azóta különben sokat csitult bennem az a bizonyos blogvilággal kapcsolatos (negatív) érzés - lehetséges, hogy ennyire hatásos a detox? az viszont biztos, hogy számomra továbbra is hatalmas segítség egy-egy téma lezárásában, ha összefoglalom írásban a gondolataimat, úgyhogy bár valószínű, hogy ez egy többnapos bejegyzés lesz, nem szeretném elsumákolni magam elől.

amikor elkezdtem blogolni, tizennégy (!?!?!) éve, elsősorban két típusú blog inspirált. az egyik az irodalmibb vonal, ahol sose tudtam, mennyi a való életből vett elem, és mennyi a fikció az illető írásában (volt egy hatalmas szerelmem, a tévesblogcím, az ő bejegyzései teljesen foglyul ejtettek, kicsit olyan volt, mint egy bret easton ellis-regény, legalábbis hangulatában). a másik pedig az választékosan - számomra irodalmi szinten - megírt énblog, általában jó adag öniróniával, humorral. egyetlen blog volt, emlékszem, amit abból a kínos motivációból olvastam, hogy hüledezzek rajta (nem tudom, mások csinálnak-e ilyet, nekem mindenesetre időnként adott egy - nehezen beismerhető, kissé nárcisztikus - borzongató érzést az, hogy azt láttam, valaki még nálam is gázabbul tolja a szekerét. ráadásul az illető egy irtó fennhéjázó, tudálékos rezidens volt, amikor én harmad-negyedéves orvostanhallgató, szóval ez még inkább segített abban, hogy az elveszett, önbizalomhiányos creusa azt érezhesse, kivételesen nem az ő magánélete a legsiralmasabb). függő hajlamom jeleként esetében (is) az segített, hogy egyszercsak bezárta a blogját, így tudtán kívül megszabadított attól a nyomasztó hatástól, amit - az önigazolás mellett - tett rám. 

szóval alapvetően inspiráló és értékes blogokba futottam bele akkor, és mivel egyértelműen nem volt már kapacitásom ún. novellákat írni, műfajt váltottam én is (miközben a word dokumentumban írt naplóm párhuzamosan futott, még évekig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal gyakorlatilag á. pár hónapos koráig). a sok év alatt persze számtalanszor előfordult, hogy se írni, se olvasni nem volt kapacitásom, akár hónapokig, és közben az történt, hogy fokozatosan kikoptak ezek a blogok. egy csomó egyszerűen megszűnt, csomó pedig zárttá vált, én pedig sosem voltam úgy benne a blogvilágban, hogy meghívót tudjak kérni (adott esetben egyébként is mondjuk fél év múlva kapcsoltam). 

a kedvenc blogjaim nagy része tehát eltűnt, az olvasási kedvem ellenben időről-időre fellángol(t), ezért mindig keres(t)em az új blogokat - nagyjából így jutottam el ahhoz a repertoárhoz, amit a közelmúltig követtem, és amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban felmerült bennem a kérdés, hogy van-e rá szükségem. hoznak-e olyan pluszt ezek a blogok az életembe, mint a korábbiak (amiknek a hozzámadott értékét abszolút össze tudom mérni egy-egy jó regénnyel vagy novellával). és hát, a válaszom - what a surprise - a nem. ugyanis rá kellett döbbennem, hogy ezeknek a blogoknak a többsége - tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány kivétel, akiket most is örömmel olvasok - vagy olyan ember által íródott (legalábbis a témákból, írói stílusból, annak merevségéből, a kommentekre adott reakcióikból következtetve), akivel irl biztosan nem barátkoznánk (szerintem kölcsönösen), vagy pedig egyfajta, szinte nonstop cry for helpet közvetítenek, amit pedig nehéz (és teljességgel felesleges) tartalmaznom, mert se nem barátaim, se nem klienseim, akiknél jogom lenne beleszakérteni a monológjaikba. utóbbiak egyértelműen negatív hatással voltak rám, ugyanis egy ponton az összes írónál azt éreztem, amit egy látszólag együttműködő, de tudattalan ellenállásban levő kliensnél is érzek terapeutaként: bosszúságot. a terápiában (legalábbis a pszichodinamikusban, amit én csinálok) az a csodálatos, hogy ezeket a teljesen természetes viszontáttételi érzéseket tök szépen lehet - a kellő terapeutai önvizsgálat és átdolgozás után - úgy verbalizálni, reflektálni, hogy abból a kliens épülhessen, sőt, sokszor ezek az elakadások adják aztán a legnagyobb lendületet a fejlődésben. a blogszerzőknél azonban ez nem megvalósítható, ráadásul, ha az illető az egész blogját egy elnyújtott, de cél nélküli cry for helpnek és együttérzés-begyűjtő tégelynek használja, akkor nincs is rá se szüksége, se nyitottsága. ami teljes mértékben valid és elfogadható, hiszen a privát játszóterén oda futkározik, ahova csak akar, viszont én (a kommentek alapján másokkal egyetemben) nem tudok ezzel mit kezdeni hosszabb távon. és ahogy a nyomasztó vagy rosszul megírt regényeket sem olvasom most már kötelezően végig, úgy ezeket a blogokat is "letehetem" - ez történt pár hete. az utolsó lökést különben egy - úgy látom, hogy egyébként eléggé népszerű - blog szerzőjének a kommentekre adott, meglehetősen sértett és kissé szűklátókörű reakciói adták, amikre aztán érkeztek a további, időnként meghökkentő hozzászólások. és akkor azt éreztem, hogy ilyen benyomásokra nagyon nincs szükségem, hát hiszen akkor minek védem magam például a játszótereken egy-két interakciót követően azoktól, akik szintén ezt a "feltétlenül véleményt nyilvánítok és majd én megmondom a frankót"-irányzatot képviselik, ha aztán online az arcomba engedem ugyanezt a stílust.

nem mondom, persze, hogy ezek a blogok voltak lelki békém megrontói, de ténylegesen javult az életminőségem azáltal, hogy meghoztam a detox-döntést. bónuszként pedig pont azóta futottam bele egy nagyon szuper blogba (aminek a gazdájával viszont tuti, hogy szívesen barátkoznék, ahogy a régi kedvenceimet is mindig elképzeltem, mint a regényhősöket, hogy milyenek is lehetnek a valóságban).

