az idő természetéről még mindig végtelen mennyiségűt tudnék elmélkedni. 

olyan elképesztően messze van a péntek hajnal, amikor k.-val együtt csattogunk a földszinten a mentősök felé - szemeink helyén nedves csíkok -, aztán levezetésként kiviszem a kedvenc demens nénimet a parkba, ahol mostanában szoktunk "beszélgetni", és közben elönt ugyanaz az érzés (zavar és boldogság, bökés a hasamban), ami kamaszkoromban is mindig elöntött, ha valaki felől hálát éreztem magam felé. kitalálom a mondatai végét, visszakísérem, aztán rohanok haza - mosás, dobozokban kotorászás, papírkitöltés -, aztán állami egészségügyi ellátó központ, és hihetetlen, de le tudom adni a működési nyilvántartás meghosszabbításához szükséges kérelmemet (de miért hihetetlen? miért vagyok ennyire magyar?), aztán bookline (addikció!), aztán vác, és valami elképesztő gyönyörű buszút bánkig. (a kedvenc megállóm: rád, eszpresszó.)
közben visszahívom j.-t is, irtó rossz barát vagyok, mert két napja keresett, szép dolog, hogy nem nyomkodom a mobilt nonstop, de valami okot mégis kéne adnom a barátaimnak, hogy azok is akarjanak maradni.

és imádom a tavat, megérkezni, imádom, hogy n. nem zárta be a nyaraló ajtaját, amikor elment, és nem történhet semmi baj. 

és most hétfő, mindjárt durrannak az első petárdák, a bal lapockám környékén gyakorlatilag betonmerevek az izmok a gépeléstől (8/40 tétel, eddig 16 összesen a kidolgozott, őrült vagyok, i know), m.-át felvették az álom-állására, húgomnak valószínűleg lesz lakása egy utcával mellettem (budaisznobok, apánk kitagad), pár órája még a tóban úsztam (és drukkoltam, hogy mindkét karom tudjam mozdítani), xavier rudd és the cinematic orchestra-hangok vesznek körül, és elolvadt a jégkocka a roséfröccsömben.