illetlenül hanyagolom a blogot (hanyagolom magamat, i guess). mentségem, persze, vagy milliárd akad, például valamiért tök kapós pszichiáter lettem az elmúlt időben, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem szorong a szakvizsgám hiánya miatt. hétfő reggel pedig, amikor átadtam az ügyeletet a hegyen, indulunk olaszországba a másodállós kollégákkal kongresszusra, ésésésésésés, csütörtökön angolul (!!!!!!!!) fogok előadni egy csomó másik pszichiáter előtt (akik tényleg pszichiáterek), és tulajdonképpen rettegek. másfél hete kristályosodott a lehetőség, és annyira hárítottam az egészet, hogy egészen pontosan ma sikerült nekiülnöm megírni a szöveget, most várom a végítéletet a perfekt angol húgom cenzúráját. tulajdonképpen 18 évesen írtam utoljára angol szöveget, plusz soha az életben mások előtt nem próbáltam meg kimondani a psychiatry-szót, de amúgy minden fantasztikus, mert prato és firenze és röplabdázás is lesz, azt pedig legalább egyszer játszottam az elmúlt 12 évben. (tulajdonképpen abban reménykedek, hogy a röplabdázásom annyira emlékezetes lesz, hogy amikor az előadásra kerül a sor, a szöveg helyett a lelki szemeik előtt lebegő bénázásomra fognak koncentrálni.)

és még sosem írtam az imposztor-szindrómámról (max kommenteltem másokéhoz), de az utóbbi időben mintha erősödne. és minél jobban dicsérnek mások, minél extrémebb módon, annál erősebben érzem, hogy valójában mindent, de mindent sokkal (sokkalsokkal) jobban kéne csinálnom. a felét sem érdemlem annak, amit rólam hisznek.