és egyébként szerintem az van, hogy az egész csalódottságom és mérgem arról is szól, hogy az elmúlt tizensok évben aktívan és tudatos energiát beletéve hiszek abban, hogy megéri kedvesnek és figyelmesnek lenni. mindenkivel, bárkivel. tehát mondjuk válaszolok a legfurább emailekre is, amiket pszichiáter mivoltom miatt kapok, és nem kérdés, hogy bárkinek, ha kérdéssel vagy kéréssel fordul hozzám, annak visszaírok - mégha nem is tudom megoldani a gondját. és ugyan az agyammal tudom, hogy csakis a bigger picture-t érdemes nézni, és ott valójában mindig pozitív a mérleg, nem mindig sikerül megemésztenem, ha a jelenben viszont az ellenkezőjét érzem. most legalábbis nem boldogultam azzal, hogy nemhogy nem érte meg, de még utána én kaptam felháborodott cinizmust a másik részéről, aminek fényében az az előtte odaírt sajnálom nagyjából mehet is a kukába. (félreértés ne essék, nem ezektől a random rámíró emberektől várok konkrét viszonzást vagy hálát - ettől a nőtől sem vártam semmi különöset "cserébe".)

szóval van még hova fejlődnöm, és tökjó lenne, ha tudnám magam az ilyen alkalmakkor emlékeztetni arra, hogy mondjuk akár ugyanazon a héten meg milyen - kéretlen - kedves gesztusokat tapasztaltam, nem pedig hitevesztetten mászkálni napokon át. evidens, hogy nem ezek váratlan és kellemetlen utóízű kommunikációs helyzetek az élet nagy drámái, és inkább találkozzak ezer ilyen udvariatlan megnyilvánulással, semmint valamelyik szerettemnek baja legyen. mint ahogy az is evidens, hogy legközelebb is válaszolni fogok a hasonló üzenetekre. call me balek, de még ugyanennek a nőnek is.

mindennek az átgondolásában pedig nagyon-nagyon sokat segített a nyaralóban töltött hétvége és a szombati túra. nyilván a majdnem-kétéves mellett lehetetlen nem annyira könnyű magamba mélyedni, de két futó zápor között valahogy most sikerült tisztázni (és elfogadni) az érzéseimet. örülök, hogy legalább a harmincas éveimben megismertem az erdő nyújtotta meditatív élményt, ha már a családunkból nem hoztam ezt a fajta kultúrát. nagyon remélem, hogy sikerül majd nekünk is továbbadni á.-nak meg j.-nak. 

ahogy azt is, hogy mennyire király már a saját zöldségeinket-gyümölcseinket enni. a napokban például minden este mentünk ellenőrizni á.-nal, hogy rendben nőnek-e a frissen kibújt cukkini-palánták (és eskü, nem én kényszerítem őt erre, hanem magától indul nagy komolyan: "megnézzük a cukkinikat meg a répákat!"-felkiáltással.)

az elmúlt két-három nap random emberi interakciói kicsit visszatöltötték belém a hitet, amire, bevallom, bőven szükségem volt, mert az elmúlt pár hétben némileg besokalltam. valószínűleg, amióta itthon vagyok (és még akkor is óhatatlanul kevesebb impulzus ér, ha minden nap mászkálunk a városban á.-nal - és még meg is szólítanak nénik-bácsik -, barátnőzök, hétvégi családi programozunk és magánrendelek heti két délelőttöt), érzékenyebb is vagyok arra, hogy egyszerűen nem és nem fogok mindent szó nélkül lenyelni. anno a terápiám egy jelentős része is arról szólt, hogy leessen, mennyit érvénytelenítettek különböző módokon a szüleim (nyilván most is csinálják, csak rájuk már immunisabb vagyok), és mennyire mélyen belémrögzült működésmód, hogy 1. magamban keressem a hibát, a túlérzékenységet, a "hisztit", ahogy apukám mondaná, 2. felmentsem a másikat, amiért nem mentalizál, nem veszi figyelembe az én érzéseim, adott esetben egyszerűen "használ". 

a konkrét esemény az volt, hogy valaki szakmai szívességet kért írásban, egy privát platformon, amire relatív azonnal válaszoltam, ami eszembe jutott megoldási lehetőség. erre aztán nem érkezett semmilyen reakció, én pedig napokig agyaltam, hogy oké-e, hogy nekem ez nem oké (= böki az igazságérzetem, bosszant), illetve hogy ha az érzéseimnek egy tízes skálán maximum négyes az erőssége, akkor mégis miért kattogok azon, hogy szeretném az illető tudomására juttatni, hogy nem vagyok komfortos a helyzettel. az ijesztő egyébként az volt, hogy milyen szinten próbáltam magam lebeszélni a saját érzéseim jogosságáról, és magyaráztam a másik fél bizonyítványát (leginkább azzal, hogy hát biztos azért nem köszönte meg, mert valódi segítséget nem tudtam neki nyújtani, pont azért, mert stayed home mum vagyok jelenleg, nem pedig dolgozó nő). a végén igaziból annyira mérges lettem a saját ruminálásomra, hogy ez adott lendületet, hogy megírjam neki, úgy gondolom, illett volna egy köszönömöt válaszolni, és személy szerint nem vagyok komfortos a velem szembeni viselkedésével. egyfelől, örülök, hogy megtettem, mert onnantól, hogy úgymond kiálltam az érzéseimért, el is múlt minden kellemetlen gondolatom. másrészt, nem örülök, mert az igazi kiábrándultságot a válasza váltotta ki, miszerint megköszönte az "osztást". és azt hiszem, ebből van elegem. hogy mintha elfelejtettük volna egyszerűen tudni beismerni, ha hibáztunk, ha elmulasztottunk valamit (mondjuk egy jogosan elvárt, konvencionális udvariassági gesztust, a másik megtisztelését, amit számomra ez a köszönöm jelent). és nem szeretnék olyan világban élni, ahol egyre kevesebb ember tud csak úgy bocsánatot kérni viszonttámadás, cinizmus vagy védekező-magyarázkodás nélkül. én azt igyekszem tanítani á.-nak, hogy felvállalható, ha elrontottunk valamit. baromira nem vagyok tökéletes anyuka, szóval van is bőven lehetőségem a példamutatásra, amikor egyszerűen artikulálom, hogy rosszul reagáltam (mondjuk kiabáltam, elveszítettem a türelmem). semmi mást nem mondok, csak hogy bocsánatot kérek/sajnálom, nem volt rendben, ahogy viselkedtem, és igyekszem legközelebb jobban csinálni. és nem csak azért nem kezdem el neki magyarázni, hogy egyébként az ájulás határán voltam épp, amikor megint kellett neki valami, én pedig csak le szerettem volna ülni a kanapéra, mert nincs még két éves, hanem azért, mert azt szeretném, hogy iksz év múlva ő is tudná vállalni a felelősséget az - egyébként teljesen emberi és oké és shit happens-típusú - hibázásaiért. 

