és egyik ember sem csak egy szó.

és néha őszintén jó érzés kételkedni magamban, inkább ebben esem túlzásba, mint a feljogosítottság érzésében. 

ma este úgy feledkeztem bele egy könyvbe, mint nagyon régen utoljára. muszáj volt a végére jutnom, aztán csak ültem a kanapén, és gondolkodtam. picit túlságosan rólam szólt: a szeretni-és-elveszteni elvet követve tanító fejlesztőpedagógus és a szeretni-és-elveszteni elvet követő pszichiáter között nincs túl nagy különbség, csak én nem sérült gyerekeket, hanem sérült felnőtteket szelídítek. 

hittem benne, hogy egyik ember a másiknak nem sokkal tud többet adni a jó emlékeknél. lehetne az enyém is ez a mondat, ahogy az is, amikor azon gondolkodik, hogy okéoké, neki ez a járható út, az elválás fájdalmas, de közös idő emléke és a szeretet miatt megéri. a másiknak viszont nincs választása, a tanító (pszichiáter) kezdi a szelídítést, és kérdés, hogy megéri-e a szeretet korábban sose tapasztalt érzése a másiknak, megéri-e azt az árat, amit aztán a veszteség jelent.

erről eszembe jutott a közelmúlt, és m., a sziklaszilárd, mindig erős betegem, aki annyira korán sérült és zárult be az érzések előtt, aki tulajdonképpen egy egész életen át nem engedte magát szeretni, és akinek berobbantam az életébe nagy lelkesen, az összes éppen-szabad szeretetkapacitásommal és hitemmel abban, hogy tudok valami igazit adni. amikor a búcsú előtt két nappal elsírta magát, ő, aki sose sír, nyilván, hogy eszembe jutott a kisherceg meg a róka, és hirtelen nagyon megijedtem, pedig akkor még nem is olvastam ezt a könyvet. 

ha az ember hagyja, hogy megszelídítsék, akkor kockáztatja, hogy egyszer sírni fog.

úgyhogy most kételkedhetek tovább, bár az ösztöneim azt súgják, nehéz lesz abbahagyni a szelídítést.