átestem a tűzkeresztségen, a végére már egész magabiztos lettem a szövegemmel (még a schizophrenic process-kifejezést is értelmes kiejtéssel el tudtam mondani), aztán annyira megcsúsztak az olaszok a saját dumájukkal, hogy minket külföldieket jól ledaráltak, a felét se tudtam elmondani. mondjuk így is tökjó élmény volt, egyrészt, hogy tudtam kezelni, hogy change of plans, de azonnal, másrészt a legnagyobb ovációt azzal arattam, amikor a tolmácsot (ja, merthogy senki nem beszélt angolul rendesen) kijavítottam, és mondtam helyette egy olasz mondatot. úgyhogy jövőre max tíz perces szöveg, olaszul. most is kacérkodtam a gondolattal, de mégiscsak itt van ez a szakvizsga-ügy, eléggé luxus lett volna elővenni az olasz nyelvtankönyveket.

de nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy utána elmentünk a tengerhez tirreniába, és egyrészt rájöttem, hogy itt nyaraltunk e.-ékkel ezer éve, másrészt fantasztikusan gyönyörű volt, és soha nem fogom megunni azt az érzést, amit a hullámok és a sós víz illata ad. mar a dentro, mar a dentro, ismétlődtek a szavak a fejemben, és olyan nehéz volt hazaindulni.

mar a dentro, és az emberek körülöttem, akik idegenek, és mégis, klassz érzés alkalmazkodni hozzájuk, és nagyon-nagyon rég nem éreztem ezt a csapathoz tartozást, mint most. alig várom, hogy holnap a focikupa-meccsen egy utolsót szurkolhassak. (újonnan felfedezett szupererőm, hogy elképesztően jól tudok szurkolni.)