(és egyébként olyan világban sem szeretnék élni, ahol egy ilyen viszontreakció után elkezdek agonizálni,  hogy akkor túl magasra teszem-e a lécet, amiért normalitásként és elvárásként gondolok az ilyen és ehhez hasonló minimál-gesztusokra. nem szeretnék lemondani arról, hogy erre alapként tekinthessek, és elvárjam magammal és másokkal szemben.)

ez a sztori egyébként valószínűleg rárakódott a blogszféra előző posztomban említett jelenségeire, amik miatt szintén furcsán keserű lett a szájízem. nem tudom, mennyire számítok "öreg" bloggernek azzal, hogy 2010 óta blogolok, mindenesetre mintha azok a típusú blogok, amiknek hatására kedvet kaptam ehhez a műfajhoz, szinte teljesen kikoptak volna. nem mondom, hogy mind irodalmi értékű volt, de valahogy közvetítettek számomra értéket azzal, hogy betekintést engedtek az életükbe, vágyaikba, ízlésükbe. és simán lehet, hogy csak totálisan vak voltam erre, de nem emlékszem egyetlen, a mostaniakhoz hasonló komment-viharzásra sem. és tényleg szeretnék erről a témáról írni rendesen, csak lassan fürdésidő van, szóval ezt most megint el kell napolnom. az viszont biztos, hogy az egyik nagy tanulság, amit levontam az az, hogy kicsit faddikt módon működöm, ha blogolvasásról van szó (például nem állok le az evidensen negatív hatás ellenére sem). úgyhogy most - tisztelet a kivételeknek - tartani fogok egy tudatos detoxot. 

a héten pszichoterapeuta lettem, kamaszkori vágyaim ezennel teljesülve (oké, nem írtam regényt, de nem is vagyok benne biztos, hogy azt tényleg szerettem volna, vagy csak jól hangzott, ha már úgyis írtam állandóan a naplómat meg a drámai novellákat-verseket). egyelőre leginkább lóg a levegőben az egész, annyira más most a fókusz, örülni is főleg annak örülök, hogy újra á.-nal töltöm a napjaim (az utolsó hétre v. szabit vett ki, és főleg ő volt vele, ami a végére már nagyon-nagyon nehéz volt mindhármunknak). egyre cukibb, egyre több szót ért, kiakad, ha háromnál kevesebb mesét olvasok neki egyhuzamban, kapaszkodva mászkál nagy büszkén a bútorok mentén, lelkesen barátkozik, és akárhova megyünk meghódítja a női szíveket a szégyenlős vigyorával. naponta leszek irtó mérges rá valamiért, amiért nyilván nem kéne, és naponta döbbenek rá, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. 

jó lenne egy érzelmi nagytakarítást tartani nekem is, ahogy i. írta egy ősrégi posztjában (elkezdtem behozni az altatások alatt a blogolvasós lemaradásaimat, juhúú). mert egyfelől, igen, született bennem-belőlem valaki új, másrészt, tökre meghaladott régi mintáimhoz regresszálok újabban. a viharaim többségét a hormonokra fogom, talán nagyrészt joggal, mert fizikailag is érzem a hullámokat (remélem, a klimax ennél egyel kíméletesebb lesz), de mindent azért nem magyarázhatok a biokémiával (pláne most, hogy terapeuta lettem). az biztos, hogy e. viselkedése meglehetősen ütős sebet ejtett az önbizalmamon, már ami a barátságokat illeti. mivel a kiindulási fájdalmát létjogosultnak gondolom, nem igazán tudok rá haragudni, és elfogadom, hogy ahogyan bánik velem, azt érdemlem. viszont ha ezt érdemlem, akkor nem vagyok jó barát, akkor valamit vétettem ellene (a teherbeesésen kívül), és mivel nem tudom, hogy mit és mikor, még annál is rosszabb vagyok. és bár az önérzetem és nárcizmusom a háttérben fel-felhorkant időnként, alapvetően össze vagyok zavarodva. ezt onnan tudom, hogy sok más barátommal is totálisan bizonytalanná váltam, de annyira, mint utoljára a húszas éveim elején. csak most nem azon agonizálok, amikor valaki nem válaszol a kérdéseimre, hogy nem vagyok szerethető (szóval ennek akár örülhetek is), hanem hogy vajon ő is gyűjt-e valami fájdalmakat velem kapcsolatban, és várja-e az apropót, amikor faképnél hagyhat. és a legkínosabb, hogy még rákérdezni sem merek, mert az meg milyen egocentrikus viselkedés már, egy teljesen közömbös vagy tőlem független tettbe önmagamat látni. amúgy is hallom visszhangként, hogy mit mondanék bármelyik kliensemnek, aki hasonlókon rágódik, hányezerféle egyéb ok lehet egy kérdés megválaszolatlanul hagyása mögött. szóval érdekes, hasított helyzet ez: egyfelől a legnagyobb teljesség és bizonyosságtudat, másfelől totális kamaszkori érzelmi káosz és önmegkérdőjelezés. jó lenne valami építkezőset kihozni belőle. 

addig is, elkezdem megvalósítani a szokásos vizsgaidőszakos mit-szeretnék-csinálni-ha-túlleszek-rajta-listám tételeit.

