom-állására, húgomnak valószínűleg lesz lakása egy utcával mellettem (budaisznobok, apánk kitagad), pár órája még a tóban úsztam (és drukkoltam, hogy mindkét karom tudjam mozdítani), xavier rudd és the cinematic orchestra-hangok vesznek körül, és elolvadt a jégkocka a roséfröccsömben. 

amikor hazajövök egy utazásból, pár napig még az összes turistára vigyorgok, pláne amikor fotózzák a dunai látképet, mondjuk. az szerintem is gyönyörű. azt viszont nem szeretem, hogy a nyugatinál (sőt, már a körúton) megcsap az átható húgyszag, és intenzív kényszerem támad kerülgetni a mindenféle foltokat a betonon. persze, ha jobban belegondolok, még ezt az élményt is sikerült átfordítani pozitívba, mert eszembe jutott az a párgai éjszakánk b.-zsal, amikor durván beabszintozunk (se azelőtt, se azóta!) és besöröztünk, és hát prágában brutálisan büntetik, ha az ember fia-lánya mellékhelységnek nézi a köztereket, a pénztárca pedig (két egyetemistának) nagy úr. de még nagyobb úr a húgyhólyag, úgyhogy b. elvégezte az elvégzendőt, és persze, hogy utána észrevettük, hogy egy kamera jóeséllyel premier plánban vette az egészet. (másnap már csak sört ittunk.)

kicsit még mindig hiányzik b., meg a kalandjaink, szerettem akkor a bőrömben lenni. (igaz, ez azóta sem változott.)

meg az sem változott, hogy imádok ajándékozni, aminek köszönhetően ma előre elköltöttem a másod- és harmadállásaimból a következő hónapok folyamán befolyó összeget, alsó hangon. még egy nyári szülinap, yay!

és már csak egy teljesen off topic, ám az előbbieknél nagyobb büszkeségre okot adó hír kicsiny univerzumomból: májusban dugványoztam, ugyebár, egy szobafikuszt, és (hatásszünet) nemhogy megmaradt, de arra jöttünk haza, hogy új levele nő! boldogságomban azonnal el is neveztem őt (eddig az esetleges fájdalmak elkerülése végett nem akartam kötődni hozzá). szóval boldog névnapot, tofu!

nagyon jó most nekem, bár a két vihar közti légnyomás-viszonyoknak hála jelenleg éppenséggel a békasegge alatt van a vérnyomásom, de hát nyaralás alatt nem illik szenvedni, írok inkább, emlékőrzési célzattal. bár arra nem sok esélyt látok, hogy valaha az életben emlékeztetnem kelljen magam arra, hogy mennyire imádok utazni.

a lago lugano gyönyörű, miniatűr olaszország, az olasz nyelvet még mindig ezerszer jobban szeretem a franciánál. nagyon élvezem, hogy mindkettőt értem, megdöbbentő módon a franciát is egyre jobban. külön szeretem, hogy az összes (általam ismert) svájci tó partjára ugyanazokat a fákat ültették, csak a víz színe változik, időnként percról percre. 

egyre jobban vágyom a nem-városi élményekre is, ha nem b. lenne az útitársam, szerintem a nyakamba vettem volna a hegyeket. így csak kis ízelítő volt, morcote és gandria, de sokkal-sokkal többet lehet errefelé kirándulni, következésképp "kénytelen leszek" visszajönni.

tegnap jutott először eszembe a munkahelyem, egészen pontosan döbbenten konstatáltam, hogy semmiféle átzsilipelésre nem volt szükségem (ezúttal sem). valahogy nagyon mázlim van ezzel az ittésmost-ban létezéssel kapcsolatban.

tegnap az egyik betegem ahhoz hasonlította a szabadságomat, mint amikor valaki (ti. ő) kapott egy cuki kiskutyát (ti. engem), akit aztán 3 hétre elvesznek tőle, és adnak helyette egy másik cuki kiskutyát (ti. helyettesítő/új kezelőorvost), ami ugyebár egy nonszensz. 

egyrészt, remélem, csakis vizslára gondolt.

másrészt, ez azt jelenti, hogy ma délután ötkor kitört a vakáció, és 3 hétig zéró reggelikelés, 3 hétig zéró békávé, és holnap ilyenkor már csomó órája svájcban leszek. 

és v. ellátott egy csomó elektronikus csíkoskönyvvel, úgyhogy most már csak azon izgulok, hogy megkapjam a mammut librijében a nesbo-könyvet.