ez az év, azt hiszem, nehéz volt. nehéz és csodálatos, csodálatos és nehéz. a nagy részében terhes voltam, azt mondjuk a hányinger elmúlása és a júliusi kánikula között nagyon szerettem, hihetetlen élmény volt, hogy formálódik bennem valaki, hogy a testem valami nálam sokkal nagyobb erőnek engedelmeskedve változik. azóta pedig elsősorban á. anyukája vagyok, ez határozza meg a nappalaim, a szaggatott éjszakáim, a szorongásaim, az álmaim. kár lenne tagadni, mégha viccesen morgok is, amikor apám úgy mutat be az xy rendelőintézet orvosigazgatójának, hogy "na, ő az unokás lányom". egyébként azt gondoltam, ezt az identitás-redukciót veszteségként fogom megélni, de nem. igaziból az alváson a kórházi közösségen és a pszichoterápiás agymunkán kívül nincs hiányérzetem, ezekről pedig tudom, hogy előbb-utóbb vissza fogom kapni őket, így alapvetően béke van bennem ezen a fronton. á. egy kis cukiságbomba, ahogy keze-lába jár örömében, ahogy sikongat vagy nevet, amikor puszilgatom, egyszerűen kibírhatatlan. a kedvenceim a reggelek, hallom az ébredését, és bekukkantok a szobájába, ő meg azonnal vigyorog és kalimpál. tényleg minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne csókolgassam folyamatosan, és nagyon hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.

ami nehéz, az inkább az a része(m), hogy mennyire indulatos tudok lenni, amikor azt érzem, hogy már mindent megtettem, de még mindig nem elég, és közben még sehol nem vagyok a saját igényeim (itt nem nagy dolgokra kell gondolni, de mondjuk nyugiban főzni egy ebédet, nem pedig apránként rohangászva, és közben á.-t szórakoztatva) kielégítésétől. szóval ez tud ijesztő és bűntudatos lenni, ahogy az is, hogy a feszültségem nagy része óhatatlanul v.-n csattan, aki békeidőben (aka gyerek nélkül) tökéletes partner lenne, most viszont sokszor érzem azt, hogy túl lassan veszi fel a fonalat, ami rám ró plusz terhet, és ezért haragszom. ördögi kör ez is, mert közben pontosan tudom, hogy ezt a terhet észre sem venném egyéb körülmények között, ami miatt lelkifurdalásom van felé, mégsem tudok lejjebb adni a vágyamból, hogy legyen proaktívabb és néha kapcsolhassak ki a folyamatos felelősségérzetből. nehéz ezt még magamnak is precízen megfogalmazni, van, hogy egyszerűen tényleg annyira fáradt vagyok, hogy a belső káoszon kívül semmit nem tudok érezni, nemhogy összeszedetten kifejezni. ilyen is régen volt már, kicsit olyan, mintha újra hormonviharos kamasz lennék.

a másik nehéz, hogy elveszítettem egy barátot, akire minden különbözőségünk ellenére az örök másik-felemként gondoltam. tulajdonképpen fel sem merült soha bennem, hogy bármi (életmód- vagy élethelyzetbeli másságunk, eltérő habitusunk) közénk állhat, egyszerűen nem szerepelt ez még a legrosszabb forgatókönyveim között sem. több, mint egy év telt el, hogy utoljára találkoztunk, és ez a több, mint egy év sem volt elég arra, hogy a szomorúságom csillapodjon. szidhatnám magam, hogy miért nem elég, hogy gyerekem született, de egy barátság annyira más nexus, és az á. miatt érzett boldogságom annyira más szívkamrába tartozik, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha jól lennék ezzel. j. halála óta ez a legnagyobb veszteségem, csak ennek a gyásza sokkal nehezebb. a halállal egyszerűen muszáj megbékélni, itt pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a k**** reménykedést. 

más baráttól is érzek távolodást, ami szintén nehéz, viszont ezt tudják ellensúlyozni az olyan barátok, akikhez pont, hogy közelebb kerültem. ráadásul a szüleim minden várakozáson felül teljesítenek nagyszülőkként, nem beszélve n.-ról, aki a világ legjobb testvére, szóval ha a bigger picture-t nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. ettől függetlenül maga a változás, a kapcsolataim átalakulása nehéz, ezt is kár lenne tagadni, és talán - á. születésén túl - ez a változás és az ehhez való alkalmazkodás az, ami a leginkább meghatározza számomra 2022-t.

ez az év megtanított arra, hogy semmi nincs kőbe vésve. sem a nagyvilág általunk megszokott játékszabályai, sem a mikrokozmoszom építőkockái. hogy én magam nem vagyok kőbe vésve.

nagyon kíváncsi vagyok 2023-ra. az a furcsa érzésem van, hogy most dől el igazán, hogy milyen felnőtt leszek a hátralévő életemben. kicsit izgulok.

nem egyszer ültem neki gondolatban írni, aztán ha írtam is, inkább napló lett a vége, semmi kirakatba rakható. 

onnan tudom, hogy biztosan öregszem, hogy rétestészta helyett egy szemvillanás a nyár. közben mégis, mintha millió éve lettek volna a cabo sardao hullámai, millió éve az ilha verde fejnagyságú kék és rózsaszín és lila hortenziái. 

kicsit félve vallom be, hogy a három hét minden csodája ellenére a leginkább arra a két héttel ezelőtti bánki hétvégére vágyom vissza, amikor azt hittem, hogy itthon felejtettem a telefontöltőmet, és így legalizáltam magamnak, hogy ne érezzem azt az állandó rendelkezésre állást, amit nem is tudtam előtte, hogy mennyire érzek. olyan paradox dolgok ezek: feltöltődni a terápiás ülésekből, mégis legszívesebben leülni a híd közepén hazafelé sétálva, feltöltődni az emberekből, akik az életem, mégis örülni másfél nap csöndnek.

egyre több csönd kell, és ez jó, mert bevallom, és ez nehéz, mert közben most keresünk v.-ral közös albérletet, és mert meggyőződésem, hogy ha teljes csönd lenne az életemben, akkor nagyon szomorú lennék. így könnyű a magányra vágyni, hogy évek óta sosem éreztem magam magányosnak. így könnyű a magányra vágyni, hogy népszerű vagyok, hogy nem egy emberrel tudom, hogy szó nélkül mellettem lenne a bajban.

még mindig szokatlan különben, ilyen beképzelt mondatokat leírni, elindul a gyomromból a régi feszítő érzés, aztán meggondolja magát mégis.

jól teszi.

a másik szokatlan, amikor önmagammal kapcsolatos olyan meggyőződések cáfolódnak meg, hogy kénytelen vagyok újrarajzolni az identitásomnak legalábbis egy részét. például, akárhogy is akartam, nem tudtam izgulni az előző heti előadás előtt, direkt nem készültem agyon magam (értsd: nem próbáltam el a szöveget, csak kétszer, az idő keretek miatt, és végül egészen másképp mondtam), és irtóra élveztem. irtó klassz lenne tanítani (is). például, többszörösen kiderült, hogy ha nem is szupertehetségesen, de jól tudok tájékozódni.

bár néha azért, remélem, eltévedhetek még.

 

amíg ez van, azt érzem, megint mindenem van. talán túlságosan erős ez az érzés, időnként megnehezíti az akarást. (nem mondom, azért teneriféről vagy svájcról álmodozom időnként erősen, és m. is eszembe jutott, amikor mesélte, hogy az utazásait ő triplán élte át: előtte, amikor oda-vissza kiolvasta az útikönyvet, közben és utána, amikor újra kiolvasta az útikönyvet, hogy jól az emlékezetébe vésse, amit látott. talán útikönyvezni kéne nekem is, közben nélkül.)

tegnap építettünk téglából tűzrakó-helyet a kertben - pont elkezdett zuhogni a hó, mire meggyújtottuk a tüzet. magamba olvasztottam fél zacsónyi pillecukrot, aztán órákig ültünk ott, hóban, fények játékában. 

néha az az érzésem, sorsfordító döntés előtt állok. néha hiszek abban, hogy ezt döntésként meg lehet hozni, néha kiröhögöm magam, te a szív lánya vagy, te okos, te. néha szívesen elbújnék magam elől, néha órákig nézek csak befelé. ha lehámozom magamról a társadalom vélt-valós elvárásait, ha lehámozom a vágyat, hogy akik szeretnek, azoknak örömet adjak, meglehetősen nagy zűrzavar és félelem marad. hogy mi ki nem akarok lenni, pipa. hogy mi ki igen, az már kissé diverzebb. 

most mindenesetre jó így. a téglacipeléssel, a sebhelyekkel a kézfejemen, a visszakapott futással a nógrádi tájban, a barátaimmal, a szabadságommal, a ruhák helyett binge-könyvvársálásaimmal.

ezt tudom akarni.

se több, se nemtöbb vagyok aktuálisan.

2020-at inkább magamban értékeltem, kicsit mélyebbre szaladtak az önmagammal kapcsolatos felismerések, nehéz lett volna publikusan tálalható formában megfogalmazni.

januárban évről évre megcsap a megkönnyebbülés, amikor érezhetően hosszabodni kezdenek a nappalok. és most nagyon szükségem van erre a megkönnyebbülésre, pedig sokakkal ellentétben világ életemben a februárral, és nem az évkezdéssel gyűlt meg a bajom. 

az oltásnak (és a napsütésnek) köszönhetően ma egy kicsit hihetőbbnek érzem, hogy belátható időn belül visszakapjuk az életünket, csak hát azért időnként toporzékolni tudnék. jelenleg azt is csak elméletben, mert a bal bokámat egy időre tönkrevágtam, szóval nemhogy egy kiadósat toporzékolni, de a hídon átsétálni sem tudok. persze, átkereteztem magamban - keine pánik -, muszáj megállnom, muszáj visszavennem, muszáj megírnom határidőre az esetdolgozatot.

mindettől függetlenül, nehéz lenne sajnálni magam, pedig esküszöm, megpróbáltam. csak az van, hogy a héten is annyi volt a megható kedvesség, hogy le van ejtve a sántítás, és le van ejtve a világjárvány. 

és egyik ember sem csak egy szó.

és néha őszintén jó érzés kételkedni magamban, inkább ebben esem túlzásba, mint a feljogosítottság érzésében. 

ma este úgy feledkeztem bele egy könyvbe, mint nagyon régen utoljára. muszáj volt a végére jutnom, aztán csak ültem a kanapén, és gondolkodtam. picit túlságosan rólam szólt: a szeretni-és-elveszteni elvet követve tanító fejlesztőpedagógus és a szeretni-és-elveszteni elvet követő pszichiáter között nincs túl nagy különbség, csak én nem sérült gyerekeket, hanem sérült felnőtteket szelídítek. 

hittem benne, hogy egyik ember a másiknak nem sokkal tud többet adni a jó emlékeknél. lehetne az enyém is ez a mondat, ahogy az is, amikor azon gondolkodik, hogy okéoké, neki ez a járható út, az elválás fájdalmas, de közös idő emléke és a szeretet miatt megéri. a másiknak viszont nincs választása, a tanító (pszichiáter) kezdi a szelídítést, és kérdés, hogy megéri-e a szeretet korábban sose tapasztalt érzése a másiknak, megéri-e azt az árat, amit aztán a veszteség jelent.

erről eszembe jutott a közelmúlt, és m., a sziklaszilárd, mindig erős betegem, aki annyira korán sérült és zárult be az érzések előtt, aki tulajdonképpen egy egész életen át nem engedte magát szeretni, és akinek berobbantam az életébe nagy lelkesen, az összes éppen-szabad szeretetkapacitásommal és hitemmel abban, hogy tudok valami igazit adni. amikor a búcsú előtt két nappal elsírta magát, ő, aki sose sír, nyilván, hogy eszembe jutott a kisherceg meg a róka, és hirtelen nagyon megijedtem, pedig akkor még nem is olvastam ezt a könyvet. 

ha az ember hagyja, hogy megszelídítsék, akkor kockáztatja, hogy egyszer sírni fog.

úgyhogy most kételkedhetek tovább, bár az ösztöneim azt súgják, nehéz lesz abbahagyni a szelídítést.

("these blues")

nézegettem ma egy fotóalbumot, idős betegem gyászmunkája, ötven év szimbiotikus ("halálos"), gyönyörű és ijesztő szerelem után veszítette el a feleségét három éve, róla és neki szól ez az album. tele van fákkal, tele teátrális és csodálatos mondatokkal, tele az együtt örömével és tele az azóta-hiánnyal. azt írja a(z egyébként pszichológus) feleségéről, hogy szeretett gyönyörködni, "köszönöm a gyönyörködés örömét" - idézi őt, és én magamra ismerek, még mielőtt észbe kaphatnék, illik-e magamra ismerni ebben. 

aztán elkalandozom, szíven üt a hála. amikor kamaszkoromban a pszichiáterkedésről álmodoztam, egészen pontosan így képzeltem el. itt van egy ember, ez a története, ez az arca, ez a szíve. eszembe jut, hogy ki is mondta nemrég, nem a szem, hanem a száj a lélek tükre, aztán beugrik a legutóbbi előadás - mégis van valami hasznos ebben a terapeuta-képzésben. 

irtó sokat agyalok azon, hogy amikor adok, akkor tényleg adok-e. mit kap tőlem ez a férfi, közel a nyolcvanhoz, hihetetlen műveltséggel, tehetséggel, a bokájáig sem érek fel. aztán eszembe jut é., ahogy bevackolja magát a szobámba, a kardigánomba, a három hónapnyi reggeli kávé-rituáléink, a kézakézben sétáink, miközben angolul beszéltünk, mert úgy kevésbé volt afáziás. és hogy most otthon van, és biztonságban és jól. mit kapott tőlem ő, és mit én őtőle. 

az van, hogy félelmetes dolog a szeretet.

és máris minden rendben.

be brave. always. (day 7)

nyilvános versfelolvasás volt az utolsó kihívás, ami egészen konkrétan egy kp. magas betontömböt jelentett a madáchtéren, egymás után álltunk fel rá. a szívem minimum annyira dobogott, mintha a szakvizsgán lettem volna (tételkihúzás után, tudva, hogy tudom, de még a felelés előtt, közel a székről lefordulós állapothoz), és ahogy ott álltam, a kis zsebnotesszel a kezemben, már a kézremegésem is elérte azt a szintet, mint mondjuk az e.-ék esküvői beszéde alatti nagyhullámú tremorom. (csak a notesz szerencsére jóval nehezebb volt a papírlap, így kevésbé volt észrevehető.)

először a bocsánat-ot akartam, pablo nerudától, aztán - mondván, hogy az túl depressziós -, választottam gyorsan egy életvégi kányádit meg egy szintén életvégi weöres sándort. de hogy jön ide az élet vége? - röhögtem magamon, ez inkább egyéni terápiás téma. így lett aztán nemes nagy ágnes, ekhnáton jegyzeteiből. annyira tökéletesen tudott írni, és pláne ez a versciklusa, már a kamasz-szobám falán kint volt, hamarabb is eszembe juthatott volna. 

fent állni már szuper volt. előtte nagyon nehéz. mindig ez van, de hiába emlékeztetem magam, a testem nem engedelmeskedik, hanem izgul. 

de a legjobb az utána volt, az ördögbéli afterparty. valahogy most totál elfogadó tudtam lenni, valamit tud ez a csoport, a közösen átélt izgalmak, a közösen átélt bátorság. az is szimpatikus volt, aki valójában nem volt az, és nem vesztettem el a türelmemet egyszer sem. örültem, hogy nagy bátran bevallottam két titkos "bűnömet". egyrészt, hogy ha nem fűzne j.-hoz ilyen mérhetetlenül mély és valódi kötelék (ott azért kevésbé szentimentálisan igyekeztem fogalmazni), akkor hiába tartottam volna inspirálónak, tuti nem állok neki a kihívásnak. másrészt, hogy számomra nagyon idegen a csoportban-megosztás, és végig kattogtam rajta, de nem tudtam magam rávenni, hogy írjak a facebook-csoportba posztokat. úgy éreztem, vagy magamtól csinálom, vagy sehogy, csoporttámogatásra legalábbis nincs szükségem. utólag amúgy azt gondolom, ebben az is benne van, hogy ha nem írok a közösbe posztot, megúszom azt a magamra rakott nyomást, amit igenis magam rakok magamra. (lájkolják-e úgy, mint a többiekét? írok-e úgy, mint mások, de inkább jobban, mint mások? fognak-e kommentelni? mit kommentelnek? érdekesnek tartanak? szeretnek?)

az egyik szervező megkérdezte különben ezzel kapcsolatban, hogy vajon akkor is így lett-e volna, ha ismerem előtte a többieket. és igaza van, mert akkor valószínű kommenteltem volna, és ha már kommentelek, akkor miért is ne posztolnék. szóval, majd a következő kihívásnál talán ezt is megugrom, ha nem is bátorság, de komfortzónán túli terület, az biztos.

az egész hét konklúziója nekem: (1) a kevesebb perfekcionizmus több. (2) mindig azt hiszem, hogy már untig elég ember van az életembe, de még mindig beférnek újak. (3) van még mit feszegetni, van még mit önismerni.

úgyhogy a bátorság legyen velünk.

be brave. always. (day 4+5)

a 4. nap az lett volna, hogy ovis jeleket rajzoltatok fel ismerősökkel-idegenekkel a kezükre, és előre tudtam, hogy ez lesz az a kihívás, amit szeretnék kiváltani a joker-feladattal. pláne, hogy csütörtökre esik, amikor jönnek a terápiás betegeim a héten + egész nap nagyon durván sok a feladat, sok gondolkodós páciensem van most, és valahogy egyáltalán nem illik most össze a fejemben a kettő: ovis jelek + a kórházi szerepem. helyette 2 ember van, akiknek szeretnék írni ma, akik közül egynek a telefonszámát nem tudom, ezért választhatom a könnyebb - írásos - utat. viszont nem könnyű egyáltalán, mert az egyikőjük a volt zongoratanárnőm, akinek iszonyú régen az adósa vagyok, és emiatt nagyon szégyellem magam, a második pedig apukám mindjárt-volt-felesége, ami eléggé egy olyan helyzet, amire nincs receptem, hogyan kell jól csinálni.

az 5. napon megkértem két, tőlem nagyon távol álló kollégámat arra, hogy meséljék el, mi volt  az életükben, amikor igazán bátrak voltak. az egyikőjük azt mesélte, hogy egyszer, amikor ő még az egyetemista évei elején járt, a választások előtt egy rokona aláírásokat gyűjtött. és anyukája megmondta neki, hogy jön az xy, alá kell írni. ő pedig nem akarta aláírni az elveivel ütközőt, és ezt anyukájának + a rokonnak is megmondta. utóbbival azóta kisebb mosolyszünet van, viszont szerintem ez egy ultrabátor dolog, szembemenni a családunk politikai nézeteivel 19-20 évesen. 

a másik kollégám nagyon parázik megszólalni a reggeli megbeszéléseken annyi ember előtt, pláne kérni magának valamit. és nemrég mert kérni egy szabadnapot - meg is kapta, és ez számára tényleg egy nagy határátlépés volt. (és annyira cuki volt, ahogy elmesélte, kissé pironkodva, amiért ez már bátorságnak számít.)

ami érdekes volt, hogy nagyon nehezen szánták rá magukat a válaszadásra, kerteltek mindketten, hogy ők sose voltak bátrak stb.. aztán mindkettőjükkel tökjót beszélgettünk az egész bátorság-témáról, a határaink feszegetéséről. azon is gondolkodtam, hogy mekkora mázlim van azzal, hogy valahol útközben meglehetősen asszertív ember lett belőlem. könnyen kérdezek, könnyen kérek. meg azon, hogy milyen jó most ez a feladat, segít kicsit elvonatkoztatni magamtól. meg azon, hogy milyen jó lenne, ha az orvos-, de legalábbis a pszichiáter-képzésbe be lehetne építeni valami hasonló bátorság-fejlesztést.

az osztályomon dolgozó két kezdő rezidenslányt beszerveztem az egyik közelgő bulvárkongresszusra magam helyett. 

k., a kolléganőm, amikor meglátta, hogy október közepén még be vagyok osztva ügyelni, azonnal írt, hogy szerinte nekem akkor már csak tanulnom kell, átveszi. csak úgy. a múltkor azt is mondta, hogy amikor elkezdett dolgozni, én lettem a példaképe, mondjuk akkor egy másik kollégánk esküvőjén voltunk, túl jónéhányféle boron. 

valami ilyesminek képzeltem el kamaszként a karmikus körforgást.

az idő természetéről még mindig végtelen mennyiségűt tudnék elmélkedni. 

olyan elképesztően messze van a péntek hajnal, amikor k.-val együtt csattogunk a földszinten a mentősök felé - szemeink helyén nedves csíkok -, aztán levezetésként kiviszem a kedvenc demens nénimet a parkba, ahol mostanában szoktunk "beszélgetni", és közben elönt ugyanaz az érzés (zavar és boldogság, bökés a hasamban), ami kamaszkoromban is mindig elöntött, ha valaki felől hálát éreztem magam felé. kitalálom a mondatai végét, visszakísérem, aztán rohanok haza - mosás, dobozokban kotorászás, papírkitöltés -, aztán állami egészségügyi ellátó központ, és hihetetlen, de le tudom adni a működési nyilvántartás meghosszabbításához szükséges kérelmemet (de miért hihetetlen? miért vagyok ennyire magyar?), aztán bookline (addikció!), aztán vác, és valami elképesztő gyönyörű buszút bánkig. (a kedvenc megállóm: rád, eszpresszó.)
közben visszahívom j.-t is, irtó rossz barát vagyok, mert két napja keresett, szép dolog, hogy nem nyomkodom a mobilt nonstop, de valami okot mégis kéne adnom a barátaimnak, hogy azok is akarjanak maradni.

és imádom a tavat, megérkezni, imádom, hogy n. nem zárta be a nyaraló ajtaját, amikor elment, és nem történhet semmi baj. 

és most hétfő, mindjárt durrannak az első petárdák, a bal lapockám környékén gyakorlatilag betonmerevek az izmok a gépeléstől (8/40 tétel, eddig 16 összesen a kidolgozott, őrült vagyok, i know), m.-át felvették az álom-állására, húgomnak valószínűleg lesz lakása egy utcával mellettem (budaisznobok, apánk kitagad), pár órája még a tóban úsztam (és drukkoltam, hogy mindkét karom tudjam mozdítani), xavier rudd és the cinematic orchestra-hangok vesznek körül, és elolvadt a jégkocka a roséfröccsömben. 

újabban akárhányszor kinyitom a kórházi szobám ajtaját, egy rajzba vagy újságba botlok, ilyen a paraszolvencia a pszichiátrián. mondjuk az újságot még nem volt időm elolvasni, merthogy az öt orvosból ketten vagyunk az osztályon, és kábé harminc betegem van, akik közül huszonöttel tényleg kell is foglalkozni napi szinten. a többieknek meg tuti akkor lesz valami szomatikus nyavalyája, amikor végre azt érzem, kicsit sínen vagyok. 

(kissé őrült módon mégis élvezem.)

ma viszont sziget előtti regeneráció (cserébe a vasárnapi ügyelet után bent voltam hétfőn félhatig), az idejét nem tudom megmondani, mikor tartózkodtam a lakásomban utoljára reggel nyolc után ilyen huzamosan, mint most fogok. és tegnap megírtam az utolsó riportot is, nem vagyok tökéletesen elégedett, de azt hiszem, jelentős mértékben fog javítani a közérzetemen, hogy nem nyomaszt tovább a lezáratlan feladat. 

és persze, egy csomó embernek ígértem magam a hétvégére, ehhez képest egyre intenzívebben vágyom arra, hogy három napra elvonuljak, szakvizsga-tételeket dolgozzak ki, hasaljak a fűben.

oslo (part 1)

most akkor írok egy kicsit én is naplót, jó? 

(hatodjára törlöm vissza az első sort, de most már tényleg, na. mintha nekem csak frappáns, rövid bejegyzéseket szabadna írnom, kötögetem itt gúzsba az írói vénámat.)

az elmúlt két nap fantasztikus volt. nem tudom, norvégia hozza-e ki belőlem, vagy mindig ilyen vagyok már. i. írt nemrég a csendről, amit egy barátnős kirándulás alatt, a többiektől eltávolodva élt át. ő sokkal jobban megfogalmazta, mint ahogy én most keresgélem a szavakat, amikkel meg tudnám magyarázni, miért szeretném ezeknek a napoknak az emlékét jó erősen megőrizni.

mert klassz volt előtte a szigeten is. skjærhalden a neve, egy kis paradicsom, és mi ráadásul m. egy régi, állatorvos ismerősének a nyaralójába voltunk hivatalosak, aki egy hiperkedves és hiperszép norvég nő, és egyből otthon lehetett náluk érezni magunkat. és másnap is klassz volt, persze, amikor belecsöppentünk egy norvég (bár kissé olaszos temperamentumú) család kellős közepébe, ahogy c. öccse előkapta a gitárt, és apukája meg ő country-dalokat játszott pizzázás közben, meg együtt pakoltunk abban a csupa-fa, csupa-emlék házban. 

de mégis, a legintenzívebbek azok az órák voltak, amikor egyedül voltam. amikor felültem mindenféle oslói villamosokra, majd nem szálltam le annál a megállónál, ahol eredetileg terveztem, hanem elmentem a végállomásig, és onnan csatangoltam vissza. amikor egy-egy utcát kutatva végül tíz másikat jártam be, és fotóztam mindenféle házakat. amikor mindenféle alternatív kávézókban ücsörögtem magazinokat olvasgatva és jegeskávét/juice-t szürcsölgetve. amikor elköltöttem életem első egyedül-vacsoráját (!!!) egy bárban, és alig nyomkodtam közben a telefonomat. amikor csak mentem a lábam után, és hihetetlen, de egyes kerületekben alig találkoztam emberekkel, és csomószor a forgalmas főutakról egyszerre csak a természetben találtam magam, és hallgattam a lépéseim, nos, csosszanását, meg a mindenféle zajokat. amikor a botanikus kertben egy órán át barangoltam, aztán másik egy órán át feküdtem a fűben, és se a könyvemet nem vettem elő, se a telefonomat. és egyáltalán, ennek a két napnak egyetlen percében sem éreztem azt, hogy (1) máshol kéne lennem, (2) másmilyennek kéne lennem, (3) csinálnom kéne valamit. 

és bár mindig megvolt a napi 20+/-3 kilométer, egy percig nem volt bennem az a kötelesség-érzés vagy elvárás vagy bármi, ami anno városokon hajszolt át. és ahogy bergenben a fløyen tetejére kaptatva, a fák között, most egy tökéletesen semmiextra oslói utcán kapott el az a bizonyos, mindenség-érzéshez társuló bőghetnék.

és gondolkodtam egy csomót. hogy ha ez ilyen könnyű, akkor miért nem megy itthon. az egyik, nyilván, hogy budapesten nagyon ritkán esik meg, hogy nem egy konkrét program miatt haladok ából bébe, általában időre. a másik pedig szerintem a zene. oslóban ugyanis direkt nem hallgattam zenét, itthon viszont nonstop fülhallgatóval mászkálok. ez másoknak, feltételezem, alaptudás, de én olyan régen (13 éves korom óta) csakis így közlekedtem, hogy most teljesen elképedtem, mennyire más perspektívái vannak egy városnak zenei aláfestés nélkül. valahogy sokkal jobban benne voltam (naná, mivel nem zártam ki egy érzékszervemet), másképp érzékeltem az embereket, a szagokat, a járdát a talpam alatt, az épületeket. eddig mindig azt hittem, zene nélkül meztelen vagyok, és kamaszkoromban minden bizonnyal ez így is volt, de közben felnőtt lettem, és egyrészt, meg tudom védeni magam, másrészt, útközben elmúlt az a szégyenérzet, ami miatt a hangok mögé akartam bújni. éppen csak - a hangok miatt? megszokásból? - nem vettem észre.

és gondolkodtam egy csomót azon is, amin viszont még - utazástechnikailag - változtatnom kéne, de ez most annyira hosszú, és nekem annyira mosnom és vásárolnom kell, hogy az egy következő bejegyzés lesz.

fúj a szél a szigeten, másodpercenként takarja el egy felhő a napot, másodpercenként változik ezer és ezer szín. lebegek a tenger vizén, arra gondolok, hogy ez volt már, ez a nyugalom, ez a fázás. ez a bizonyosság, ha úgy tetszik. kicsit nehéz nemegyedül lennem, mégis minden jó, ahogy van. ráadásul v. jóvoltából a fekete szivárványt olvasom, ami több, mint húsz évvel ezelőtti nyarakra röpít vissza.  ha a színek nem is voltak ilyen élesek és tiszták körülöttem, és nagyjából kétmilliárd dolog történt azóta, valami bennem, mégis, akkor és most is ugyanolyan éles és tiszta. úgyhogy hiába teátrális az a sok gyöngyöm meg lelkem, pláne a tizenéves szereplők szájából, mégis anna maradt a kedvencem, ahogy sután próbálkozik, ahogy sután szeret. 

nagyon jó most nekem, bár a két vihar közti légnyomás-viszonyoknak hála jelenleg éppenséggel a békasegge alatt van a vérnyomásom, de hát nyaralás alatt nem illik szenvedni, írok inkább, emlékőrzési célzattal. bár arra nem sok esélyt látok, hogy valaha az életben emlékeztetnem kelljen magam arra, hogy mennyire imádok utazni.

a lago lugano gyönyörű, miniatűr olaszország, az olasz nyelvet még mindig ezerszer jobban szeretem a franciánál. nagyon élvezem, hogy mindkettőt értem, megdöbbentő módon a franciát is egyre jobban. külön szeretem, hogy az összes (általam ismert) svájci tó partjára ugyanazokat a fákat ültették, csak a víz színe változik, időnként percról percre. 

egyre jobban vágyom a nem-városi élményekre is, ha nem b. lenne az útitársam, szerintem a nyakamba vettem volna a hegyeket. így csak kis ízelítő volt, morcote és gandria, de sokkal-sokkal többet lehet errefelé kirándulni, következésképp "kénytelen leszek" visszajönni.

tegnap jutott először eszembe a munkahelyem, egészen pontosan döbbenten konstatáltam, hogy semmiféle átzsilipelésre nem volt szükségem (ezúttal sem). valahogy nagyon mázlim van ezzel az ittésmost-ban létezéssel kapcsolatban.